A prózába zárt elmék hangjai II. rész
Írta: Seprényi Kinga
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 1010
folytatás az első részből
A másik visszatérő motívum a hit és a vallás szerepe a zaklatott idegrendszerű betegek történeteiben. A Bibliát juttatja eszünkbe a Kálvária körút 15., melyhez egy Dsida Jenő idézetet használ mottóként az író. A cím utal rá, hogy ez a ciklus 15 darab római számmal jelölt kisebb részből, állomásból épül fel. Mind a szöveg, mind a mottó Jézus stációit idézi fel, a végén a kínhalállal a Koponyák hegyén.
A történet egy fal felhúzásával kezdődik, és keretbe zárva szöveget és szereplőit ezzel is végződik. Az új építmény a bezártság érzésével egy új asszociációt hoz elő: a jeruzsálemi siratófal képévé eszkalálódik. Ilyen polifón szerkesztésben folytatódik a leírás, egymásba játszva a kőműves kézmosását Pilátuséval, Krisztus keresztjének cipelését a betegek fájdalmával. Később az infúziós oldat áramlása a fiát kísérő Szűzanya könnyfolyást idézi. Z. depressziójának terhét rokonai, barátai, egyéb látogatói igyekeznek enyhíteni, így őket „Cirenei Simon” alakjával azonosítja.
A kisalakú kockás füzet – melybe idézeteket gyűjt Z., hogy ezekkel kondícióban tartsa emlékezetét – Radnóti utolsó írásainak Bori noteszét idézi fel bennünk.
Az életképeket folyamatosan kiegészítik kitekintések, reflexiók további alkotókra, művekre (Pilinszky, Bach, Ady, Daquen, Beethoven, Chopin, Mendelssohn, Móra Ferenc, Marie Marel, Csajka Gábor Cyprian, Petrarca stb.). Ha az olvasóban fel-felrémlik ezen művészeti alkotások dallama, témája, az eredti szöveg sokkal mélyebben hat, kiegészül újabb értelmezésekkel, átsuhanó hangulatfoszlányokkal.
A József Attila nyomdokain járó merész képzettársítások miatt, valamint a többféle stílusrétegből vett kifejezésektől lesznek olyan hihetetlen erősek Lajtos Nóra minden érzékszervünkre ható piktúrái. Az ECT, másnéven elektrosokk terápia leírása megrendítő és felkavaró: a múlni nem akaró fájdalom, a kétségbeesés, az égett haj szaga és a kezelés kudarca az egyik legerőteljesebb leírás. Ekkor jelenik meg a tudattalan sötétjéből kimerészkedő elme megvilágosodása, a lélek Isten felé fordulása.
Ebből a kudarcból fakad a gyógyszertúladagolás jelenete, amikor Z. – bízva magában, mintha értene hozzá – otthon kiszámolja, mennyi gyógyszert kell bevennie, hogy végre elaludjon. Az elalvás motívuma sokszor összekapcsolódik az örök álommal, a halállal, erre ráerősít a szerző Dsida Jenő idézetével az Utolsó Miatyánkból. Mivel maga Z. sem tudja pontosan, milyen hosszú alvást is szeretne, az orvosokra bízva sorsát beszedi a háromféle összesen 30 szem becsempészett tablettát (melyekről részletes kimutatást hagy a szekrényén baj esetére). Az utolsó percben mégis döntést hoz, segítséget kér, így a kórházi személyzet újraéleszti. Itt jelenik meg másodszor idézőjellel kiemelt egyesszám első személyű megnyilatkozás. Majd egy Paulo Coelho-idézettel tisztázza, hogy Z. nem akart öngyilkos lenni, mert az önző dolog.
A túladagolás okozta légzésleállás után először sötét szobában ébred, éjfélkor, majd reggel hétkor végre „újra lát”. Akár a tudattalan sötétjéből kimerészkedő elme megvilágosodása, a lélek Isten felé fordulása. Végül édesanyja karjai között találja meg a vágyott nyugalmat: „Az emberi érintések mindig megnyugtatók, mert bennük összekapaszkodhatnak a szívek vérerei.”.
A XIV. állomás során megismerjük a „branültépő” M. nénit és az ágyfoglaló G. nénit, valamint tanúságot tesz Z. önzetlen és együttérző mivoltálról is.
A 15. stáció vészjósló hangulatú. Utal a jeruzsálemi Bethesda-tóra, amely gyógyító erővel bír az Írás szerint, amely Z. számára a feltámadást jelenti. Ebben a részben Z. felmegy a főépület legmagasabb szintjére és kiül az ablakpárkányra, ahol a huzatos levegő megcsapja „hullafehér arcát”, miközben arra gondol: „akár egy pillangó halála, olyan gyors szárnyú lehet a végzet”. Ezután tudatosul benne tettének súlya, mekkora fájdalmat okozott szeretteinek viselkedésével.
A novella végén visszatér a kezdő motívum: a Fal; ezzel keretet adva a tizenöt állomásnak, amely Krisztussal párhuzamba állítva mutatja be Z. saját kálváriáját. Ennek a vége pedig nem lehet más: „Aztán végül belenyugodott helyzetébe: elfogadta, hogy erről az érzelmi hullámvasútról csak az árnyképű végzet árán szállhat le, s hullhat alá az örökkévalóságban.”
Az írónő saját egyéni stílusát erős szinesztéziás hatású neologizmusokkal is kifejezi: „létcsendéletek”; „egyszerhasználatos-azonnaleltörik”; „fogmosó-feeling”; „lélek-megsemmisítő”; „mészillatporos emlékek”; „plafonleső magány”; „az embert szétszakítja a horgolt öntudat”; „porcukor-édes hangján”. A téma által megkövetelt orvosi szakszavak használata is előfordul: spongiosa plastica; callus-képződés; hipomán fázis; mániákus patologikus kötődés; funiculusum bilicalis stb. A novellák nyelvi megformáltságából kitűnik, hogy Lajtos Nóra inkább lírikus alkat, így könnyedén fest elénk erős stílusértékkel bíró képeket: „akár egy pillangó halála, olyan gyors szárnyú lehet a végzet”.
A szerző szóhasználata számos művet beemel a történetbe „A 4-es számú kórterem”, melyben hatan feküdtek Csehov elbeszélését juttatja eszünkbe. Később Z. átkerül a 6. számú „csehovi” izoláló szobába, ahol szoros megfigyelés alatt tartják a zártosztály betegeit: „akár egy sziklasír, olyan masszív, és reménytelen sóhajokkal teli”. Hajnóczy Péter egy hátrahagyott novelláját (Da capo al finé-t) idézi fel Z., amely hasonló szituációban láttatja a zártosztályon a 40 éves férfi beteget, ahogy Lajtos Nóra a nőt.
A harmadik novella a Via Dolorosa, mely Krisztus útjára utal, ahol a keresztet vitte a Golgota felé. Ez a ciklus tizennégy rövid stációból áll, melyek nem kapcsolódnak szervesen Z. történetéhez, ebből kifolyólag ez a rész már nem tartozik az említett Fehér szektor című drámához. Helyette a saját Kálvária című verséből vett lírai idézetekkel gazdagítja a prózát.
A helyszín itt is a zártosztály lesz, a történet hőse pedig Emma Weiss, akit a fia elvesztése miatti gyász juttatott a pszichiátriára. A történet időszerkezete összemossa a jelent és a múlt traumatikus emlékképeit.
Az expozícióban Emma a fia öngyilkosságáról elmélkedik, aki permetlevet (feltehetőleg rézgálicot) ivott, testének helyét egy fa rajzával jelöli meg, innen tudja az édesanya, hogy fiát az erdőben kell keresnie. Időben hol a távoli gyermekkor világát, hol a közelmúlt eseményeit mutatja be asszociációk során keresztül. Az írónő a Wilson-kórt jelöli meg a fiú halálának okaként, ami a réz felhalmozódását okozza, így utalva a permetszer fő alkotóelemére.
Az egyes elbeszélő részek végén dőlt betűs érzelmileg telített expresszív képek jelennek meg, melyek Emma érzelmi-, lelki világát vetítik elénk. Szokatlanul merész asszociációk, neologizmusok, alliterációk teszik a sűrített leírásokat affektívvé: „[…] a halál, mint egy nagy kísértet, águjjaival megkarcolja az eget.”; „A halálszagnak bolero-ritmusa van”; „Homokbarna volt az idő, majd grillázs-barnára változott: egyik kezemben megolvadt egy bárányfelhő, a másikban összeroppant a gyermekkor”; „Lelkem lehelete viharvert csipke. Egymásba horgolom a betűket, a szavak fonalszárnyai nőnek, s tovarepülnek éveim gombolyag-égboltján.” Itt is észre vehető evokáció, például a József Attila Téli éjszakáját idéző sor, amikor Emmát elektrosokk kezelésnek vetik alá: „az agyban összekoccannak a molekulák…”.
A gyászoló anya vigasztalhatatlan, akár Szűz Mária, mikor fia kálváriáját kénytelen tehetetlenül végignézni. Az „erős” asszony mellől lassan elmaradnak a látogatók, örök magányra ítélve Emmát.
A Fehér szektor című nagyobb egységben még három rövid novella található, melyek közül A 6-os számú a következő. A rövid történet egy megrázó képpel indít: egy 27 éves nőbeteget nyaki sérüléssel szállítanak kórházba a mentősök, aki a címben is előforduló 6-os számú kórterembe kerül, akárcsak Csehovnál. Az írónő is utal az orosz elbeszélésre: „A 6-os számú kórterem lakói ugyanis nem Mojszejkák és Gromovok […]”; „nem kért a nyikitai módszerből”. Kiemeli a család támogató segítségét mint menekülést ebből a kiszolgáltatott helyzetből.
A három nőbetegben közös, hogy maguk ellen fordultak, ezért kerültek szoros megfigyelés alá. Az egyikük „könyvbuzi csaj”, aki folyton olvasna, a másik egy álterhes lány, ezért állandóan a hasa gömbölyödést mutogatja, míg az utolsó az unikornisokat pogácsás papírtányérokra rajzoló lány. Sok elhallgatással a lényeget pár oldalba sűrítve megismerjük a három beteg egy-egy életképét, melyet a vágyott szabadság elnyerése zár. A novella elején bekerült rajzoló lányról viszont többet is megtudunk: „harminc évesen raktárosként dolgozott, amíg meg nem halt.”
A befogadó felkapja a fejét a bibliofil lány szokatlanul pejoratív, szlenges megnevezés láttán, illetve feltűnik a narrátor objektív hangvétele az elbeszélés során. Az orosz realisták érzelemszegény stílusát idézi fel ez a novella. Nem véletlen tehát, hogy bár az elején tagadja, hogy Mojszejkák megjelennének a történetben, mégis a három csillagos lezárást követően ő lesz az elmúlást idéző esős őszi napon a főszereplő, aki az ajándékba kapott arcképes tányérokat nézegetve belenyerít a sörényes éjszakába. Ezt a szereplőt valószínűleg a korábban említett „könyvbuzi csaj”-jal lehet azonosítani, aki akár a Fehér szektor Z.-je is lehet, mivel tudjuk, hogy ő is lakója volt a 6-os számú kórteremnek.
Az utolsó két novella (Józsi adventje és Józsit sokkolni viszik, egy 2020-as publikációban a címe Saját Messiás) főszereplője Józsi, aki a második emeleti 3-as kórterem lakója. Ő is öngyilkossági szándék miatt került először a zártosztályra, utána pedig a 3-asba. A várakozás arra, hogy jobban legyen, végre összemosódik a „Messijás” eljövetelére történő várakozással, ezért van örök advent nála. A 3-as kórterem lakója még Csabesz, akinek Bibliája és hite is van.
Józsi még a bűnbánat fázisában volt, élete korábbi hibáit igyekezett feldolgozni, lehetőleg kijavítani. Megpróbálta szerettei szívével megérezni, milyen fájdalmat is okozott nekik, amikor az előző öngyilkossági kísérletéről tudomást szereztek. Próbálta megbocsátani magának, hogy haldokló apjától elfordult, mert az már nem ismerte őt fel.
Az adventi gyertyák összekapcsolódnak Józsi ágyrácsának négy sávjával: az elsőben Csabesz Bibliája, azaz a hit jelenik meg, a másodikban a családjával való találkozás reménye a túlvilágon – anyját és nagyszüleit szeretné újra látni. A harmadik a rózsaszín fénysugarú öröm volt, mikor ráébredt, milyen szerencsés, hogy megvan mindkét lába – nem úgy, mint egykori szobatársának, Tibinek. A negyedik sáv az szereteté, amely a kislányai által készített betlehemben öltött testet, melyet az ágyrácsokhoz ragasztott, hogy mindig láthassa.
A hatodik történetben megismerjük a 3-as kórterem lakóit: Feri alkoholista, Zsolt pedig absztinens volt, viszont szenvedélyes szerencsejátékos. Józsi és Csabesz mániás depresszióban szenvedtek, amely érzelmi hullámvasúttal járt együtt. Ők ketten sorsközösséget tudtak vállalni egymással, de a kívülállókat nem avatták be titkaikba.
Józsi állapota egyre romlott az ünnepek közeledtével – a halott anyja arcát látta maga előtt, és elhunyt rokonaival beszélt álmában. Az idegeit szétzilálta a bűntudat, és önvád, így önmaga ellen fordult:
„Legutóbb egy ásványvizes palackkal ütlegelte a fejét.” Ez a motívum már Z. esetében is majdnem szó szerint ebben a formában megjelent a Fehér szektorban. Józsinak is Rhédey doktornő a kezelőorvosa.
A sokkolás leírásában is sok ismerős esemény jelenik meg. A memóriája ellenőrzéseként Józsi verset mond, akár Z. tette, a második kezelés után hosszan tartó fejfájásuk lesz, amelyet mindkét beteg vietnámi balzsammal igyekszik enyhíteni, illetve a harmadik alkalommal égett hajszagot éreznek, majd a negyedik után leállítják a terápiát, mert az orvosok szerint nem érték el vele a kívánt hatást.
Karácsony ünnepére nem engedik haza a labilis idegrendszerű férfit. Így kerülhet sor arra, hogy az égő adventi koszorúval felgyújtja a nővérpulton elhelyezett betlehemi jászolt. Mivel a gyújtogatás előtt ellopja a szalma Szűz Máriát és a Kisdedet, így lesz Józsinak anyapótléka és „saját Messijása”.
A kötet második hosszabb ciklusa a Szívbillentyűk címet viseli és három kisebb novellából épül fel (A lét HAT ÁRnyalata; A létezés poétikája; Szívbillentyűk).
Az első rész címe egy nyelvi játékot rejt, ezáltal azt várjuk, hogy a lét határát vizsgálhatja a ciklus, illetve a létezés hat árnyalt formáját fogjuk megtapasztalni az olvasás során. 2019-ben már publikálásra került ez a ciklus Jelige: Borderlány – A lét HAT ÁRnyalata címmel.
Ebből az első a janószendvics címet viseli, ami az elbeszélő egyik barátjára utal, aki szerény körülmények között él Borzashalmon a családjával (5 km-re az iskolától), sötétben írja a leckét otthon, mégis osztályelső. A narrátor omnipotens, de szűkszavú, egyesszám első személyben meséli el a történetet, mely során összeveti saját sorsát a másikéval. Janónak rengeteg dolga van a gazdaságban, sokszor éhesen megy iskolába. A főszereplő a nagymamájától kér szendvicset, hogy a padtársa gyomra ne korogjon órán, innen eredeztethető a cím, mivel Janó csupán vajaskenyeret eszik, az egy idő után janószendviccsé változik a köztudatban.
Szünetben a fiúk fociztak, de Janó egy fájó tapasztalat miatt – mivel egyszer repeszszilánk fúródott a lábába otthon játék közben –, nem csatlakozott az elbeszélőhöz, inkább csendbe burkolódzva pihent. Így ismerte meg a csend jelentőségét, amelyet egy Plinszky (Őszi vázlat) idézettel kapcsol össze az író.
A második rész a fuvarosok címet kapta, melyben a narrátorunk tovább mesél gyermeki nézőpontból a nagyapjáról. Már a legelső bekezdésben Eszterházy Péter Fuharosok című regényének kezdő sorát emeli be saját emlékei közé a szerző. A nagypapa is (fa- és szénszállító) fuharos ember volt, és az unoka segített a reggeli indulásnál a tízórait feladni neki a szekérre, vagy amikor a csizmatalpról lehullott göröngyöket kellett eltakarítani a házból. Az éléskamra, mint a vágyak csodás életre kelt világa jelenik meg a gyermek képzeletében, ahol összekacsintanak a befőttek. Illetve az idősebb gyermek visszaemlékezése is reflektál a korábban elérhetetlen ablak titkára, mely mögött a templom csúcsai körül boldog felhők úsztak a kék égen.
Egy életképet fest az írónő a konyhában szorgoskodó, és zsörtölődő nagymamáról, a munkától és alkoholtól megfáradt, csendes nagypapáról, és az emlékeiben élő Bögyő kocsmáról, ahol fagyit, ropit és kólát is lehetett kapni. A rész végén az elbeszélő felidézi a nagypapa lágertörténeteit, a szalmaleves „meséjét”, majd Parti Nagy Lajos búcsúversét Magos Györgyhöz.
A harmadik egység a cimmerfráj címet viseli, ezzel utalva az emeletes ikerház alsó szobáinak funkciójára. Itt a narrátor újra visszaréved gyermekkora emlékei közé, és felidézi nagymamája „otthonka-szagú” kiadószobáit.
A következő rész címe: Udmurita, amelyben édesapja és Pali bá moszkvai útját írja le. Az elbeszélő gyermeki énje két fontos ajándékkal gazdagodott ezáltal: egy fényképpel Csajkovszkij szülőházáról és egy eredeti matrjóska babával.
A zongorista című részben kitér a bakelitlemezjátszóra, melyen Horovitz és Schubert darabjait hallgatta, és a végén arra a következtetésre jut: „[…] míg nyugvópontra nem ér a gondolat, hogy talán mégis érdemes minden, ami”.
A borderlány cím egy gyermekkori félrehallásból ered, és a történet főhősére Fence Hildára utal, aki a narrátor szomszédja volt, és régen állítólag ő is „egyszer rengeteg nyugtatót szedett be”. Hilda kálváriája beleillik a Fehér szektorban már megismert betegek sorába: falcolás, pszichiátriai kezelés, sokkolás, kirekesztettség. Hilda megégette a bal csuklóját a vasalóval, mint később Theresa Bosst bosszúból a férje A porcelánhattyú című részében. Az elmúlás gondolata folyamatosan felsejlik a novellákban, mint egy sötétben osonó lélekrabló árnyék, akire néha rávetül a tudat fénysugara. „A lét és a semmi mezsgyéjén táncolunk egy olyan balladát. amelynek lépésrendjét valaki más rajzolta fel nekünk az égre.”
Ezután A létezés poétikájának 15 rövidebb darabját olvashatjuk. Sűrített történetmondással megismerjük A meghalás poétikáját: „Élni annyi, mint érezni a pirítós ropogós illatát. Meghalni annyi, mint nem érezni ugyanezt.”. Ezekben a történetekben, akárcsak a Fehér szektorban sokban kapcsolódik az elbeszélő a poétikus vénájú szerzőhöz.
Az első pár történetben visszaréved gyermekkora emlékezetes pillanataira. A tévesztés poétikáját egy zongoraelőadáson bekövetkezett apró félreütés ihlette, és a narrátor lelkiismeretének vívódását írja le. A féltés poétikájában újra találkozunk újra Kissné Rácz Viktória rajzával, mely azt a pillanatot eleveníti fel, mikor a főhősnőnk kislányként kóruspróbát tartott a plüssállatainak, és a szólista oroszlánt – miután az leesett az ágyról – féltette, így lecserélte a kisrókára.
Majd visszatérünk újra a felnőtt világba, és a psziché és egyéb traumák témakörét vizsgálja tovább a novellákban. Az elbeszélő kiszökött a kórházból, és elment a Corvin Plázába nézelődni, majd visszatérésekor lebukott, de egy hazugsággal elkendőzte tettét, viszont a bűntudatában megjelent Az őszinteség poétikája. Az ötödik novella (A képjavítás poétikája) egy festmény restaurátoráról szól, aki éppen a lelkigyakorlatok védőszentjének, Szent Ignácnak a képét újította fel. A mindenség poétikája visszatér a zongorajáték motívumhoz, és újra a tökéletes előadás miatti lelki gyötrődés a téma. A hetedik poétika a hitről szól, és az elbeszélő pulmonológus húgát állítja a középpontba, illetve a munkája során tapasztalt számos halálesetet. Zorán daltöredékét evokálja a szerző, amely a hit tanúságtétele: „kell ott fenn egy ország”.
Ezután a másik fontos személyről beszél a narrátorunk, akivel a legszorosabb kapcsolatot ápolja az orvosai közül. Ez a viszony a Fehér szektor doktornőjét idézi, akiről megtudjuk, hogy 68 bátorító, együtt érző sms-t küldött főhősünknek, amelyeket ő meg is őrzött, ez A hiány poétikája.
A szabadság poétikája egy szilánkos bokatörés fájdalmas tapasztalatát írja le, és rávilágít az egészség értékére.
Egy nő életében az egyik legijesztőbb és egyszersmind legboldogabb élménye az anyává válás, ezt fogalmazza meg Az anyaság poétikája.
A végkimerülés poétikája a maximalista, de túlhajszolt tanár portréját rajzolja meg számunkra, aki már nem bírja a rengeteg tanórát, a két végzős osztály miatti aggodalmat, a mindennapi helyettesítéseket, és óra közben lelkileg és testileg is összeomlik. A novella a kálvária kezdetének 8 éves évfordulójára íródott.
Az anyai szeretet üvegbúra alá rejtette féltve óvott kincsét. Az elfojtást kitörés követi, ahogy Freudnál olvashatjuk. A sok vágyakozás, amely nem teljesedhetett ki, az elfojtott én a novellában hiányos és tőmondatok formájában bugyog elő az elbeszélőből. 45 év telt el, és már nincs ereje változtatni, csupán a végét kivárni: „Gyerekkori csacsogásaimat elvitte a csőrében egy kuvik.”. A túlvilág poétikájában még egy idézetet is olvashatunk Krúdy Gyula Álmoskönyvéből: „A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak.”. Erre a mindentudásra vágyik még a narrátor, de ezt csak odaát tudja majd megszerezni. A Krúdy- idézet folytatása adhat alapot még az elbeszélőnek a további küzdésre: „Tehát a legrosszabb álom sem jelenthet egyebet, mint azt, hogy még nem léptük át a halál néma kapuját; tennivalónk, elfoglaltságunk van a földön.”.
A Poétikák traumáitól való menekülés egyik lehetősége a szövegek szerint tehát a(z önkéntes) halál, amelyet folyton el-elhesseget az elbeszélő, ám az állandóan visszatérni látszik. A másik az erős hitbe való kapaszkodás, valamint a művészetekben való kiteljesedés, mint A versírás poétikájában, a cikluszáró novellában.
A Szívbillentyűk című írás szintén feleleveníti a zongora és a zene iránti rajongását a narrátornak, ám rávilágít a sikeres előadás mögötti szenvedésre, a megfelelési kényszer okozta lelki kínokra: „[…] a fausti tökéletességre való törekvési vágyam az, ami gátat szabott hangszerjátékom örömének.”
Az Esti Kornélia ciklus, már címében evokálja Kosztolányi Dezső sötét vágyakkal teli alteregóját, Esti Kornélt. Az eddig gyakori egyesszám első szeméjű megnyilatkozás, az érzelmileg semlegesebb harmadik személybe fordul át, ezzel jelezve, hogy az elbeszélőnk és Esti nem azonosak teljesen. A lét és nemlét határán egyensúlyozó főszereplő elénk tárja traumáit: hallucinációit (Esti Kornélia és a mazsolás kuglóf; Esti Kornélia és egy szem gesztenye). A szülés, születés és elmúlás hármasának rejtett számrendszerét fejti meg az Esti Kornélia és a prímszámok című részben, melyet Vörösmarty Csongor és Tündéjéből vett hármasútjával és az életcélokat hordozó vándoraival kapcsol össze. A túlvilágba vetett hit jelenik meg két novellában: Esti Kornélia és Caravaggio, valamint Esti Kornélia és a Jel. Az első történet Marcel Prousttól vett idézettöredékkel indít: „Ugye, milyen jóleső a csönd; sebzett szíveknek csak a homály és a csend való.”. Lajtos Nóránál ez a gondolat költői szinesztéziává alakul: „Krizantémcsokor-lelkét szirmaival teleszórta a magány és a belső csönd.” Itt Kornélia egy magányos nő, aki a lyukas pulóverében, cukormentes kávéja felett mélázik a zene szárnyain suhanva, míg eljut Caravaggio festményén keresztül a Megváltóhoz és apostolaihoz. A záró mondat keretet alkot a Proust-idézettel: „Az ablakpárkánynak nekiütköző kerubszárnyú levelek táncai pedig a hirtelen eltűnt percek nyomára emlékeztették.” A másik novella továbbvitt motívuma az „agyonmosott kék pulcsi”, de itt József Attila halálát idézi meg: „[…] a peronon állva várta a halált. Péntek volt.”. A színpaddá változott vasútállomás célját is megtudjuk: „Esti Kornélia várta a Jelet. 22:20 volt.”. Erről a Jelenések könyve 22:20 jut eszünkbe, amely szerint „Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony, hamar eljövök”. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!”
Az Esti Kornélia és a lét dialektikája című részben először jelenik meg partner a női főhős mellett, ám nem a várt támogató, biztonságot adó másik fele lesz ő, hanem egy fenyegetést, sőt veszélyt jelentő ösztönök által vezérelt kegyetlen és erőszakos lény. Esti Kornélia számára az írás lesz a lelki gyógyulást elősegítő pótcselekvés ebben a szenvedésekkel teli világban.
Ez az új, szókimondó téma a Vágányzár című, utolsó novellafüzérben is visszaköszön. Különböző nők nézőpontjából ismerjük meg az abúzus testi és lelki gyötrelmeit. Először a fiatal Emília szenved el molesztálást a főbérlőitől (Aftersév). Illetve a kicsapongó, gátlástalan Robiról is részletes leírást kapunk, aki kedves és hűséges Andreáját szinte naponta megcsalja. A mű végén, amikor végre lehetőség adódik a szembesítésre, a sokkhatás alatt álló Emília mégsem erősíti meg Andrea gyanúját a csalásról. Holott épp a nő mentette meg az erőszaktól azzal, hogy átjött a barátjához, így Robi nem tudta Emílián kiélni forrongó vágyait.
Majd a bostoni költőnő, Theresa Boss 42 évig tartó abúzusáról, megaláztatásáról olvashatunk (A porcelánhattyú). A szenvedésekkel teli női sorsokat összekötő porcelánhattyú a központi motívuma a szövegnek, melyet a fiók mélyén elrejtve tartanak generációk óta. Mégis elő-előkerül, sőt a nyaka is eltörik, újra megjavítják, akár a testi és lelki traumák, amelyeket rejtegetnek ugyan, de mindig felszínre törnek. A hattyúról tudjuk, hogy a monogám kapcsolat jelképe, mivel egy életre választ párt magának – bármit is kelljen elszenvednie tőle –, akárcsak a költőnő a történetben, mikor mindkét férje mellett halálukig kitart. Theresa elméjének menekülési útja a vers- és a naplóírás, melyekből dőlt és félkövér betűtípussal idézeteket is olvashatunk a novellán belül. A történet a költőnő nagypénteki halálával végződik, amely után a porcelánhattyút összetörve az ágya mellett talál meg gondozója, Imelda nővér. A törött hattyú belsejében egy megsárgult csecsemőkori fotót talált, majd mivel nem tudta összeragasztani: „Végül könnyelmű mozdulattal dobta ki, elvégre bálványokat nem imádhatunk.”
Ezek mellett az elmúlás és az emberi kapcsolatok témáját boncolgatja a Tűz és víz, Tört fény, Vágányzár, Antypigmalion és a Rendszerhiba című novellákban.
A Tűz és víz című írás két különböző házastársi kapcsolatot mutat be párhuzamosan, mégis ellentétekkel átszőve. A narrátor nagyszüleinek az elbeszélésén alapuló parabola jellegű történetben a tüzes, házsártos, ijesztően rekedtes hangú Mariska néni és az alárendelt, zárkózott Mihály bácsi kapcsolatát ismerhetjük meg. Ebből a szenvedésekkel teli életből Mihály bácsi fog önként távozni: „A karcos hangú tüzet nem sikerült lecsillapítania […], ezért választotta a kutat […].”. Mindezt egy könnyed ebédnél beszéli meg a harmonikus kapcsolatban élő idős pár, majd az étkezés végén a nagyapó még hozzáteszi mellékesen, hogy egy másik ismerősnek megy sírt ásni, mert disznóperzselés közben ő is elhalálozott.
A Tört fényben Lenkét – az egykor zongoraművésznek készülő, versíró földmérnököt – ismerjük meg, aki a fehér szektorban van idegkimerültség miatt, és Z.-hez hasonló kezelési szakaszokon van már túl: alvászavar, gyógyszerek, sokkterápia stb. A fő különbség azonban az, hogy Lenke egyedül van, édesanyja demenciás magatehetetlen beteg, akit édesapja erőn felül gondoz. Így a lelki fájdalmakat csak mélyíti, hogy nem tud segíteni idős szüleinek, sőt haldokló anyjától is csak telefonon keresztül köszön el. Ezt a pillanatot kapcsolja össze a szerző a Peer Gynt-tel, amikor a címszereplő a haldokló anyjának énekeli a búcsúdalát: „Azóta is azt dúdolja a tujafák alatti padon a tört fényben.”.
A Vágányzár című írásban az elmúlás magányos útját rajzolja meg a P. nevezetű vasúti pályaőr történetén keresztül. P. megbetegszik, emlődaganat miatt meg is műtötték, parókával még a kemoterápiás kezelés tüneteit is elrejtette, hogy kollégái nehogy észre vegyék, és az egyetlen életcélját, a munkáját is elveszítse. Ez a munkába való menekülés és az elkerülhetetlen halál a csinovnyik-novellák groteszk antihőseit vagy Gregor Samsa lassú elemésztődését juttatja eszünkbe. P. viszont közkedvelt nő volt, kollégái rá is törik az ajtót aggodalmukban, mikor nem jelenik meg a 30 éve megszokott helyén. Valamint P. saját betegségét háttérbe szorítva a halálra készülő Jolánka nénit is gondozta, akivel a temetőben ismerkedett meg. P. élni és dolgozni akart és „Várta, hogy nő lehessen újra.”. Mégis ő érte jött el Kharón ladikja, nem az idős asszonyért: „Vonatpótló ladikok közlekednek. A part mentén, kérem, vigyázzanak!”.
Az Antypigmalion Ovidius Metamorphoses című átalakulástörténetének parafrázisa, ahol a művész-király beleszeret a szobrába, amelyet az istenek életre keltenek. Ezt a témát formázta meg újra és újra szoborpárosokban Gábor, de a tökéletes nőalak még hiányzott, ezt kereste a fiatal modellek között és a Vörös Negyed odaadó hölgyei között. A kutatás során jut el újra Lénához a Vörös Negyedbe, azonban ekkor éppen az ellenkezője történik a fenti szövegnek, ugyanis az együttlét egyik pillanatában „szoborrá válik” a kéjnő. Gábor sikertelenül próbálja életre kelteni modelljét, így értetlenül hazatér. Másnap bódultan ébred, és a vágyott nőalakot meglátja a kilöttyent kávéfoltban: „egy pillanatig azt hitte, megőrült”. A történet zárása Gábor sírjáról szól, melynek tetején az általa megálmodott híres szoborpáros feketéllik és a Léna által rávésetett idézet, mely George Bernard Shaw (a szövegben Show) Pygmalion című drámájából való: „Galatea sohasem szereti Pygmaliont mindenestül:/ a mester elviselhetetlenül isteni.”
Az utolsó darabja a ciklusnak a Rendszerhiba című dialogikus rövid történet, amelyben Mariska néni kérdezi a tudakozón keresztül, mikor ér haza a frontról a fia, Karesz. Az időskori demencia és a fia tragikus halálának tagadása jelenik meg a novellában. Kezdetben a Tudakozó dolgozója reálisan közli, hogy nincs ilyen előfizetőjük és nem tud segíteni a néninek. Majd lassan megérti, hogy ebben a telefonbeszélgetésben nem is a keresés a lényeg, csupán a kapcsolatteremtés egy másik emberrel. Amikor elmondja a vonal túlsó felén az együttérző informátor, hogy „A rendszerből is törölve van a neve…”, a néni elbizonytalanodik, majd közli: „Azt én el sem tudom képzelni, hogy ne jöjjön haza.”. Mariska néni igazát látszik bizonyítani az a tény, hogy bár a fiához a temetőbe kíséri ki a keresztlánya, a kő elmozdult, és a sír üres. Nem hiába hoz kötözöttsonkát (húsvétra) a fiatal nő. A realista nézetű keresztlány igyekszik tisztázni a helyzetet: „De Mariska néni, itt sírrablás történt. Kareszt egy kereszteződésben gázolták halálra…”. Nem lehet kikerülni a Jézus feltámadására tett utalásokat, hiszen a szerető anya, Mária, a fiú karácsonykor volt 33 éves, Karesz (Károly) névből ered a király szó a legtöbb szláv nyelvben, egy kereszteződésben lelte halálát, a feltámadást jelentő üres sír, illetve a húsvétot jelképező sonka mind erre mutat. A három csillaggal elválasztott utószóban Mariska néni felvilágosítja a Tudakozót: „[…] Inri Károly él. Csak nem az ön rendszerükben…”.
A kötetről elmondható, hogy logikusan felépített, sokrétű írás, amelynek realista leírásai egyszersmind szemben állnak és ki is emelik a szubjektív nézőpontot, amely együttérzésre sarkall bennünket. A különböző társadalmi rétegből származó, de egy sorsot végigszenvedő átlagemberek rejtett világába enged betekinteni a szerző. A megrázó hatású írások a feloldozást megtagadva, ezáltal feszültséget teremtve terelik az olvasót az elkerülhetetlen vég felé: „Arra gondol, hogy a köntösnek is két vége van, ahogyan ennek a történetnek is: eleje és vége. Vagy mint az alagútnak, amelyen sikeresen túljutva önmagához hazaérkezett végre.”.
Lajtos Nóra: Fehér szektor, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2022