A nyomozó és a kaszás - 4.
A Néma Osztag épp csak nekikezdett a labor felderítésének, amikor a vészvillogók még fényesebben kezdtek el világítani, és a hangszórókon keresztül a központi számítógép elrendelte a labor és környéke kiürítését. Figyelmeztetett mindenkit, hogy negyedórán belül beindul az önmegsemmisítő.
Olaf félhangosan szitkozódott. Lőttek a küldetésnek, és majd jelentést kell tennie a nagy büdös semmiről. Ennyi erővel elküldhették volna a labor pusztulásáról készült felvételt a hálózaton keresztül, és így a Néma Osztagnak sem kellett volna feleslegesen kiszállnia. A helyetteséhez fordult.
- Oké, mindenkinek hátra arc, és kifelé a laborból! Menjenek a felszínre, és segédkezzenek a környező épületek kiürítésében. Nem hiszem, hogy túl nagy lesz a robbanás, de inkább előbb aggódjunk, mint később sajnálkozzunk! Én addig letöltöm a labor biztonsági felvételeit, hogy azért fel tudjak mutatni valamit.
- Igenis, uram! - A katona távozott, Olaf pedig keresett egy konzolt. Talált is egyet. Óvatosan körülnézett, majd elővett az egyik zsebéből egy tolvajkulcsot. Neki is voltak titkos kis játékszerei, mint ez a kis kódtörő plasztikkártya. Beillesztette a leolvasóba, és megkezdte az adatok letöltését. A háta mögött hirtelen zajt hallott, és éppen idejében fordult meg, hogy lássa: a falhoz állított tároló szekrény ajtaja nyikorogva kinyílik, és egy biztonsági őr zuhan ki belőle.
- Jól van? – kérdezte odalépve hozzá. – Mit keresett abban a szekrényben? – A fickó felnézett rá, majd szemei elkerekedtek, és a konzol képernyőjére mutatott. Olaf odanézett, és olyat látott, amit még eddig soha. A képernyő egy biztonsági kamera felvételét mutatta, amelyen az látszott, hogy a háta mögött heverő biztonsági őr éppen be akar lépni az egyik laborba, de megáll az ajtóban, és az arcbőre hullámzani kezd, ezután az egyik ablakhoz sétál, majd elindul vissza a kijárat felé végig a kamerák látóterében maradva. Az időbélyeg szerint nem is olyan rég haladt el a szekrény előtt, ahonnan az imént esett ki.
- Oké! A felvételen biztosan nem ön szerepel. Ha ön nem illuzionista vagy mutáns, akkor nem létezik, hogy észrevétlenül visszamásszon abba a szekrénybe, és nem is lenne oka rá. Szerintem valami hülye tréfa áldozata lett. De ki tenne ilyet pont egy kiürítés idején? – morogta félhangosan Olaf, és ekkor kapott észbe. A visszaszámlálás! Gyorsan a vállára vette a kábult fickót és fejvesztve rohant kifelé. A labor előtt egy légpárnás jármű várta. Az egyik katonája ült a kormánynál.
- Maga meg mit keres itt? – kérdezte őt, miközben besegítette a biztonsági őrt a hátsó ülésre.
- Tudtam, hogy el fogja szúrni az időzítést. A végtelen fogócskában előfordult már – vigyorgott a katona.
- Nem áll jól magának az önelégültség! Na, húzzunk bele! Már alig van négy percünk.
- Igenis, uram! – A légpárnás kocsi végül beszáguldott egy, a felszínre tartó alagútba.
- Egyébként hol talált rá az őrre? - kérdezte katona, miközben a hátsó ülésre nézett.
- Az egyik szekrényben, de a miértre inkább ne kérdezzen rá, mert egy rakás megmagyarázhatatlan dologba botlottam. Kár, hogy Pearl nyomozó elment, ő biztosan élvezné ezt a sok-sok titkot.
- Nemcsak ő, hanem a helyettese is. – Olaf a katonához fordult. -
- Volt helyettese?
- Igen! Valami menyétképű fickó, de még azelőtt lelépett, hogy mi odaértünk volna a nyomozóhoz. Még be sem mutatkozott nekünk.
- Értem. Majd visszanézem a biztonsági felvételeket, és őt is felveszem a rejtélyek sorába. Irány a felszín, és ha ott vagyunk, mindenkit gyűjtsön össze a bázishoz való visszatérésre!
- Igenis, uram! – Olaf előszedte az egyik táskából az elsősegély készletet, miközben agya még mindig a látottakon zakatolt.
Mr. Tongba egyre mélyebbre ment az éjszakai erdőben. Mióta a Föld emberi populációja töredéke volt az összeomlás előtti létszámnak, a természetnek volt mit visszahódítania. A hosszúlétű polgárok többsége viszonylag szűk területen lakott. Néhány nomád és természetimádó embercsoporton kívül senki sem kívánt a vadonban élni. Ez jó hír volt az ökoszisztémának, de rossz hír volt Mr.Tongba számára, aki határozott cél nélkül vágott neki a szökésnek. Mehetett volna a túraútvonalakon is, de akkor azt kockáztatja, hogy az ösvények mentén kihelyezett radaroszlopok ismeretlen személyként azonosítják, és riasztják a helyi hatóságokat, akik egy kis utánajárással biztosan rájönnek a kilétére. Akkor aztán tényleg mindennek vége. A szabadságnak, a hírnevének, a státuszának. Jó nevű uradalmi kertész volt, és egészen addig jól ment a sora, amíg az uradalom tulajdonosa a nyakára nem hozta ezt az öntelt Seamus Kooningset. A tulaj megbízásából együtt kellett volna létrehozniuk a keleti kertet, de az a kibírhatatlan pukkancs állandóan leszólta az ötleteit, és úgy kezelte őt, mintha a tanonca lenne. Mr.Tongba végül nem bírta tovább, és egy kislapáttal két oldalról pofon vágta a tájépítészt, párbajra hívva őt. Csak később olvasott utána, hogy ezt kesztyűvel szokták csinálni. Egy ötmenetes gyilokpárbajban állapodtak meg, amiből végül hármat el is veszített. Mr. Koonings felajánlotta neki a párbaj félbeszakítását, de ő egyenlíteni, legalábbis szépíteni akart, ezért nem fogadta el. Ekkor találta azokat a speciális nyílhegyeket a háza közelében a föld alatt. Remélte, hogy ezzel egy kicsit törleszthet az őt ért sérelmeken. Tépelődve vágott végig az éjszakai erdőn nekiütközve az útba eső összes fának, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve belenyúlt a táskájába. Lámpát ugyan nem hozott magával, de a nyílhegy, amit isten tudja miből öntöttek, vízbe téve kékes fénnyel világított. Ha győzni nem is sikerült vele, de lámpásnak talán jól lesz. Keze azonban pont az nem találta, amit keresett. Mr.Tongba elveszítette az egyetlen dolgot, ami kompromittálhatja őt. Felgyorsította lépteit, és még mélyebbre ment az erdőben.
A Néma Osztag visszatért a bázisra. Olaf pihenőre küldte a csapatot, majd visszavonult az irodájába, hogy megírja a jelentést. De nem tudta, hogy mit is kérne valójában írnia. A felderítés a robbanás miatt meghiúsult, és azt az információmorzsát, amit megszerzett, nem merte beleírni a jelentésbe. Újra megnézte a felvételt ezúttal egy másik kamera szemszögéből. Az állítólagos biztonsági őr elsétált a szekrény előtt, majd pár perccel később ő, Olaf lépett be egy másik irányból, hogy megszerezze a biztonsági felvételeket. Ekkor nyílt a szekrény ajtaja, és a valódi biztonsági őr zuhant ki Olaf háta mögé. A kapitány bőszen vakargatta a fejét. Ettől sem lett okosabb. Annak sem lenne értelme, hogy a felvételt leküldje a médialaborba ellenőrzésre. Szegény fiúk a felvétel láttán rögtön riadót fújnának. Olaf ezt akarta a legkevésbé, ezt neki kellett valahogy kibogoznia. Otthagyta az irodáját, lement az orvosi részlegbe, és bekopogott az főorvos ajtaján.
- Szabad! – Olaf belépett, a doktornő felnézett.
- Segíthetek valamiben, kapitány?
- Csak érdeklődnék, hogy van a biztonsági őr?
- Nem sérült meg komolyabban. Zúzódás a tarkóján, ettől még mindig zavart kissé. Azt mondja, együtt nézték őt a monitoron keresztül, látta magát, amint a labor belső részeiben sétál. Olaf alig észrevehetően elfintorodott.
- Hát igen, a fejsérülések már csak ilyenek. Mit gondol, feltehetnék neki egy pár kérdést?
- Csak nyugodtan. Ha végzett, kérem, kísérje ki az urat! – s a doktornő visszatért a munkájához. Olaf biccentett, majd belépett a vizsgálóba. Az őr az egyik ágyon ült, egy vizes ruhát szorított a tarkójára.
- Mit mondott a doktornő, meddig kell még itt maradnom?
- Nyugodtan távozhat, de előtte váltanunk kell néhány szót arról, amit a monitoron látott.
- Gondolom, ön is őrültnek tart.
- Igen, de akkor én is az vagyok. Mindketten láttuk azt a felvételt.
- Nos, akkor mi lesz? Kéz a kézben átsétálunk az elmegyógyintézetbe, és támogatjuk egymást a terápiák alatt? – kérdezte vigyorogva a biztonsági őr.
- Nincs ellenemre az állampolgároknak járó ingyenes kezelés, de sajnos be vagyok táblázva a következő hónapokra – válaszolta vigyorogva Olaf, majd elkomorult az arca.
- Önt valószínűleg a rendőrség és a bázis biztonsági parancsnoka is ki fogja hallgatni, hogy megálljon a vád a hivatalos személy elleni erőszakhoz. Csak annyit mondjon, hogy leütötték, és nem emlékszik semmire addig a pillanatig, amíg meg nem látott engem a konzol előtt állva. Érti?
- És a felvétel?
- Az egyetlen adathordozóra mentett példány nálam van, és nem fogom átnyújtani a feletteseimnek – mondta, miközben kinyitotta a biztonsági őrnek az ajtót, és kikísérte az épületből. Utána visszament az irodájába, és befejezte a jelentést. Előkereste a kültéri biztonsági kamera felvételét, majd az elejére tekert addig, amikor a labor dolgozói kitódulnak az ajtón. Nem sokkal később érkezett meg Pearl nyomozó és a társa. Olaf ráközelített az arcára. Ahogy közelebbről megvizsgálta, hátán futkosni kezdett a hideg. Ezt az arcot már látta valahol. Sietősen elhagyta az irodáját, lement a médialaborba, és az ott dolgozó laboránsokat hosszú kávészünetre küldte. Lekapcsolta a biztonsági kamerákat, s betette a kártyát a leolvasóba. Benders arcát hívta a képernyőre, miközben csatlakozott elméjével a géphez.
- Az arcjegyek alapján bontsd szét Benders arcát, és alkoss belőle újat! A folyamat közben kutass a memóriámban, a létrejött összes variánsra keress rá az emlékeim között!
- A folyamatot megkezdem, de javaslom, előtte vegyen be enyhe nyugtatót a kellemetlen idegi impulzusok kivédéséhez.
- Elutasítom! Nincs rá idő.
- Igenis, uram! A folyamat indul.
Benders arca a képernyőn szétesett, majd újra és újra összeállt a változó arcok sodrában, eközben Olaf úgy érezte, mintha a fejében termeszhangyák mászkáltak volna. A képernyőn egy újabb arc jelent meg, és amikor jobban megnézte, a felismerés kalapácsként vágta fejbe.
- Számítógép, állj!
Olaf meredten nézte a képernyőt. Az emlékei felszínre törtek. Mivel szülei amatőr archeológusok voltak, gyermekkorában gyakran járt velük romvárosokban, és míg a szülei a romok között kutakodtak, addig ő játszott, és felfedezett. Ott látta meg ezt a figurát. Az arca akkor más volt, de szemei ugyan olyanok voltak, mint a labor előtt készült felvételen, hidegek és élettelenek. Emberekre vadászott. Ellenségekre, akik megpróbálták megdönteni a hosszúlétűek társadalmát, és ha rájuk talált, végzett velük. Olaf egy pinceablakon keresztül nézte végig az egészet. A számítógép ekkor megszólalt.
- Kívánja tovább folytatni az keresést az eredmény pontosítása érdekében? – Olaf felült.
- Igen. A keresett szó, tisztogatás. A kereséshez használd ezt az arcot is!
- Igenis, uram! – Újra kezdődött a keresési folyamat, de már az adattárban. A gép hamarosan sorra jelenítette meg a találatokat. Olaf felismerte a dátumokat. Ezek a hosszúlétűek társadalmának sötétebb időszakait jelölték, amikor is az új rend belvillongásoktól szenvedett. A főkolomposok csak kisebb hányada került a bíróság elé. A nagyobb részük meg sem érte a tárgyalást. Az ok az ezerarcú Benders volt, aki minden találatnál feltűnt egy kép erejéig. Olaf hátán a futkosó hideg már csak múló emlék volt. Mostanra egy egész gleccser vonult végig rajta fájdalmasan lassan. Benders múltja sok-sok sötét epizódot tartalmazott, és ez a gyilkos most Pearl társa volt. Olaf felállt, és a fejét vakargatta. Ez az ügy kezdett egyre baljósabbá válni. Pillantása ekkor a képernyőre, azon belül is az egyik kinagyított képre tévedt. Benders egy tükröződő felület előtt állt, mellette egy homályos arc derengett fel. A kapitány szemei elkerekedtek. A hátán beköszöntött a jégkorszak. A csuklójához nyúlt és deaktiválta hordozható számítógépét, egyúttal az I.D. chipjét is, majd letörölte a kutatás nyomait a számítógépről.
Elhagyta a labort, kerülő utakon lement a labirintusba, ott is a legeldugottabb szegletbe, elmozdított egy csatornafedelet, majd leugrott az üregbe. Sürgősen meg kellett találnia Pearl nyomozót. Nem sokkal később a központi ügyészség légijárműve szállt le a laktanya tetején. Hat fegyveres szállt ki belőle. Parancsba kapták, hogy Olaf Gundel kapitányt a főügyész színe elé vigyék.
Pearl nyomozó háromüléses légijárműve elhagyta a várost, és a Messier uradalom felé vette az irányt.
Parkok, ligetek, erdők és termőföldek felett repült el, mígnem elérte az uradalmi területeket. Itt laktak azok a hosszúlétű polgárok, akiknek elég pénzük volt ahhoz, hogy hatalmas földeket vegyenek meg, és kiskirályokként éljenek rajtuk. Pearl mind a két kezét az irányítópadon tartotta, miközben lesújtó pillantásokat vetett Bendersre, aki bűnbánóan vigyorgott rá. A nyomozó korábban volt olyan botor, hogy átadja a vezérlést a társának, hátha szundíthat egy pár percet. Persze Benders megint nem tudta megtagadni önmagát, úgy tett, mintha vadászpilóta lenne, és lehetetlen repülési formákba kényszerítette a kis, egyszerű utasszállítót. Pearl a nyüszítő hajtóművek hangjára ébredt. Gyorsan visszavette az irányítást, s elnézést kérő hangon magyarázkodott a légi irányításnak a furcsa manőverek miatt. A kettejük közti kommunikációs szünet már hosszú percek óta tartott, amikor is bejelentkezett a Messier uradalom biztonsági rendszere, és kérte az azonosítójukat. A jármű fedélzeti számítógépe átküldte az adatokat, és figyelmeztette őket, hogy öt percen belül le fognak szállni. A nyomozó végül így szólt:
- Valószínűleg maga az uradalom feje fog kijönni elénk, úgyhogy próbáljon meg hatósági személyként viselkedni!
- Ahogy óhajtja, Pearl nyomozó. – A légi jármű leszállt a kifutópályára, aminek szélén ott állt az uradalom feje egy langaléta öltönyös úrral az oldalán. Pearl és Benders kiszálltak járműből.
- Jó napot! Én Hobs Pearl nyomozó vagyok, ő pedig a társam, Gill Benders – nyújtotta a kezét.
- Lord Mauritius Messier vagyok, ő pedig az ügyvédem, Nash Glimps – viszonozta a kézfogást a lord és az ügyvédje.
- Azért vagyok itt, hogy házkutatást végezzek Tongba úr házában az eltűnési ügye lezárásához – mondta, miközben a parancsot holografikus alakban megjelenítette az ügyvéd arca előtt, aki végigolvasta azt, majd biccentett megbízójának.
- Van már valami hír Mr.Tongba hollétéről? A segédkertész feleannyira sem jó, ráadásul Mr. Koonings is felszívódott! Az ő munkáját már végképp nem bízhatom rá a helyettesre –mondta Lord Messier türelmetlenül.
- Nem, sir, még nincs. Amint meglesz Mr.Tongba, azonnal értesítem önt.
- Jó tudni, hogy az ügyet egy igazi nyomozózseni vezeti – mondta elégedetten Messier. - A kertészem háza a birtok keleti végében van.
- Köszönjük az útbaigazítást! További szép napot! - mondta a nyomozó, s elindultak a megadott irányba.
- Lord Messier igencsak aggódott a két alkalmazottja miatt. Jó, hogy nem tudja azt, amit mi. Na, akkor pánikolna csak igazán – vigyorgott Benders.
- A méltóságos úr jobban aggódik a makulátlan hírneve miatt! Ebben az elpuhult korban nagy hírértéke lenne annak a gazdagok között, hogy egy lord két alkalmazottja is egy időben tűnik el. A többiről meg inkább ne is tudjon!
- Legyen így! – válaszolta mosolyogva Benders. Elérték a Tonga rezidenciát, amihez fasor vezetett.
Az épület ugyan sokkal kisebb volt, mint Messier lakhelye, de így sokkal nagyobb volt, mint kettejük lakása együttvéve.
- Tyű, a szentségit! Ez aztán a kéró! Biztosra veszem, hogy Mr.Tongba sok-sok levelet kaparhatott össze! Reméljük, az aranyszívű Lord Messier karátostól megfizette őt a munkájáért – poénkodott Benders.
- Remélem, Mrs.Tongba előtt rendesen fog viselkedni – mondta fagyosan Pearl. „Arany, mintha bármit is érne az mostanság” – gondolta, mire egy furcsa érzés kerítette hatalmába, de mielőtt kideríthette volna az okát, elérték a rezidencia kapuját. Egy szolgáló nyitotta ki nekik a kaput, és bevezette őket az udvarra. Mrs.Tongba ott várt rájuk.
- Üdvözlöm Mrs.Tongba! Az én nevem Hobs Pearl nyomozó, és ő a társam, Gills Benders segédnyomozó – hajolt meg Pearl, és Benders is követte a példáját.
- Üdvözlöm önöket! Meg kell, mondjam, nagyon aggasztónak találom, hogy csak napokkal később keresnek fel a férjem eltűnése után!
- Sajnálom, hogy csak most tudtunk jönni. Úgy gondoljuk asszonyom, hogy Mr.Tongba a Mr. Koonings-sel lefolytatott utolsó párbaj során törvénytelen fegyvert használt, minek következtében az ellenfele súlyos, nehezen gyógyítható sebesüléseket szerzett – füllentett Pearl. - A férje valószínűleg emiatt bujkál – mondta, és az asszonynak is megjelenítette a holografikus szöveget. - Házkutatási paranccsal rendelkezem. A társam vizsgálja át a rezidenciát. – Benders biccentett, majd aktatáskájából egy fémhengert vett elő, ami ezüstszínű pókokká esett szét. Miután megkapták a keresett tárgy leírását, bemasíroztak az ajtón, és szétszóródtak a házban. Benders követte őket, egyedül hagyva a nyomozót és az asszonyt. Pearl folytatta. - Ha megengedi, feltennék egy pár kérdést.
- Csak tessék – mondta asszony.
- Mennyit tud a férje és Koonings munkakapcsolatáról, illetve a vitájukról?
- Az-az idegesítő alak állandóan kritizálta a férjem munkáját, míg végül az uram ki nem hívta őt egy többmenetes gyilokpárbajra.
- És hogy viselte Mr.Tongba a párbajt és a vereséget?
- Nagyon rosszul. Eddig háromszor szenvedett vereséget, és utána mindig kénytelen volt folytatni a munkáját Mr. Koonings oldalán. Mindig lehangoltan tért haza.
- Értem – bólintott a nyomozó. - Volt tudomása arról, hogy a férje valahonnan nem engedélyezett fegyvert szerzett be, és azt használta az utolsó párbajhoz? – Az asszony gondolkozott egy kicsit, majd így szólt:
- Sosem avatott be a párbaj részleteibe, de az utóbbi időben mindig elment sétálni munka után a környékre, és nem egyszer piszkosan jött haza. Az egyik alkalommal egy rozsdás dobozt hozott, és azonnal bezárkózott vele az irodájába, később pedig elzárta azt a pincébe. Rákérdeztem, hogy mi van benne, de sohasem mondott semmit. Mit gondol, az lehetett a tiltott fegyver? Koonings úr rendbe fog jönni? - Pearl az asszony kérdésére mély hallgatással válaszolt. Ha Mrs. Tongba megtudná, hogy a férje riválisa Mrs. Koonings halott, akkor csak pánikba esne, és a nyomozó kénytelen lenne memóriatörlést kérni rá, ami belekerülne a biztonsági naplóba. Emiatt később magyarázkodni kellene a feletteseinek, köztük Molochnak is. Éppen elő akart állni egy kitérő válasszal, amikor is a csuklószámítógépe jelzett. Benders volt az. Pearl elnézést kért, és távolabb ment a ház asszonyától.
- Mondja!
- A kutaszpókok végigmentek az egész házon, de nem találtak semmit, ahogy a padláson sem. Utoljára a pincét nézték végig, de ott sem volt nyoma a keresett tárgynak. Mrs. Tongba ugyan szemtanúja lehet a nagy eldugdosásnak, de ha eszébe is jutott, hogy megnézze mi az, a férje a párbaj napján elvitte azt onnan. – Pearlnak azonnal leesett a tantuszt.
- Maga végighallgatta, ahogy kihallgatom Mrs.Tongbát?
- Bocsásson meg érte, de a lehallgatás nálam rutin, egyébként is társak vagyunk, nemde bár?
- Maga nagyon pofátlan. Jöjjön vissza az udvarra, és miután végeztem a kihallgatással, kitaláljuk hogyan tovább.
- Az sajnos lehetetlen. Épp most hagytam el a rezidenciát, és indultam el a mögötte lévő domb irányába.
- És miért, ha szabadna kérdeznem?
- Emlékezzen vissza, mit mondott előbb Mrs.Tongba! A férje állandóan piszkosan jött haza. Szerintem talált valamit, méghozzá a domb lábánál. Ha tanult archaikus történelmet, akkor tudnia kell, hogy egyes kultúrák sírdombokba temetkeztek. Ma is gyakran találunk összeomlás előtti modern épületeket a törmelék alatt. Szerintem jobb, ha idejön. – Pearlben felszaladt a pumpa. Benders kezdett elszemtelenedni.
- Rendben nagyokos, találkozunk a domboknál. Remélem, hogy elő tud állni valami használható dologgal. – Megszakította a kapcsolatot, majd elnézést kért Mrs.Tongbától, és távozott. A dombot viszonylag hamar elérte, de Bendersnek nyomát sem lelte. Morgolódva megkerülte a dombot, és majdnem beleesett egy széles gödörbe. A két oldalán hatalmas fedőlapok hevertek. Pearl leugrott az aljára, és szembetalálta magát egy nyitott vasajtóval. A csuklószámítógép fényszóróját használva belépett rajta, közben elővette a fegyverét a tokjából. Valaki úgy ásta ki a gödröt, hogy tudott a bejáratról. Esetleg Mr.Tongba volt az? Szektás múltjával nem lehetett kizárni ezt a lehetőséget. Az ajtó mögött egy hosszú, sötét folyosó kezdődött. A nyomozó végigment rajta, míg eljutott egy boltíves csarnokba. A fényszóróval körbevilágított, és az egyik falon meglátott egy jelet, ami két részből állt. Az egyik rész az egyetemes sugárzásra felhívó jel volt, ami fölé egy glóriát pingáltak. Rögtön felismerte. Ez volt a rövid életű Szent Atomikus Egyház jelképe. Egy rakás elmeroggyanté, akik a végzet fegyverét imádták. Pearl végighaladt a csarnokon, és a végében egy ócskavasból eszkábált oltárt talált. Az oltárban egy hordozó tégely állt, rajta a sugárzás jelével. Pearl most már mindent értett.
Lépteket hallott a háta mögül. Megfordult, Benders volt az.
- Maga meg merre járt?
- Körülnéztem egy kicsit a dombok körül, hátha találok valamit.
- Kár, hogy nem jött be velem. Együtt tehettük volna meg a nagy felfedezést – mondta Pearl, miközben az oltárra mutatott.
- Nocsak! Ez a Szent Atomikus Egyház jele! Tehát a kis kertészünk sugárzott a hülyeségtől?
- Nem hinném. Mr.Tongba csak belebotlott ebbe a helybe, és a tudatlanságától hajtva magához vett néhány kegytárgyat, amik között ott lehetettek a halált hozó nyílhegyek.
- Akkor csak elég megvizsgálnunk azt a tégelyt, és fegyveresekkel átkutatni ezt a helyet.
- Felesleges – mondta Pearl, kiemelte a tégelyt az oltárból, és Benders felé hajította, aki elugrott az útjából, és hidegen meredt nyomozóra. Az folytatta.
- Ahogy mondtam, felesleges! Itt nem talál sugárzó anyagot, azt ugyanis máshonnan hozták ide abban a tégelyben. Már csak az a kérdés, hogy ki maga valójában? Tudja, már az elején furcsállottam, hogy a főügyész egy, a semmiből előkerült rendőrt jelölt ki mellém. Aztán azzal a szöveggel indított, hogy nem tud semmit Mr.Tongba múltjáról, ami egy beépített rendőrtől elég furcsa. Végül három dolog tette önt igazán gyanússá a szememben. Maga a kertész anyagi helyzetével viccelődött az aranyat emlegetve. Hát sajnálattal közlöm önnel, hogy az arany, az ezüst és más drága cuccok még a legszegényebb hosszúlétű állampolgár számára is elérhetőek kényelmi juttatásként. Én már csak tudom. Hat évig béreltem egy ékköves étkészletet. A második dolog, amivel felkeltette a gyanakvásomat, hogy a romos épületekről elkottyantott információval rávett arra, hogy idejöjjek. S itt jön a harmadik gyanús jel. Maga hagyta, hogy rátaláljak erre az oltárra, hisz a tégely tartalma miatt nem jöhetett a közelébe.
Benders elmosolyodott.
- Mi lenne, ha megpróbálná saját maga megválaszolni a kérdését? Majd kiigazítom, ha téved.
- Rendben! Maga nem ennek a kornak a gyermeke! Az eredetét nem tudom meghatározni, de azt biztosan tudom, hogy Moloch hű követője, és valószínűleg az ő parancsára kutat a tégely tartalmával átitatott fegyver után, ami végzett Mr. Koonings-sel. Ezzel meg is magyarázható a labornál való hirtelen eltűnése. Ön kísérletet tett annak megszerzésére, de az egyedi mivolta miatt kudarcot vallott. A Néma Osztag behatolása miatt pedig Moloch számára nem maradt más, mint hogy megsemmisítse a labort. Utána jött a házkutatás ötlete, hátha ön talál egy másik példányt a házban. Sajnos, ha az valóban létezik, azt Mr.Tongba magával vitte. Nos, mit szól a válaszomhoz?
- Ügyes! Sajnálatosan rátapintott a lényegre. Én mondtam a főügyész úrnak, hogy ön túl okos és egy idő után rá fog jönni, de Moloch meglátta a lehetőséget abban a nyílhegyben, így ragaszkodott önhöz.
- És mit tervez a kedves megbízóm? Mik a további tervei azzal a fegyverrel?
- Ezt ön sajnos már nem fogja megtudni! Szívesen eljátszadoznék önnel, de Mr. Tongba után kell mennem! – Hirtelen egy gömb alakú tárgyat hajított a nyomozó felé. Egy gránát volt az. Pearl meglátott a maga mellett egy mélyedést, és afelé vetődött. A detonáció hangos és fényes volt.
Az ügyészségi palota éttermében felpezsdült az élet. Most jött el az ebédidő, amikor a dolgozók elszakadhattak kötelezettségeiktől, és az étkezés örömének hódolhattak. Természetesen Moloch főügyésznek külön kisterem dukált. Szokásához híven az étkezésből is munkát csinált. Az asztalon egy tányér megkezdett ragu gőzölgött néhány szelet fokhagymás kenyér és egy üveg bor társaságában.
A főügyész az asztal mellett állt, és rászegezte az ujját az ebédjére.
- A vádlottat túlzott sótartalommal és alul fűszerezettséggel vádolom! Ez egyenes következménye az étkek hanyag elkészítésének. – Amint befejezte a mondatot, átlépett az asztal túloldalára, hogy eleget tegyen a védelem követelményének.
- Ami ügyfelemet illeti, a vádpontok valóban megállnak, de enyhítő körülménynek tekintendő a konyha elégtelen működése, és a fűszerekkel való renyhe bánásmód! Védencem korrekcióra szorul újra fűszerezéssel, egyúttal javasolt a sótartalmon kompenzálása is több kenyér hozzáadásával. A korrekció sikerességét nagyban elősegítheti egy újabb pohár bor elfogyasztása. - Moloch ekkor az asztalfőhöz lépett.
- A bíróság a vádlottat elmarasztalja mindkét vádpontban, és háromkanálnyi fűszerkeverékkel való feljavításra ítéli. – Moloch az ítélet kihirdetése után maga hajtotta végre a büntetést, és épp a ragut fűszerezte, amikor valaki megszólalt a háta mögött.
- Főügyész úr! Ki kellene próbálnia az algaszószt! Enyhíti a sós ízt, és remekül fűszerezi az ételt! - Moloch odafordult, és az egyik titkárát látta meg, amint bedugja a fejét a kétszárnyú ajtó közti résen.
Moloch fagyosan nézett rá.
- Fáradjon beljebb, Solomon!
- Igenis, uram! – válaszolt a titkár mosollyal az arcán, de az gyorsan el is illant, amikor a főügyész csettintésére a kétszárnyú ajtó összezárult a háta mögött. A főügyész kihúzott egy széket az asztal mellől, és elé lódította. – Ül! – mondta olyan parancsoló hangon, amitől még egy pitiző kutyaszobor is a földre kuporodott volna. A titkár remegve foglalt helyet. Moloch visszaült a helyére, ivott egy korty bort, és mély hangon így szólt:
- Eddig meg voltam elégedve a munkájával! Pontosan dolgozik, és nem kérdez feleslegesen! Most azonban hibát vétett, mégpedig a legsúlyosabbat! A vétkét az ön szájából akarom hallani! – A titkár agyalni kezdett. Fejében a kis inas prémium minőségű kenőolajjal locsolta a fogaskerekeket.
Megszólalt egy kis csengő, majd a szalagnyomtató egy papírtekercset nyomott ki magából. A titkár hadarva beszélni kezdett.
- A belső szabályzat szerint a főügyészt egyórás ebédidő illeti meg, aminek tartama alatt tilos őt megzavarni, felhívni vagy személyesen felkeresni! Én megszegtem ezt a szabályt azzal, hogy benyitottam ide. És kopogni is elfelejtettem.
- Bizony-bizony – mondta Moloch, miközben feljegyezte a titkár vallomását. Miért vétett ekkora szarvashibát?
- Uram, nem az én ötletem volt. Az irodájából valaki sürgős üzenetet küldött a titkárok gépeire, és csak én voltam szolgálatban. Az üzenetben az a valaki arra utasított engem, hogy keressem meg magát még akkor is, hogyha a fenék feneket eszik!
- Azt úgy mondják: „ha a fene fenét eszik is”. És ki küldte azt az üzenetet, ha szabad tudnom?
- Nem írt nevet, csak annyit, hogy ő az ön sötét oldala. – Moloch rögtön tudta kiről is van szó. Felállt a félig elfogyasztott ebédje mellől, és mielőtt még elhagyta volna a különtermet, megállt a még mindig ülő titkár mellett.
- Még visszatérünk a szabályszegésére! Addig is szóljon a konyhának, hogy tegyék félre az ebédemet, majd később befejezem!
- Igenis, uram! - nyögte a titkár. Arca fehérebb volt a frissen meszelt falnál. A főügyész távozása után végrehajtotta az utasítást, majd magához vette a szinte teljesen teli borosüveget, és gyorsan benyakalta a tartalmát. A feketeleves még hátra volt, bódultan talán könnyebben fogja viselni.
Moloch eközben megállt az irodája ajtaja előtt, és nyugalmat erőltetett magára. Benyitott. A sötét oldala, Lucifer, az egyik a holografikus tanácsadója ott ügyködött a számítógépénél, s amint meglátta őt, elvigyorodott.
- Főügyész úr! Látom, megkapta az üzenetemet!
- Meg! Szabályszegésre buzdítottad az egyik titkáromat, és ráadásul még az ebédemet sem tudtam befejezni! Remélem nyomós okod volt erre!
- Bátorkodtam megnézni a laborból származó felvételeket, így biztosan állíthatom, hogy elkövettél egy hibát, mégpedig egy igen súlyosat! Ha gyorsan lépsz, még korrigálhatod. – Moloch felvonta szemöldökét. Lucifer eddig még sohasem merte őt bírálni. Ez most váratlanul jött, s cseppet sem örült neki.
- A labor megsemmisült, így senki sem szerezhetett tudomást a gyilkos fegyverről – válaszolta dühösen, mire Lucifer fityiszt mutatott neki, és ellépett a képernyő elől. A felvétel azt a pillanatot mutatta, amint Benders épp elhagyja a labort, viszont nem sokkal később egy testpáncélos férfi lépett be abba a terembe egy másik irányból, az egyik konzolhoz lépett, majd beletett egy kártyát. Moloch rögtön felismerte benne Olaf Gundert, a Néma Osztag kapitányát. A riasztás után nem hagyta el azonnal az épületet, hanem adatokat kért le a központi számítógéptől egy furmányos módszer segítségével. A gyilkos fegyverről valószínűleg semmit sem tudhatott meg, de ha visszanézi a felvételeket, nyomon követheti Benders tevékenységét. A főügyész végigsimított az állán. Ez probléma. Eddig még sohasem hibázott ekkorát. Ha egy kicsit alaposabb lett volna, akkor az önmegsemmisítés elrendelése után visszanézte volna a labor felvételeit. Ráadásul tanúként ott volt még a biztonsági őr is, akinek Benders átvette a helyét. Moloch kommunikációs csatornát nyitott a csuklószámítógépén, és utasította az ügyészség fegyveres alakulatát, hogy hozzák be az ügyészségre az általa megjelölt két embert.
- Miért nem kérsz memóriablokkot arra a két emberre ahelyett, hogy idehozatod őket? Egyszerűbb lenne, nem? – kérdezte Lucifer pimaszul.
- Kotnyeles tanácsadóm! A memória blokk alkalmazása nem olyan könnyű, mint ahogy azt te gondolod. Akkor a leghatékonyabb, ha azt azonnal beveted a célszemélynél. Mert minél később rendeled el, az annál nagyobb zavart okoz a célpont memóriájában. Egy emlék hiánya megakasztja az illetőt a napja folytatásában…
- És arra késztetheti, hogy felülvizsgálja magát, ami pedig ahhoz a felismeréshez vezetheti, hogy titokban manipulálták az elméjét. Értem - vágott közbe Lucifer.
- Jól látod a dolgot. De azt se felejtsd el, hogy minden ilyen műveletet naplóznak az Igazságügyi Minisztériumban!
- Így már értem. Mielőtt még távoznék, ezt írd alá légy szíves! - mondta Lucifer gúnyosan, és egy holografikus papirusztekercset jelenített meg Moloch orra előtt.
- Mi ez? - érdeklődött az ügyész.
- Egy elismervény arról, hogy nem vagy tévedhetetlen és mindentudó! – Moloch begépelt a csuklószámítógépébe egy parancsot, mire a holografikus tekercs villódzva eltűnt.
- Nos, ez a rám nézve terhelő bizonyíték immáron nem létezik. És ha tovább feszíted a húrt, te sem fogsz sokáig - mondta a főügyész ridegen, mire Lucifer visszafogta magát. Moloch csuklószámítógépére épp ekkor futott be egy hívás. Benders volt az.
- Üdvözlöm uram! Végrehajtottam mindkét küldetést! Pearl nyomozó elhalálozott, ahogy kérte.
- Sajnálatos! Nem szívesen áldozok fel tehetséges embereket. Mi van a küldetés második részével, megszerezted a keresett tárgy másodpéldányát? – kérdezte Moloch izgatottan.
- Sajnos Mr.Tongba magával vitte azt menekülése közben. Azonnal a nyomába eredek, bár gondolom már rég kiszedte magából az I.D. egységet.
- Elképesztő mi? Egy elpuhult kis kertész páni félelmében megteszi azt az egyetlen dolgot, ami elérhetetlenné teszi őt a társadalom számára! – kuncogott Moloch.
- Így csak izgalmasabb lesz a vadászat. Előbb-utóbb a nyomára akadok, és megszerzem tőle a céltárgyat – válaszolta gonoszul Benders. – Viszont lenne egy kérdésem.
- Mi lenne az?
- Hogyan fogja felhasználni a nyílhegy hatalmát? Gondolom, nem fog minden egyes áldozatához közel lopódzni, akár egy nindzsa, hogy aztán orvul ledöfje?
- Úgy látszik, ma van a „Poénkodjunk Moloch-val nap”. Nem Benders, nem fogom hátulról letámadni a prédát minden egyes alkalommal!
A főügyész csuklószámítógépe újabb bejövő hívást jelzett. - Maradj vonalban! – mondta, miközben átváltott a másik csatornára.
- Itt Moloch főügyész!
- Itt Farly tizedes beszél! Az egyik célszemélyt megtaláltuk, de Gunder kapitány eltűnt. Deaktiválta a csuklószámítógépét és az I.D. egységét is. További parancsot várunk!
- Hozzák be a biztonsági őrt, és ezzel az ön munkájuk véget is ért! Gunder kapitányra körözést fogok kiadni, a továbbiakat a Néma Osztagra bízom!
- Igenis, uram! – A tizedes kilépett a vonalból. Moloch bőszen vakargatta a fejét. A kapitány nyilván már megnézte a laborból szerzett felvételeket, és még azelőtt lelépett, hogy az ügyészség fegyveresei odaérhettek volna. Küldje utána Benderst? Nem, neki most fontosabb dolga van. Moloch visszalépett a másik vonalra.
- Benders! Menj Mr.Tongba után, és szerezd meg tőle a fegyvert!
- Igenis, uram! - Benders kilépett a vonalból, Moloch kétségek között őrlődött. Most, hogy ilyen közel járt a célhoz, nem hiányzott neki egy malőr. Végignézett Luciferen, aki a természetéhez képest meglepően jól viselkedett, és csöndben maradt. A főügyész hirtelen megállt, és végigmérte a segédjét.
- Lucifer! Hol van Gábriel, a jó énem?
- Mióta ön inaktivállta, elő sem jött a tárolójából! Ő nem olyan öntörvényű, mint én! – válaszolta Lucifer megvető gúnnyal a hangjában. Moloch ugyan egyetértett ezzel, mégis valami baljós érzés kerítette hatalmába.
- Gábriel, jöjj elő! – adta ki hangosan az utasítást, de a hologram nem jelent meg. Moloch a csuklószámítógépével belépett a tárolóba, de az üres volt. A jobbik fele köddé vált.
- Lucifer! Ha ez egyike a hülye vicceidnek, hát az égiekre esküszöm, úgy töröllek ki téged, hogy nem marad nyomod ebben a világban!
- Főügyész úr! A természetem és a programozásom lehetetlenné teszi a számomra, hogy jót cselekedjek, de ebben az esetben ártatlan vagyok! A statisztika törvénye tanúskodjon mellettem! – emelte esküre kezét Lucifer. Moloch lehiggadt. Csuklószámítógépe szerint Gábriel továbbította magát egy titkosított címre. De hová? A válasz hamarosan meg is érkezett a legrosszabb formában. Az asztali számítógépére „vörös címeres” videó üzenet érkezett. Moloch leült a gépe elé, és ez volt a szerencséje, máskülönben a látványtól padlót fogott volna. A képernyőn Travis Moonspell vészhelyzetügyi miniszter, és Donna Cooper igazságügyi miniszter tűnt fel, a hátuk mögött állt Gábriel vádló tekintettel. Moloch lenyelte a szöges gombócot a torkában, és éppen üdvözölni akarta őket, de az igazságügyi miniszter megelőzte őt.
- Percival Moloch főügyész! Azonnal jöjjön az Igazságügyi Palotába! Beszédünk van önnel. Azzal a hívás véget is ért. Moloch üveges tekintettel bámulta a sötét képernyőt. Sohasem gondolta volna, hogy a jó oldala fogja beárulni őt. Érezte, hogy mindjárt robbanni fog.
- Lucifer! – sisteregte a főügyész.
- Igen, uram?
- Ugye tudod, hova kell menned, ha minden kötél szakad?
- A pokolba, uram.
- Jó. Akkor most odamész, és felhozod az én speciális osztagomat! Most elmegyek a két felettesemhez, és eljátszom nekik a bűnbánó fiúcskát, de ez az álarc csak addig marad rajtam, amíg az egységem el nem foglalja az Igazságügyi Palotát. A két felettesem úgyis rajta van a félreállítandó személyek listáján. - Lucifer elvigyorodott.
- Értem, főügyész úr. Egy puccskoktél rendel! – Azzal eltűnt.