A sült csirke

Írta: Haász Irén


Közzétéve 10 hónapja

Megtekintések száma: 360



A sült csirke

Épp a kerítéshez ért, mikor egy kocsi is odakanyarodott. Ketten voltak, előbb egy nő kászálódott ki, hogy kulcsát a zárban elfordítva nyissa a kocsibejáró kapuját, majd a férfi, miután az autóval beállt a kertbe. Míg az asszony sietősen helyére vonta a rácsot, bizalmatlanul nézegetve őt, addig az idősödő férfi ráérősen, nehézkesen emelkedett ki, s csapta be a jármű ajtaját. Gondosan körüljárta, nem lát- e valami rendellenességet, a nő pedig fojtottan türelmetlenkedett. Nyilván házasok, döntötte el a hajléktalan, mikor a nő rásziszegett a férfire.
- Mit piszmogsz még mindig? Gyerünk, hozd a csomagokat…
De a másik nem zavartatta magát, olyan stabil volt, mint egy kőtömb, melyet a legnagyobb földrengés sem tud nyugalmából kimozdítani; miután befejezte a kocsi szemlélését, még a csendes utcára is kinézett a kisvárosi kertből. Érzékelte a hajléktalan jelenlétét, de nem szólt; ám a néhány szanaszét heverő, eldobált sörös doboz és csokipapír láttán felvont szemöldöke mögött szinte biztosra vehetően kattogtak a fogaskerekek: vajon a hajléktalan szemetelt?
Rászóljon- e, vagy sem?
A csöves szerényen álldogált, mintegy jelezve, hogy ő csak most érkezett, s csak azért áll itt, mert udvariasan elsőbbséget adott a párnak, hadd parkolhassanak be a szépen gondozott, díszkővel kirakott kocsi feljáróra. Végül a férfi habozva felnyitotta a csomagtartót, kivett két szatyrot meg egy fólia vizet. Becipelte a házba, majd fordult is ki, s miközben bizalmatlanul ismét körbejárta a kocsit - mintha közben megsérülhetett volna – és bezárta a távirányítóval. A hajléktalan már éppen elszánta magát, hogy könyörületre és jó szívére apellálva kér valamit tőle, mikor a nő éles hangja csattant a ház bejáratánál.
- Gyere már be, ne ácsorogj ott…! – s félhangosan, mikor látta, hogy a csöves leült a kerítésükre, utána morogta: - Végén még vérszemet kap…
Mert a kerítés vastag betonja épp megfelelő magasságban kínált ülést a fáradt vándornak, s a szegény csöves bizony fáradt volt. Leült hát a kemény szürkeségre, egy szépen metszett buxus bokor elé, ami félig- meddig eltakarta őt a háziak elől; gondolván, ha már nem kéregethet, legalább pihen egy kicsit a kovácsoltvas rudaknak vetve hátát. Mert itt nem kérhet semmit; az asszonyra vetett egyetlen, vesékbe látó pillantása elég volt ahhoz, hogy ezt eldöntse. Ismerte jól ezt a típust. Akadt elég gondja velük a munkahelyen is (amíg volt), házasságában is (amíg volt). Bizalmatlanság, önzés, kemény szív, kemény lélek –az ilyenek juttatták mostani helyzetébe őt is, hogy végül az erdőben kényszerült összetákolni valami kis sufnit, s onnan kimerészkedve portyázik az utcákon alkalmi munkákért…
Hej, pedig három szobás, szép lakása volt, jó állása, csinos felesége…
De változtak az idők, az állapotok, a nyugodt biztonság úgy olvadt el, mint fagylalt a kánikulában, előbb csak a felszín, aztán rohamosan a többi is. S a bajban ismerszik meg leginkább barát, ismerős, házastárs; a csinos feleség is egyszeriben kimutatta foga fehérjét…
Észre sem vette, ahogy a ház ura közelebb tétovázott, csak amikor odakönyökölt a buxus mellé a kerítésre, s óvatosan szűrve a szót,  rábrummogott.
- Hát, maga meg mit keres itt…?
Ez jó ember, döntött a csöves, ahogy meglepődve hátrafordult kényelmetlen ülőkéjén, s a meleg, barna szemekbe nézett.
- Két napja nem ettem… csúszott ki a száján, de rögtön szégyenkezve el is hallgatott. Hiába, nem szokott még hozzá, hogy panaszkodjon, élnek még benne a régi beidegződések, civilizációs gátak, a méltóság, melyet csak a kényszer bont le fokról fokra az idő múlásával a lecsúszott emberről.
- Ne is mondja tovább! És most pénz kéne, mi? – kérdezte gúnyosan a férfi, mint aki már ismeri a dumát, hisz felültették százszor.
- Megköszönnék valami ételt, ha lehetne… - préselődött ki a válasz, s a pasas meglepetten húzta fel szemöldökét. Nem erre számított. Megenyhülten mondta:
- Hát… a feleségemtől nem kap semmit, az biztos, de… majd kitalálok valamit. Csak várjon itt…
- Hálásan köszönöm… kerti munkákat is elvállalnék…
A férfi bement a házba, újra csend borult a környékre. Egy lélek se járt az utcán, még iskolában, munkában voltak a lakók; de hiszen ezért is kell lejárnia a lábát nap, mint nap, hogy valami kis munkához, élelemhez jusson. A langyos délután elbágyasztotta, a fáradó napsugarak simogatásában korgó gyomra marcangolása hol elcsitult, hol újra felerősödött, ahogy ide- oda bukdácsolt az ébrenlét határán. Nyitott ablakszemek függönyei mögül kiúszott a mormolás, majd a mind hangosabb beszéd, s a hajléktalan hirtelen felriadt egy kiáltásra, ami a háta mögül jött. Az asszony hangja volt.
- Mi? Mi az, hogy nem eszed a tegnapit…?
Hangja hol felívelt, hol lecsendesedett, s mint kísérő basszus, a férj is hol felemelte a hangját, hol lehalkította.
Veszekednek, állapította meg csüggedten a csöves, keserű szájízzel. Ebből már nem lesz vacsora, gondolta, mikor földhöz vágott tányér csörömpölését hallotta. Ó, de jól ismerte ezt a hangot, a feleségével töltött utolsó időkből, amikor az ráébredt, vége a pazarló éveknek, a férj már nem tud többet nyújtani számára… hogy röpködtek tányérok, poharak, minden…!
Lassan szedelőzködni kezdett, már épp feltápászkodott volna, mikor egy sült csirke pottyant nagy ívben az ölébe! egy egész, meleg, pirosra sült csirke! s a férj basszusa dübörgött hozzá: - Márpedig én kivágom, mint a vöcsök! Nem hiszed? Tessék! Na ugye… Ide a kenyeret! Azt
is kivágom! – s pontos célzással egyenesen a csöves ölébe landoltatta, aki hüledezve, tátott szájjal bámulta. Artista ez az ember…? – Most pedig fogok egy üveg bort, és kiülök a kertbe.
Ha jót akarsz, nem szólsz hozzám fél óráig, világos?
Vigyorogva jelent meg az ajtóban, verejtékes homlokát törölgetve, s átnyújtotta a bort is.
- Nehéz ügy volt, öregem! Galambepéjű az asszony, bár nehéz a természete… de hát én már tudom, mivel bosszanthatom fel… Na, menjen, ne hálálkodjon, azt nem bírom… Ha tényleg munkát keres, jöjjön el holnap erre a címre… - és átadott egy cetlit.