A nyomozó és a kaszás - 5.

A nyomozó és a kaszás - 5. rész
előző rész

Pearl nyomozót sipító hang térítette magához. Fényes karikák táncoltak szeme előtt. Megtapogatta magát. Nem törött el semmije, bár teste több ponton fájón sajgott. De legalább élt. Az a hülye Benders egy riasztógránáttal próbált végezni vele. Pearl reszelős hangon felkacagott. Nyögve felült. Ez volt az első alkalom, hogy valaki merényletet követett el ellene. Egy robbanószerkezet még egy hosszúlétű embernek is képes volt életveszélyes sérüléseket okozni. Benders ezt valószínűleg fricskának szánta, hisz pontosan tudta, hogy a nyomozó sok ehhez hasonló bombamerényletet göngyölített fel annak idején. Kimászott a gödörből. A riasztógránát csípős szaga még mindig a levegőben terjengett emlékeztetve a nyomozót nyomasztó helyzetére. Társa az életére tört a felettese parancsára, mindezt azért, hogy megszerezzenek egy sugárzó nyílhegyet. Pearl nekidőlt az egyik oszlopnak. Most kellett csak igazán törnie a fejét. Csak annyit tudott biztosan, hogy Mr. Tongbát Benders előtt kell megtalálnia. A csarnok levegőjét ekkor fuvallat kavarta fel, és a távolból léptek hangzottak. A kétszínű társ visszatért volna, hogy megbizonyosodjon a merénylete sikerességétől? Pearl a hang irányába osont az oszlopok takarásában ütésre emelt kézzel. Még annak idején eltanult néhány közelharci fogást. Ezek egyike volt a „háromujjas viperacsapás”, amivel időlegesen meg lehetett bénítani egy hosszúlétű polgárt is. Az ismeretlen lépések gazdája eközben egyre közelebb ért hozzá. Pearl meglapult az oszlop takarásában, támadásba lendült, de azonnal meg is bánta. A bénításra készülő három ujj nagy reccsenéssel ütközött az idegen kinetikus testpáncéljának. Pearl minden jó modorát sutba dobva fennhangon szitkozódott törött ujjait babusgatva. Olaf ellépett az oszloptól.
- Nicsak, a „háromujjas viperacsapás”! Sajnos eléggé közismert még a bűnözők között is. Ezért hordok szolgálat alatt kinetikus testpáncélt. Az előrelátásom ismét megmentett ezúttal egy kolléga sunyi támadásától.
- Bagoly mondja verébnek! Maga osont be ide némán – morgott Pearl.
- Nyugalom, nyomozó! A fájdalom lassan alábbhagy, ahogy az örökvíz teszi a dolgát. A csontok összeforrnak, a test meggyógyul. Egy ideig azonban pihentetnie kell a kezét. Szerencsére a tiltás, hogy kerülje az aktív szolgálatot felesleges, hisz a két közös ismerősünknek hála mi már nem vagyunk szolgálatban – mondta vigyorogva Olaf, és feltartotta a bal kezét. Pearl rögtön észrevette a csuklószámítógép hiányát és egy véres lyukat az I.D. egység helyén. Megdörzsölte sérült ujjait.
- Értem. Tehát mostantól egy fazékban rotyogunk. Akkor osszuk meg az információinkat!
- Jó, kezdem én. Ugye emlékszik, hogy a főügyész nem engedte meg magának, hogy velünk tartson a laborba?
- Igen, miért kérdi?
- Nos, én sem jutottam messzire. Éppen szét akartunk szóródni a felderítéshez, amikor meghallottuk a visszaszámlást. Az egységből én hagytam el utolsónak a helyszínt, de visszavonulás előtt még volt időm lementeni a felvételeket a biztonsági konzolról, s még láttam, hogy egy biztonsági őr odasétál az egyik ajtóhoz, majd az arca szabályosan hullámozni kezd, amikor be akar lépni azon. A hátam mögött ekkor esett ki ugyanaz a biztonsági őr egy szekrényből. Ugye tudja mit, jelent ez?
- A hamis őr valójában egy alakváltó lett volna?
- Igen, és jelenleg Benders néven ismerik. – A nyomozó ezt eleinte nehezen akarta elhinni, de ahogy belegondolt társa hirtelen eltűnésébe, egyre inkább hajlott rá, hogy elhiggye.
- Ezt sohasem gondoltam volna róla – mondta, mire Olaf rátett még egy lapáttal. - Emlékszik még a nagy tisztogatásokra évszázadokkal ezelőttről?
- Olvastam róla. Akkoriban sok lázadó és terrorista tűnt el hirtelen és nyomtalanul.
- Benders volt az ítéletvégrehajtó, aki vadászott rájuk. Az arca mindig más volt, de a szemei? Azok mindig ugyanolyanok, hidegek és élettelenek voltak. – Olaf beleborzongott. – Ezt még a memóriablokád sem tudná kitörölni a fejemből. - Pearl álla majdnem a padlóra esett.
- Ezt most nem mondja komolyan? Maga látta Benderst korábban is? – kérdezett vissza.
- Úgy igaz, ahogy itt állok! A társadalmunk legutolsó konfliktusa a gyermekkorom idejére esett, és néhány rossz fiú épp abban a romvárosban próbált meg elbújni, ahol a szüleim régészkedtek. Én meg csak kószáltam a környéken, amikor is egy ablaktábla mögül szemtanúja voltam a sokarcú közös ismerősünk akciójának. –
Pearl most már teljesen paff volt. Egy ilyen veszélyes ellenféllel került szembe és épp, hogy megúszta az összecsapást.
- Látom, sokkolta az információ – állapította meg a Néma Osztag kapitánya. - Most magán a sor, hogy sokkoljon engem. Mi az, amit Benders és Moloch annyira keres? – Pearl összeszedte magát, és Olaf mellé világított.
- Látja ott azt, tégelyt maga mellett azzal a jellel? – Az odanézett, hogy a következő pillanatban megdöntse a helyből történő magasugrás világrekordját.
- Ha ez az, amire gondolok, akkor én nagyon gyorsan elhúzok innen és magának is ezt tanácsolom! - mondta ijedten le nem véve a szemét a tégelyről.
- Ez bizony az. Ebben a tégelyben cézium kapszulákat tároltak, de már üres és nemigen jelent veszélyt, ha csak nem akarja magánál tartani.
- És ezt kereste a főügyész?
- Nem éppen – mondta Pearl, miközben a háta mögött lévő oltárra világított.
- Az én véleményem szerint a Szent Atomikus Egyház hívői különböző tárgyakat itattak át a tégely tartalmával, hogy részesüljenek a Szent Sugárzásban. – Olaf végignézett az oltáron.
- Sejthettem volna a tégely láttán, hogy erről van szó. A szüleim is találtak néhány ilyen kegyhelyet – bólintott Olaf.
- S mire Mr.Tongba rátalált a helyre, addigra a hívők szétszéledtek, minden kegytárgyat és az összes kapszulát magukkal vittek a két nyílhegy kivételével. Minden jel szerint az egyik végzett Mr.
Koonings-sel. Ezt keresi most a gonosz páros– fejezte be a mondatot Pearl, majd elindult a kijárat felé.
- Hova megy? – kérdezte Olaf a nyomozó után sietve.
- Meg kell találnom Mr. Tongbát, és vissza kell szereznem tőle a nyílhegyet, mielőtt még Benders talál rájuk előttem! - Olaf elkapta a karját.
- Elfelejti, hogy most csak ketten vagyunk a világ ellen! Engem már keresnek, önt valószínűleg eltűntként tartják nyilván, és van két erős ellenfelünk. Egy alakváltó, és a nagyhatalmú főügyész, aki úgy játszik a nyomozati szervekkel, mint macska az egérrel. A társadalom pedig, köszöni szépen, megvan a kis utópiájában és nem mutat érdeklődést a rendkívüli ügyek iránt. Ez akkor sem fog változni, hogyha eltűnik egy-két két polgár is! – Pearl a kapitányra nézett.
- Mit javasol? Mit tegyünk?
- Nos, nekem van még valami a tarsolyomban, amivel szembeszállhatunk Molochval, de ehhez bizonyságot kell szereznem!
- Mi volna az?
- Előlegnek legyen annyi, Moloch nem az, akinek mondja magát. Valaki más volt, mielőtt diktátor, majd főügyész lett.
- Ez eléggé csekély előlegnek!
- Érje most be ennyivel! Most meglátogatjuk az alvilágban az orákulumot, hogy bizonyítékot szerezhessünk! Viszont jobb, ha azonnal távozunk, de mielőtt még elhagynák ezt a helyet, kapcsolja le a csuklószámítógépét és az I.D. egységét is! – Pearl bólintott, és együtt hagyták el a földalatti templomot. Odakint már sötétedni kezdett. Olaf a Messier birtok végén parkolt le.
- Nos, nyomozó a hintónk előállt – mondta Olaf büszkén. Normális esetben Pearlnak meg kellett volna lepődnie a felújított robbanómotoros, kétüléses terepjáró láttán, de már túl sok dolog történt vele az elmúlt időszakban.
- Szép példány. Egy múzeumtól vette? – kérdezte csüggedten a nyomozó.
- Ugyan! A romok közt találtam, és húsz éven keresztül bütyköltem, hogy működjön. Tudtam, hogy valamikor hasznomra lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy a menekülésben fog segíteni. Gondolom, nem akar vezetni? – kérdezte Olaf Pearlt, miközben felkínálta neki a slusszkulcsot.
- Passzolom a lehetőséget!
- Ön tudja. – Beültek az öreg járműbe, és elhajtottak.
Az öregember a szikla peremén ücsörgött, és a csillagos eget bámulta, de most nem tudott maradéktalanul örülni a látványnak. A világ gondjai megint betolakodtak életébe. Nemrég kapott egy hívást az egyik űrben keringő őrszemétől, hogy valahonnan a semmiből egy sugárzó tárgy tűnt fel, ráadásul épp az ő erdejében. Felemelte a botját a földről, és utasítást suttogott neki. A parancs eltűnt az éterben, majd háromnegyed óra múlva egy pókszabású robot érkezett hátán egy üveggel, amiben a zavart keltő tárgy lebegett kékes fénnyel. Elhúzta felette a botját, az megsúgta neki az eredményt. Ennek a dolognak tényleg nem kellene itt lennie. Ez viszont azt jelenti, hogy valaki idehozta, és az illető lehet, hogy a közelben van. Újabb utasításokat suttogott a botjának, mire apró robotpókok szaladtak szét a környéken emberi élet után kutatva. Ismét egyedül maradt. Messze a távolban Ethernalpolis fényei világították meg az eget. Annak idején ő és a társai fáradtságot nem kímélve építették újjá a világot, és adtak hosszú létet a túlélőknek, hogy legyen idejük kiteljesedni, új dolgokat alkotni. Ez működött is úgy-ahogy. Létrehoztak egy, a naprendszerbe terjeszkedő civilizációt, hogy aztán elkényelmesedjenek. Vezetők és polgárok egyaránt. Megrántotta a vállát. Az ő saruk. Az viszont jobban bosszantotta, hogy egyes alkotók nem fértek a bőrükbe. Főleg az alvilágiak. Az egyikük különösen problémás volt. Nem bírt megmaradni a hátsófelén, és felszökött a felszínre. Az öregemberhez ekkor két hívás futott be. Megtalálták a sugárzó tárgy hordozóját, aki eléggé rossz állapotban volt. A második hívás ennél rosszabb hírt közölt. Az alvilágból egy fegyveres csapat tartott a felszínre. Az öreg pontosan tudta, kiről van szó. Csak idő kérdése volt, hogy mikor szabadul el. Az öregember megcsóválta a fejét. Már megint rámarad a rend helyreállítása. Felállt, magához vette a veszélyes tárgyat tartalmazó üveget, és elindult a város felé. Szájához emelte a botját, és fennhangon beszélni kezdett.
- Itt V.A.V. beszél! Üzenem az összes alapítónak, al- és felviláginak egyaránt, hogy az egyikünk elszabadult! Én vagyok a legközelebb, ezért én fogok a nyomába eredni! Találkozzunk a tizenkettes bázisnál két nap múlva! Magammal hozom a vétkest, így akár meg is tarthatjuk a tárgyalását. V.A.V. kiszáll!
Pearl nem érezte magát komfortosan Olaf tragacsában. A terepjáró himbálózva vergődött a régi utakon, alacsony dombokon és járhatatlan terepen. A nyomozó erősen kapaszkodott, hogy tompítsa a kilengéseket, de érezte, hogy gyomra vad táncot lejt. Bezzeg Olaf remekül érezte magát! Fél kézzel fogta a kormányt, a másikban egy méretes szendvicset tartott, amibe néha nagyot harapott. Pearl el sem tudta képzelni, hogyan képes valaki ilyen helyzetben enni. Szembe sarkából ekkor vette észre a gyorsan közeledő tereptárgyat.
- Szikla! – üvöltötte, erre Olaf meglepetten elengedte a kormányt balkezével, ütközés helyett azonban a terepjáró magától megkerülte az akadályt.
- Nem kell üvölteni Pearl, az automata ütközés gátló éppen az ilyen helyzetekre való! És végszükség esetére van automata sofőrünk is – mondta Olaf vigyorogva.
- Maga mégis manuálisan vezet ezen a pokoli tájon – mondta zordul Pearl.
- Mi az élmény abban, ha robotpilótát használ az ember! A végén csak elpuhul tőle!
- De a robotpilóta által vezérelt járművek igyekeznek a legrövidebb és a legbiztonságosabb úton haladni, sok időt és kényelmetlenséget megtakarítva a használójuknak.
- De azt se felejtse el, hogy bár égen-földön keresnek bennünket, ha látják is ezt a terepjárót, nem fognak arra gyanakodni, hogy mi lennénk azok.
- Persze, mert hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki beüljön ebbe a kerekeken guruló lélekvesztőbe! – morgolódott Pearl.
- Hülyének és kétségbeesettnek, vagy hülyének és szökevénynek? Jelen esetben mindkét kombináció megfelel számunkra – vigyorgott Olaf.
A zötykölődés még órákon át tartott, majd a jármű megállt egy sziklafal mellett, amin egy hatalmas vasajtó volt. Olaf és Pearl kiszállt a kocsiból, majd az ajtóhoz léptek.
- Ez lenne az orákulum alvilági lakóhelye? – kérdezte Pearl fanyalogva.
- Nem, ez csak az alvilág egyik mellékkapuja. Itt mennek be azok, akik azt szeretnék, hogy útjuk rejtve maradjon hozzátartozóik előtt. A környék le van fedve álcázóernyőkkel. – Olaf felmutatta a gyűrűs ujját. – Én a feleségeim elől menekültem mindig ide. Húú, azok voltak aztán a kemény évek! - Közben kinyitotta az ajtót, és belépett. Pearl fejét csóválva követte. Végigmentek egy hosszú, földalatti folyosón, ami egy kis csarnokba torkollott. A csarnok végén egy móló volt, amihez egy csónakot kötöttek. Egy bódéból egy köpenyes emberke lépett hozzájuk.
- Jó napot, uraim! Üdvözlöm önöket az alvilágban! Milyen titkos örömökre vágynak? Az öltözetüket elnézve megrögzött szerepjátékosok.
- Amit lát az nagyon is valós. Én a Néma Osztag egykori kapitánya vagyok, ő pedig egy nyomozó. 
Belekeveredtünk egy kis összeesküvésbe, és válaszokért jöttünk.
- Á, értem, akkor az orákulumhoz jöttek! Üljenek be a csónakba, és az automatikusan odaviszi önöket.
Ha igényük van rá és szeretik a klasszikusokat, iderendelhetek egy Kharónt, csak öt ezüst az ára.
- Inkább szeretnénk kettesben utazni, hogy minél kevesebben tudjanak az úti célunkról.
- Értem. Akkor érezzék jól magukat! – mondta a köpenyes emberke, azzal visszatért a bódéba. Pearl és Olaf beszálltak a csónakba, ami berregve elindult a folyón. A viszonylag hosszú út alatt volt idejük nézelődni. Ez volt az alvilág, a civilizáció árnyas oldala, ahova a hosszúlétű polgárok akkor jöttek csordultig telt bankkártyával, mikor az agyuk ledobta magáról a normalitás gépszíját, hogy hosszú hónapokon, sőt akár éveken keresztül duhajkodhassanak, bulizhassanak. A csónak elhaladt egy híd alatt. A hídon viking jelmezbe bújt polgárok vonultak, a Walhallába tartottak, ahol végeérhetetlen lakoma és harc várta őket. Akár egy gyilokpárbaj, de annál sokkal vadabb. A hatalmas, földalatti világ számos élvezettel várta az ide látogatókat. A csónak Lust Vegas szigetén kötött ki. A nyomozót a kaszinók láttán nyomasztó emlékek környékezték meg. Életének volt egy szerencsejátékos periódusa.
Hosszú évekig ő volt a rulett báró, a pókercsászár, hatalmas vagyont szerzett, hogy aztán egyszer a pofáresés élő szobra legyen. Néhány vesztes körrel akkora tartozást sikerült felhalmoznia, hogy évekig kellett az alvilágban élnie, ahol biztonsági őrként törlesztette a tartozását. Mikor visszakerült a felszínre megfogadta, hogy többé nem játszik. Keresztülsétáltak a szigeten, s egy téren kötöttek ki, aminek a közepén egy kisebb cirkuszi sátor állt. Pearlnek rossz érzése támadt, ami igazolódott is benne, amint beléptek. Középen egy asztal állt, mögötte egy köpenyes öregasszony ült, két kezét egy kristálygömbön nyugtatva.
- Több kilométert zötykölődtem egy roncsban, majd egy barlangrendszerben csónakáztam, ezért! – mutatott Pearl az öregasszonyra.
- Nyugalom nyomozó, ez csak egy bábu! A lényeg az asztal alatt van.
- S mi lenne az? Talán egy kis emberke ül ott egy széken, mozgatja a bábu kezeit, miközben hangot ad neki? Ő lenne talán „Az”, a nagy varázsló? – fortyogott tovább Pearl.
- Óz – javította ki Olaf. – A helyreállított feljegyzések szerint „Az” egy bohóc volt, aki egy egészségtelen ételeket árusító gyorsétterem kabalafigurája volt, bár ez még bizonyításra szorul.
Nézzen a terítő alá! -
Pearl úgy tett. Az asztal alatt egy régi számítógép dolgozott. Olaf odalépett.
- Ő Alexandra, egyike annak a kevés mesterséges intelligenciának, ami túlélte az összeomlást, s a Fény és Árnyék Törvény értelmében semmilyen információt nem tarthat vissza, amit a múltról tud. – Pearl bólintott.
- Ha a felvilági mesterséges intelligenciának tenne fel kényes kérdéseket, az megtagadhatná a választ a hosszúlétű polgárok mentális egészségére és jó kedélyállapotának védelmére hivatkozva.
- Viszont Alexandra tudásáért mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk, és a törvény értelmében, amit itt megtudunk, azt nem oszthatjuk meg odafent – mondta Olaf.
- Kár, hogy a csuklószámítógépünkről és az I.D. egységünkről lemondtunk! Így meg sem fogjuk tudni az igazat, nemhogy megosztani! – mondta a nyomozó a csuklóját vizslatva. - Olaf erre vigyorogva elővett egy retro bankkártyát az öve egyik tartójából.
- Nem már, Olaf, maga is?!– pillantotta meg a kártyát Pearl döbbenten.
- Valaki régi pénzérméket gyűjt, én a Retro-Bank Klub tagja vagyok, így néha készpénzzel - valódi, papírra nyomott zsozsóval - vagy bankkártyával is fizethetek.
- Oké, Retro kapitány, vesse be a csodafegyverét! – mondta lemondóan Pearl.
- Fizetem az ön körét is – mondta Olaf, és a kártyát a leolvasóhoz nyomta.
- Alexandra! Pár kérdést szeretnék feltenni! - A bábu felemelte a fejét.
- Tett fel hát a kérdésedet! – mondta sejtelmes hangon Alexandra.
- Információra van szükségem egy Benders nevű, hosszúlétű polgárról! Nézz utána az összes adatbázisban! – A bábu mozgatni kezdte a kezét a kristálygömb felett.
- A polgári adatbázisban nem létezik ilyen nevű személy, a titkosított adatbázisokban nem létezik ilyen nevű személy! A tények szerint Benders nem létezik – sorolta.
- Menj vissza az összeomlás előtti időkbe, és ott kutass tovább! - A kezek tovább mozogtak a kristálygömb fölött.
- Információt találtam a kérdéses személyről! Benders egy törvénytelen genetikai kísérlet egyetlen túlélője! A további kutatások az összeomlás miatt megszakadtak. – Olaf és Pearl álkapcsa egyidőben kötött ki a padlón. A kapitány így szólt:
- Rendben Pearl, maga következik! Bár Alexandra válaszától már előre félek. – A nyomozó bólintott.
- Kérdést szeretnék feltenni Percival Moloch főügyésszel kapcsolatban: születési adatok, származás tekintetében. Ő az, akinek mondja magát? – A kezek újra mozgásba lendültek.
- Percival Moloch egy régen született személy harmadik alteregója. A második alteregó neve Uranus Victorius, aki egy hosszúlétű polgárok alkotta ország diktátora volt. Moloch, a tizenkét alapító egyike, az alvilág egyik nagyura. – Olaf és Pearl álkapcsa újabb műugrást hajtott végre a padló irányába.
- Tudtam vazzeg! - suttogta a kapitány. – Az osztagban létezett egy mendemonda, miszerint az alvilág egyik ura szőrén-szálán eltűnt.
- Ki volt Moloch annak idején? - A kezek újra mozgásba lendültek, és a válasz hallatán Pearl így suttogott döbbenten:
- Ha ez igaz, akkor Molochot ezen túl csókolómmal kell köszöntenünk!
- De csak egyszer, hogy aztán a Vörösbetűs Törvény értelmében végezzünk vele – tette hozzá Olaf. 
- Igen, a Vörösbetűs Törvény. A régi világ hóhérjainak nincs helye ebben az újkorban. Ezzel viszont csak az a probléma, hogy ő már részesült az Örökvíz áldásából, így kiiktatása nem lesz egyszerű dolog. – Olaf mosolyogva megvakargatta az állát, majd így szólt:
- Az alapítók gyakran gyűlnek össze egy helyen a felvilágban, és ilyenkor a Néma Osztag testőrei vigyáznak rájuk. Az egyikük hencegve fedte fel előttem a koordinátákat, amikor kiképzőként engem, a tejfölös szájú újoncot csuklóztatott. Benders és Moloch biztos, hogy ott fognak kikötni. Mi most oda megyünk, és ott fogunk várni rájuk. A többit meg majd menet közben kitaláljuk.
Moloch aznap este még nem ment be az Igazságügyi Palotába. Várjanak csak! Helyette inkább otthon maradt, és az egész éjszakát végigolvasta némi ital és zene társaságában. Másnap kissé fáradtan, de délcegen ment el a találkozóra. Ott kapta az első pofont. A légi járművét nem engedték leszállni a tetőn kialakított V.I.P. parkolóban, így arra kényszerült, hogy a felszíni parkolóba szálljon le, mint egy egyszerű közalkalmazott. Az épületbe belépve kapta a következő pofont. A biztonsági őrök tüzetesen átvizsgálták őt kézi detektorokkal tiltott tárgyak után kutatva. A harmadik pofont a lifteknél kapta. Véletlenül épp akkor rendeltek el karbantartási szünetet, így egyik sem működött. Kénytelen volt a lépcsőházat használni, persze amint felért a huszadik emeletre, a karbantartás véget ért. Moloch büszkeségből a felső irodákig a lépcsőkön haladt tovább. Legalább volt ideje végig gondolni, hogy miért utálja a két felettesét annyira. Travis Moonspell vészhelyzetügyi miniszter a két lábon járó politikus vicc, aki a legkevesebb munkát végezte a kormányzati gépezetben, míg a fennmaradó idejében a hátsófelét vakargatta, vagy kertjében matatott, s ezért hatalmas fizetést kapott. Melanie Coopert sem kedvelte jobban. A miniszterasszony állandóan a fontosságát próbálta bizonygatni, ezért mindent túlkompenzált. Moloch nem is tudta megszámolni, hányszor kellett végig olvasnia az unalmas értekezéseit a jogról és az igazságról. Mire Moloch felért a legfelső szintre, úgy-ahogy megnyugodott. Nem is törődött vele, hogy ismét megmotozták, és egy biztonsági mandzsettával a ruháján engedték be a belső irodába. A két miniszter már ott várt rá, mögöttük Gábriel. Moloch jéghidegen elmosolyodott, és kézjelekkel mutatta hűtlen tanácsadójának, hogyan fogja egy mágnessel törölni őt e világból, majd felettesei elé járult.
- Üdvözlöm önöket ezen a szép reggelen! Itt vagyok, ahogy kérték.
- Mr. Moloch! Úgy emlékszem, tegnap estére hívattuk ide – mondta Donna komoly hangon. - Igen, de úgy gondoltam, minek egy fárasztó meghallgatással töltenie egy olyan szép estét, mint a tegnapi, amikor ezt megtehetjük frissen és üdén is – válaszolta Moloch a legelragadóbb mosolyával az ajkán. Donna felpattant ültéből.
- Mr. Moloch! Az ön viselkedése… - kezdte, de Travis visszafogta.
- Nyugalom, Melanie! Innentől átveszem a dolgot. – Majd a főügyészre nézett: – Üljön le, kérem! – Miután Moloch leült, folytatta: – Engedje meg, hogy elismerésemnek adjak hangot. Eddig nagyon elégedettek voltunk a munkájával. Pontosan és részrehajlás nélkül végezte a feladatait, úgy látszik az a néhány, diktátorként eltöltött évtized a múltban sokat csiszolt az adottságain. Azonban a közelmúltban sajnálatos változást tapasztaltunk a munkájában. – Travis ekkor dokumentumokat jelenített meg az asztal fölött. - Ön több alkalommal nem tett eleget a kötelezettségeinek. A jelentéseket késve adta le a minisztériumnak. Ez azonban csak egy kisebb probléma. Úgy sejtjük – folytatta kimérten - , hogy köze lehetett több, robbantásos merénylethez és a bűnelkövetőkkel való kegyetlenkedéshez.
- Nem tudom, mi szivárgott ki a munkámról, de én csak tettem a dolgomat. Példát statuáltam – válaszolta a főügyész.
- Az emberi jogok megsértése és a súlyos ítéletek kikényszerítése nem éppen a legjobb módszer a jó példa bemutatására - tette hozzá Melanie.
- A robbantásos merényletekben való részvételt tagadom. A többi meg az önök bűne is!
- Hogy merészeli?! – háborodott fel Donna.
- Ha magukat annyira érdekelte volna az elítéltek sorsa, akkor joguk lett volna közbeavatkozni. De nem tették! Kényelmesebb volt távolról figyelni az egészet, amíg más megoldja önök helyett a problémát! Különösen ön, Donna! Milyen büszkén illegette magát a riporterek előtt az egóját fényezve. Olyan tollakkal ékeskedett, amik sohasem voltak az önéi! – Az igazságügyi miniszter dühösen pattant fel ültéből.
- Hátrább az agarakkal Moloch! Gábrielnek volt annyi esze, hogy utánanézzen magának! Ez csak a felszín! Maga felrobbantott egy kriminológiai labort, körözéseket adott ki anélkül, hogy egyeztetett volna velünk! Fel kellene mentenem a pozíciójából, és teljes körű vizsgálatnak kellene alávetnem magát. Csak van egy kis probléma, és ez a legsúlyosabb az összes többi között. Magáról nincs adat, mielőtt diktátorrá lett! Sem születési hely, sem szülők, sem rokonok. – Moloch arca elhalványult.
Travis visszavette a szót. - Maga mindig azt gondolta rólam, hogy értéktelen vagyok, és a pozícióm csak egy hámozott lufi, de az ön esete lehetőséget adott nekem arra, hogy bebizonyítsam, alkalmas vagyok a feladatra. – Ekkor négy fegyveres lépett be az irodába. Travis folytatta: – A törvényeink világosan kimondják, hogy egy hosszúlétű polgár életútlenyomata elérhető kell, legyen a hatóság számára. Aki nem tudja bizonyítani a születési helyét, az nem rendelkezhet állampolgársággal. Önt ezennel letartóztatom azonosítás céljából! – Moloch vigyorogva nézett rájuk.
- Most más időket élünk. Hamarosan jön a felmentő sereg, és maguk elkerülnek innen! Ideje a kezembe vennem a dolgokat! – Az órájára nézett. – Hamarosan kezdődik a puccs party – tette hozzá. Szinte végszóra az épületben lövések hangzottak fel. Lucifer visszatért, és magával hozott egy szakasz fegyverest is. Az épület őrei magasan képzettek voltak, de a támadás meglepetésként érte őket.
Melanie és Travis döbbenten bámult, eközben Moloch egyre csak az óráját nézte hangtalanul formálva ajkait, visszaszámolt. Lucifer ekkor jelent meg az iroda közepén.
- Főnök, nagy baj van!
V.A.V. nem sokkal a fegyveresek után lépett be az épületbe. Szomorúan konstatálta, hogy egy kissé elkésett. Az előcsarnokban sebesültek hevertek. Az oszlopok mögül fegyveresek rontottak elő, és körbevették őt.
- Ne mozdulj! – kiáltott az egyikük. VA.V. megállt.
- Azokat nyugodtan letehetitek! Én nem akarok harcolni, csak Moloch-hoz jöttem látogatóba.
- Igazolja magát! – üvöltötte a fegyveres, mire V.A.V. elhúzta a kezét a fegyveres arca előtt.
- Át fogsz engedni engem! – A mozdulatnak semmi haszna nem volt. Tehát az-az archaikus film valótlanságot állított. Megrántotta a vállát, s botjával elektromos mezőt generált, amivel elkábította a fegyvereseket. Otthagyta őket, majd elindult a legfelső szintre. A botja mutatta neki az utat.
Moloch nem tudta mire vélni Lucifer viselkedését.
Ekkor nyílt az iroda ajtaja, és belépett azon személyek egyike, akit annyira akart látni, mint a háta közepét. - V.A.V., te itt? – kérdezte döbbenten.
- Bizony-bizony! Évszázadok óta mondogatom a többieknek, hogy te egyszer majd nagy felfordulást fogsz okozni, de hallgatott rám valaki is? Persze, hogy nem! Most nekem kell feltakarítanom a szemetet.
- Vagy inkább elmehetnél. Úgy bizony! Vissza a kiskunyhódba. Hagyd, hogy tegyem a dolgomat!
- És mi lenne az? Teljes káosz? Puccskísérlet? – V.A.V. elővette az oldaltáskájából a sugárzó üveget. - És ezzel mi a terved? Bár ez nem is kérdés. Ez a tárgy halálos egy hosszúlétű számára. Ezzel akarsz igazságot szolgáltatni? – Moloch az üveg láttán megdermedt.
- Ezt igennek veszem. Most légy szíves, add meg magad! Eljössz velem a tizenkettes bázisra, ahol megtárgyaljuk az ügyedet. - V.A.V. a két bámuló miniszterhez és a négy fegyvereshez fordult, hogy távozásra szólítsa fel őket. Ezt kihasználva Moloch támadásba lendült. Ütésre emelte a jobb kezét, de valójában az üveget vette célba. V.A.V. reflexből védekezett, és botjával akkorát vágott a főügyészre, hogy az átrepült az irodán, majd ki a csukott ablakon kezében az üveggel. Több emeletnyi zuhanás után a saját járművén kötött ki, amit Lucifer vezetett.
- Megvan a szajré? – kérdezte vigyorogva, amint Moloch nyögdécselve bemászott a tetőablakon keresztül.
- Megvan. Sajnos azonban lelepleződtünk. A nagy tisztogatás előtt le kell számolnom alapító kollégáimmal is. Irány a kis, titkos bázisom!
- Igenis! – válaszolt Lucifer.
Odafent V.A.V. gondterhelten nézett ki a kitört ablakon. – Ajvé! – morogta rosszkedvűen, majd nem törődve a szemtanúkkal, távozott.
Pearl és Olaf szótlanul hagyták ott a sátrat. Az agyuk még mindig az új információn kattogott.

Haditerveket szövögettek két erős ellenségük ellen, de azok rendre elégtelennek bizonyultak. Egyszerűen nem volt olyan eszköz, amivel érvényt szerezhettek volna a Vörösbetűs Törvénynek.
- Vajon milyen erős méreg kell ahhoz, hogy megbénítsa az ördög ügyészét, és alakváltó vazallusát addig, amíg valahogyan megöljük őket? – kérdezte Pearl, amire Olaf így válaszolt.
- A Priokogtin és a Lacurium elég erős a kívánt eredmény eléréséhez, de ezeket hét lakat alatt őrzik az őrsökön, és mi még a porta küszöbét sem léphetnénk át.
- Akkor az alvilágban kell kerítenünk valakit, aki legyártja nekünk – mondta a nyomozó, mire Olaf rekedten fölnevetett.
- Nincs olyan vegyész, aki annyira hülye lenne, hogy két körözött hatósági személy részére bénításhoz használható vegyi anyagokat állítson elő felszíni használatra. Az alvilág törvénye szerint a lent előállított vegyszerek nem jelenhetnek meg a felvilágban. – Pearl elkomorodott.
- Igaza van. Akkor nagy teljesítményű sokkolókat kéne használnunk, amik szintén a hatósági raktárakban vannak elzárva. Így azt is máshonnan kell beszereznünk.
- Mit szólna ahhoz, ha tőlük vennénk el? – kérdezte Olaf, és előremutatott. A tér túloldaláról pár tucat ember jött egyenesen feléjük. Az arcukra volt írva, hogy nem az orákulumhoz jöttek tanácsadásra, és igen, két fickónál sokkoló is volt.
- Mondja nyomozó, hogy van a háromujjas viperája? - kérdezte Olaf.
- Újra marásra kész. És maga felkészült a táncra? – kérdezte Pearl.
- Igen. Ahogy a saller-ikrek is – mondta Olaf összeütögetve ökleit. – Természetesen a cél a két sokkoló megszerzése. Utána pedig sietve távozunk a folyó irányába.
- Én is így gondoltam – mondta Pearl. A nehézfiúk közben körbevették őket. Az egyikük, egy hosszú késsel a kezében, így szólt:
- Bocs’ pajtikáim, nem személyes az ügy. Már túl régen rohadok idelent. Ti vagytok a jegyem a felvilágba. - Azzal támadásba lendült. A pengéje élén zselé állagú nyugtató csillogott. A kapitányt vette célba, fegyvere azonban lepattant a kinetikus páncélról. Az viszonzásképpen megkínálta őt egy ökölszendviccsel. Pearl is el volt foglalva. Hárman támadtak rá egyszerre, késekkel. A nyomozó úgy védekezett, mintha neki is lenne páncélzata. Bevált. A pengék támadás közben irányt váltottak fedetlen testrészeket keresve. Ez a kis váltás elég volt ahhoz, hogy Pearl villámgyors ellentámadásba menjen át. A vipera egymás után marta meg áldozatait, akik hörögve omlottak a földre. Pearl szemeivel a sokkolókat kereste. Meg is találta az egyiket. A tulajdonosa sunyi módon megpróbált a háta mögé kerülni, azonban Pearl elkapta az egyik társát, és az irányába lódította. A két test puffanva találkozott, és a sokkoló a földre esett, de Pearl a támadások kereszttüzében nem tudott hozzáférni.
- Olaf! Próbáljon elhátrálni a sokkoló irányába! Szükségem van a páncélozott testére!
- Megyek – kiáltotta oda a kapitány, miközben tovább osztogatta a pofonokat. A nyomozó a társát fedezéknek használva kiütött két támadót, majd gyorsan felkapta a fegyvert. Egy megvolt. A második sokkoló tulajdonosa orvul támadt Olafra, s a hátsófelét célozta meg közvetlen közelről. Nem volt szerencséje. A páncél övön alul is jól védett, s a kapitány könyöke könyörtelenül csapott hátra, egyenesen a támadó arcába. Pearl együttérzően szisszent fel. Örökvíz ide vagy oda, a fickónak a gatyája is rámegy, mire újra emberszerűvé teszi az arcát.
- Olaf! A sokkoló a háta mögött hever – kiáltott oda neki, mire a kapitány bólintott, s felkapta a földről a tárgyat. A harcnak itt vége volt, futásnak eredtek a móló irányába. A hajsza a csatornában folytatódott. Az üldözők és az üldözöttek lassú tempóban csorogtak lefelé csónakjaikkal a folyamon, ahogy a motorok gyenge teljesítménye engedte. Olaf a csónak farához sétált, leemelte motorjának borítását. Pearl aggódva nézte a műveletet.
- Mégis mire készül?
- Egy kicsit felturbózom a kicsikét. Egy titkos helyre megyünk, és nem akarom, hogy ők is kövessenek. Üljön le, és kösse be magát! - A nyomozó sóhajtva követte az utasítást. Olaf átkötött néhány vezetéket, és feltörte az irányítórendszert, majd ő is leült. A csónak egy pillanatra megállt, hogy a következő pillanatban hatalmas gyorsulással lóduljon neki a csatornának. Pearl az ülésbe préselődve visszasírta a terepjárót. A csónak a nagy sebesség miatt alig tudta irányban tartani magát, s többször is majdnem súrolta a csatorna falát. A pokoli utazás hamarosan véget ért, amint a motor megadta magát. Olaf kioldozta a biztonságiöveket, felállt, és elkurjantotta magát.
- Ez volt aztán a menet! – A nyomozóhoz fordult. – Na, élvezi a mi kis kalandunkat?
- Marhára! – mondta a nyomozó zordul. – Különösen akkor, amikor beszáguldottunk abba a szűk alagútba, és a sötétben azt találgattam, vajon az alacsony mennyezett alatt mi fogja lecsapni a fejemet: csővezeték vagy egy cseppkő?
- Tudja, ott ért véget a csónakok által járható út. Ez már a nem hajózható rész.
- És mi mégis erre megyünk! Miért is? - Olaf elővett két evezőt, és az egyiket a nyomozónak nyújtotta.
- Ez a csatorna elvisz minket a 112-es bázisra. Ott szerzünk erősítést is. Ahogy én Molochot ismerem, biztos felbérel maga mellé néhány zsoldost.
- Jogos. Még ezzel a züllött bagázzsal is alig bírtunk, hátha még a hivatásos verőlegényekkel kellene hadakoznunk! Ráadásul a sokkolók csak testközelből hatásosak igazán.
- Jól látja a dolgot! - Az utazás csendben folytatódott tovább. Csak az evezők csobbanása hallatszott, a csónak pedig egyre mélyebbre ment az ismeretlen terepen. Pearlnek volt ideje elgondolkodni furcsa helyzetén. Nem tudta, mire számítson. A meglepetés szó szerint minden sarkon ott várt, hogy rávesse magát. Már szinte a zúgó hangját is hallotta, ami furcsa mód egyre inkább felerősödött. Pearl abbahagyta az evezést, és előrenézett. A csatorna egyre inkább összeszűkült, majd eltűnt egy szűk alagútban. A víz robaja onnan jött. Olaf a padlóra dobta az evezőt.
- Feküdjön le az ülésre, és szíjazza be magát! - üvöltötte a nyomozónak. A csónak beúszott az alagútba. Pearl imára kulcsolta a kezét, és egy szép mezőre képzelte magát kizárva a folyami alagút  pokoli, robajló zaját. Hosszú percek, vagy órák telhettek el így, mire végre az alagút kiköpte magából a csónakot egy tó felszínére. Pearl kioldotta a szíjat, felült, s áthajolva a csónak peremén a tóba rókázott. Megfogadta, hogyha ennek vége, Olaffal soha többé a büdös hosszúlétben nem lesz közös programjuk! Majd felnézett hányattatott helyzetéből. A tó túlsó partján egy város terült el, amit egy kupola zárt el a külvilágtól.
- Ez lenne a 112-es bázis? - kérdezte erőtlenül.
- Nem. Ez egyike a rekonstruált városoknak. Múzeumnak szánták, de sohasem fejezték be teljesen. A bázis maga egy földszintes kis épület, amit egy vendéglátóhely másának építettek.
- Akkor odabent fogjuk várni őket, és lecsapunk rájuk – mondta Pearl az evezője után kutatva.
- Csak ne olyan hevesen, Pearl! Ne felejtse el, hogy többedmagukkal fognak érkezni, és csak magunknak okoznánk nehézséget, ha azon a szűk helyen csapnánk össze velük. Körbevesszük a helyet, és hagyjuk, hogy ők ketten besétáljanak oda. Az erősítés segítségével elintézzük a zsoldosokat, és csak azután megyünk be a célpontjainkért a bázisra. – A nyomozó belátta, hogy a kapitánynak igaza van.
- Nos, akkor mondjon valamit az erősítésről! Kik ők? Szabadúszó felvilági zsoldosok? Esetleg katonák?
- Egyik sem. A Néma Osztag. – Pearl kétkedve nézett Olafra.
- Javítson ki, ha tévednék, de ők parancsot kaptak arra, hogy vigyék önt Moloch színe elé.
- Hát éppen ez a legszebb az egészben! Mivel Moloch pont idetart, nem is kell messze mennünk, hogy újra láthassuk őt! Az embereimet meg ráveszem, hogy legyenek ők az erősítésünk.
- És ezt hogyan fogja végrehajtani?
- Két dolog segítségével. - Övtáskájából apró korongot vett elő. – Ezen vannak a labor kameráinak felvételei, és ha ez sem győzi meg őket, párbajozni fogok velük. Most leadok egy hívást a belső adóvevőn.

Két óra múlva egy csapatszállító jármű szállt le a tó partján. Megérkezett a Néma Osztag, vezetőjük Olafhoz lépett, aki néhány mondat után átnyújtotta neki a korongot. A katona megnézte a felvételt, miközben felettese magyarázatát hallgatta. A bizonyíték láthatólag nem győzte meg, mert csettintett egyet, mire hét társa körbeállta a kapitányt, míg kettő a nyomozót vette célba. Pearl felkészült arra, hogy vagy harcol, vagy fut. Olaf elővette a párbajfegyverét.
- Kő, papír, olló! – kiáltotta, miközben előrenyújtotta jobb kezét. A katona meglepődött, majd vigyorogva ő is így tett. Pearl fejét csóválva leült, és méla mosollyal az arcán követte a lehetetlen szituációt. A párbaj két órán át tartott. Végül a felek kezet fogtak. Olaf intett Pearlnek, aki fölállt, és odasétált hozzájuk.
- Ő itt Shalter – mutatta be neki Olaf a katonát. – Nem tudom, mennyire figyelte a párbajunkat, de az állás döntetlen lett. Végül úgy egyeztünk meg, hogy bevárjuk a főügyészt, de amint vége egésznek én feladom magam szökésért. Mivel maga elvileg halott, így ez magára nem vonatkozik. Azért a közreműködését elfogadnám!
Nem sokkal később elfoglalták őrhelyeiket a bázis körül.
Mr.Tongba egy háromdimenziós tervezőprogrammal pepecselt. Kézmozdulataira a tervezőlapból virágok nőttek ki. A kép szépségét azonban rombolta az ágyás közepén lévő sír. Próbálta eltűntetni, lekicsinyíteni, elfedni, de sehogyan sem sikerült. Valaki a háta mögé lépett.
- Mr.Tongba! Ez az utolsó közös munkánk, legalább erőltesse meg magát! A sír marad, és én fogok benne feküdni. – Mr.Tongba hátrafordult, és szemben találta magát Mr. Koonings-sel, aki hullasápadt volt, és egy nyílhegy állt ki a torkából. Az órájára nézett.
- Nos, hát eljött a végső nyugovásom ideje. Szerintem jó munkát végeztünk mi ketten. – Azzal kilépett az ajtón, de még megállt egy pillanatra.
- A celláját viszont már egyedül kell megterveznie! Szép legyen ám, hisz a hátralévő idejét ott fogja eltölteni – mondta egy hátrafelé fordulva.
Mr.Tongba üvöltve ébredt fel. Zihálva nézett körül. Egy szobában volt, de nem tudta, hogy pontosan hol. Felkelt, és az ablakhoz lépett. A látvány teljesen ismeretlen volt a számára: egy ódon város éjszakai fényekkel és üres utcákkal. A mellette lévő kis asztalkára ebben a pillanatban mászott fel egy hatalmas, ezüst pók. Mr.Tongba ösztönösen rácsapott egy újsággal, majd amikor az nem használt, egy asztali lámpával. Az sem használt. Mr.Tongba kirohant a szobából, s becsapta az ajtót maga mögött.
Elindult a sötét folyosón. Egy másik szobából hangot hallott.
- Nem fogadok el több kibúvót! Igen, ez most egy vészhelyzet! Ott leszel, vagy azt kockáztatod, hogy te leszel az első áldozat – mondta valaki. Mr.Tongba elindult a hang irányába. Egy nyitott ajtójú szobához ért, amin fény szűrődött ki. Egy öregember lépett ki onnan egy hosszú bottal a kezében.
- Látom, felébredt. Szerencsére a kis szolgáim időben találtak rá magára, mielőtt még a sugárzás végezhetett volna önnel.
- Az a kis üveg…- suttogta Mr.Tongba maga elé.
- Az bizony! Feltételezem, nem is tudta, hogy mivel van dolga. Sajnálatos módon a tudatlansága egy hosszúlétű polgár életébe került. Gondolom, ezt érti? - Mr.Tongba némán bólintott.
- Tehát most fel fog adni a rendőrségen? – kérdezte, mire az öregember megrázta a fejét.
- Sajnos, ez most nem kivitelezhető. Az ön által használt tárgy felkeltette az egyik társam figyelmét, és sikeresen el is vette tőlem. Feltett szándéka, hogy felforgassa vele a világot. Önnek bűnhődnie kell a tettéért, de előbb túl kell élnünk az elkövetkező napokat. Most kövessen! – Együtt mentek az alagsorba, onnan egy alagútba. Útjukat gyenge fényű lámpák világították meg. Végül egy étteremben kötöttek ki. Az öreg feléje fordult.
- Tudom, hogy ez furcsa kérdés lesz, de mennyire tud ön sütni vagy főzni? 
- Nagyon sokáig éltem egyedül, és egy időben, étteremben is dolgoztam, úgyhogy valamennyit konyítok hozzá – felelte Mr.Tongba halvány mosollyal az arcán.
- Az jó. Itt fogunk találkozni a társaimmal, hogy megtárgyaljuk a fennálló vészhelyzetet, és a szükséges válaszlépéseket. Én egy kicsit kipofozom a helyet, ön pedig üssön össze valami könnyű menüt. Az alapanyagokat megtalálja a raktárban.
- Ahogy akarja – motyogta Mr.Tongba lemondóan, miközben végignézett az öregen. A felismerés villámcsapásként érte őt.
- Ön lenne az egyik alapító, aki minden év végén üdvözli a polgárokat? –Az öreg elmosolyodott.
- A nevem. V.A.V., és valóban egy vagyok az alapítók közül. – Azzal kezébe vett egy felmosófát, és elindult takarítani.

következő rész