A prózába zárt elmék hangjai I. rész

Írta: Seprényi Kinga


Közzétéve 11 hónapja

Megtekintések száma: 1023



A prózába zárt elmék hangjai

 

 

 

Lajtos Nóra Bella István-díjas költő, író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, magyar nyelv és irodalom tanár és ének-zene-zongoraoktató. Több mint 300 publikációja jelent meg külföldi és hazai folyóiratokban. Írói palettája sokszínű, megtalálható rajta vers, novella, dráma, kritika, tanulmány, esszé, recenzió és tárca. Eddig tíz kötete látott napvilágot, melyekben hol lírai, hol prózai alakba öntötte mondanivalóját. Elsősorban költőként tartja számon a kortárs irodalom, ezért érdekes, hogy ebben a kötetben prózai műveket olvashatunk.

A Fehér szektor című novelláskötete a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg 2022-ben.

Az írások korábban már napvilágot láttak külön-külön online felületeken, de a szerző most érezte úgy, hogy a traumákat boncolgató darabokat egy önálló kötetté kívánja formálni. A könyv első fele inkább a lelki sérülésekről, tünetekről és kezelési módjairól szól, míg a kötet második felében a testi traumák és azok lelki hatásai is szerepet kapnak. Lajtos Nóra szövegeit megjelenítik a szerző egykori tanítványának, Kissné Rácz Viktóriának egy-egy impressziót megörökítő aprólékosan kidolgozott grafikái. Az első képen a kórteremben Z. és a kezelőorvosa látható, a másodikon háttal ül a főszereplőnk és zongorázik, a következőn az elbeszélő gyermekkori játékai közt tűnik fel, a negyediken az elbeszélő nagyszülei vitatják meg az ebédlőasztalnál az ismerőseikről hallott híreket, az utolsónál pedig Theresa Boss költőnő látható a porcelánhattyúval a kezében. A kedves képek kiemelik a mondanivaló lényegi elemeit, és valamelyest ellenpontozzák is a megrázó emberi sorsokat bemutató írásokat.

A kötet négy fő részből áll: Fehér szektor, Szívbillentyűk, Esti Kornélia, Vágányzár. Ebből a leghosszabb, így leghangsúlyosabb rész az első, mely a kötet címadó novellaciklusa. Ezenkívül az írónő Fehér szektor – Kamaradarab két ülésben című 2020-as drámáját is eszünkbe juttatja, melynek szövegkönyve nagyrészt azonos az első novellával. Kisebb változtatásokkal találkozunk a két mű összevetése során. A dráma főszereplője Hála Nóra, akit a szövegben N.-ként jelöl – két esetben viszont Z.-nek nevezi. Ugyanez a karakter a novellában végig Z.-vé alakul, de szerepköre, megnyilatkozásai megmaradnak.

A lelki és szakmai támogatást nyújtó főorvosnő neve szerepel a drámában: Dr. Rhédey Zita, őt R.-re rövidíti a prózában, és meglepően személyes információkat is megtudunk róla (pl. fia angliai körútra megy); érzéki illata van, amely elkíséri Z.-t a kórházon kívül is „olfaktorikus hallucináció”-ként.

A novellában is megjelenik az omnipotens, egyesszám harmadik személyű narrátori rész, melyet Z.-hez kapcsol az írónő, és csupán néhány esetben olvashatunk szó szerinti idézetet Z.-től.

A lélekgyógyászat, -vizsgálat mint téma nem szokatlan. Ismerjük például az orvos és zenekritikus Brenner Józsefet, aki Csáth Géza néven vált híres íróvá. Nála érzékletes naturalista és realista leírásokon keresztül jutunk el a legkülönbözőbb elmék legmélyére. Az egyik ide kapcsolható műve az Egy elmebeteg nő naplója, amely szintén naplószerűen, rövidítéseket tartalmazva írja le egy beteg nő szürreális gondolatait, kiegészítve a fiatal Brenner doktor megjegyzéseivel.

A lélek fájdalma költői oldalról József Attila, Pilinszky János és Juhász Gyula verseiből is felrémlik az olvasóban. Az intonációban olvasható felkiáltás „Én nem vagyok őrült!” az utóbbi poéta tollából lett kölcsönözve, így megalapozva az elvárást az olvasóban, miszerint bár a helyszín egy pszichiátriai osztály, a mi főhősünk nem őrült. A kétely azonban megmaradhat a befogadóban, mivel az őrültek nem tudnak állapotuk súlyosságáról, mint Ágnes asszony Arany János balladájában.

Lajtos Nóra főhőse személyesebb hangon szólal meg, pontosan ismeri a környezetét, részletes leírást ad a helyről és az ott elhelyezett személyekről. Z. tisztában van saját állapotával, tudja, hogy segítséget kell kérnie, és talán már meg is bánta azt a gyógyszeres (bal)estet is. Amikor a hajnali ébredés pillanatait követjük végig, érezzük a Hamingway-t idéző, minden érzékszervünkre ható ingereket: a kávé illatát, a habos kakaó perzselését a szájban, a nehéz vasajtók kattanását, a papucsok csoszogását, és látjuk megelevenedni a monoton osztályt.

Az írónő elképesztően szuggesztív, magával ragadó stílusban rajzolja fel egy zárt világ rendszerét. Mer nyíltan írni egy olyan kis életközösségről, amiről évszázadokig szemlesütve hallgattak, vagy amitől undorodva, esetleg rémülten fordultak el a kívülállók, mint Csehov A 6-os számú kórterem című novellájában.

Az itt élő és dolgozó emberek kapcsolatait, mindennapi túlélési stratégiáit ismerhetjük meg Z. szűrőjén keresztül, aki nem csupán elmeséli az általa tapasztaltakat, de reflektál is rájuk. Értlemezi saját tetteit, sőt ki nem mondott szavait is korrektúrázza. A főhős – hős abban az értelemben, hogy több-kevesebb sikerrel, de küzd az életben maradásért – egy művelt, kifinomult érzékekkel rendelkező középkorú nő, aki az álmatlanság és antidepresszáns gyógyszerek miatt jutott el odáig, hogy beutalták a fehér szektorba.

Kiderül róla, hogy középiskolai magyartanár, mivel említi, hogy tanította többek között Madách Imre Tragédiáját, illetve doktorált is, mivel doktori műhelyórát is említ. Zenei ízlése is kifinomult – az inszomnia miatt – éjjel Muszorgszkijt, Chopin-etűdöket, máskor Demjén Ferencet hallgat. Megtudjuk, hogy költő is, mivel kiadták a verseskötetét. Amikor ezt megtudja, épp egy idegösszeomlás, azaz epizód hatása alatt van, így a kötetet posztumusz jelzővel illeti, ami miatt újra az osztályra kerül. Később doktori avatójára emlékszik vissza és könyvdedikálására.

Családját tekintve megtudjuk, hogy van egy támogató férje, egy kislánya, egy kedves húga és egy aggódó, szeretetteljes édesanyja. Az önelemzés ezért kiegészül a szerettei reflexióival, akik próbálják Z. – a depresszió és a borderline szindróma okozta – hangulatingadozásait kordában tartani.

Szinte baráti viszonyba kerülünk Z.-vel, már-már biztatnánk, hogy folytassa a lélekgubancainak kiegyenesítését, mert mi itt vagyunk, és meghallgatjuk. Máskor a szerző hihetetlen műveltségének köszönhetően eltávolítja a reflektorfényt alteregójáról, és kapunk egy kis irodalmi vagy zenetörténeti kitekintést egy-egy páciens, (egykori) ismerős történettöredékébe ágyazva.

A Lajtos Nóra által leírt szövegek lazán szerkesztettek, kevés időjelzést tartalmaznak. Többször előfordul, hogy Proust asszociációs időszerkesztését tapasztaljuk, amikor egy impresszió felidéz egy másik múltbeli eseményt. A ciklus részei rövidek, mintha egy szétaprózódott mozaikot szeretne valaki kirakni, és egy új történetté formálni.

A szövegben kurziválva vannak részek, hol mondatok, hol csak szavak, ilyenkor a befogadó szinte érzi a didaktikus irányítást, rejtett mégis kiemelt utalást más műre, a leírt szöveg újraértelmezésre. Ilyen például az Sz.-nek tulajdonított „A testek csak grammatikák”, aminek megfejtését a költő életére és halálára tett utalások alapján egyértelműen meg tudjuk fejteni. A rejtettebb utalások például József Attila (Ars poetica, Óda, Kész a leltár), Pilinszky János (Kopogtatás), Mozart (Kis éji zene), Déry Tibor (A befejezetlen mondat), Robert Musil (A tulajdonságok nélküli ember) Varró Dániel (Túl a Maszathegyen), Dante (Isteni színjáték), Goethe (Faust), Biblia, Ancsel Éva (Bekezdések az emberről), Muszorgszkij (Egy kiállítás képei) stb. műveire vonatkoznak.

A ciklus olvasása során sokszor feltűnik, hogy a főszereplő Z. – korábban Hála Nóra – nagyon sok életrajzi, tapasztalati, stílusbeli egyezést mutat az írónővel. Lajtos Nóra In memoriam Nagy László című verséből idézve Z.-nek tulajdonítja a sorokat. A kötetnek tehát számos valós eleme van, de amikor már azt mondanánk, hogy teljesen életrajzi ihletésű a mű, elejtett megjegyzésekkel távolítja el magától a szerepet. Azt a hatást keltve, hogy a szerző csak a mély empátia okán adott át főhősének saját sokszínű világából pár szem morzsát. Így erősítve a befogadó együttérzését a zseni zaklatott sorsával, aki nem tud megbirkózni a hétköznapi világ gondjaival, ahogy később a Paulo Coelho idézetével írja le a szerző. Pattanásig feszült idegrendszere ájulással jelzi, hogy eddig és ne tovább. Előfordulnak dühkitöréses epizódjai, amik során önmaga ellen fordul (fejét, kezét veri a falba, falcol), melyeket az osztályon nyugtató injekciókkal csillapítanak le. A fehér szektor valahogy a szükséges rosszból egy élhetőbb hellyé válik a főszereplő számára, ahol biztonságban érzi magát. Túlhajszolt idegei itt valamelyest pihenni tudnak, védve van mindenkitől, saját magától is.


A cikk második része