A magyar irodalom temploma
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 317
A magyar irodalom temploma
„Anyám, az álmok nem hazudnak”
Kányádi Sándornak és minden versszeretőnek ajánlom.
Az irodalom és benne a magyar költészet a szerelmem. De nemcsak nekem, sok másnak is életének központja. Szerencsére. Igaz, kisebbségben voltunk, vagyunk és leszünk, de vigasztal a tudat, hogy voltunk, vagyunk és leszünk irodalomhívők és versszeretők. Erre az áhítatos, szinte vallásos magyarirodalom imádatra és a könyvrengetegben eligazító tanár úr tanított engem és sok magyart sok-sok lelkes, a könyvimádó tollforgató, - a pipás, anekdotázó népművelő író, Hegedüs Géza. A technikatörténetet izgalmas stúdiummá tevő könyvtáros-írodalmár-író-tanár, Vekerdi László technikatörténész. És persze, a Benedek-család tagjai gyerekkoromtól kísérnek. A mesével tanító, éleetével is mintát adó Elek apó, Benedek Elek író. Fia, az okos, irodalmat megkedveltető, a könyvrengetegben útba igazító irodalmi útikalauzokat szerző, Benedek Marcel irodalomtörténész. Aztán fia, a kitűnő előadó, tudománytörténész orvos-író, Benedek István. Aztán szintén a Benedek-család tagja, Lengyel Dénes irodalomtörténész és annak fia, Lengyel László. Aztán interjú- íróáldozataim is barátságos csevegés közepette tanítottak: Moldova György, Faludy György, Baranyi Ferenc, Csorba Győző… Ők mind én vagyok… És még sorolhatnám a költők és írók százait, akiknek feledhetetlen irodalmi élményeket köszönhetek. Akik nem személyesen, „csak” könyveikkel okítottak. De közülük legszívesebben egy kitűnő erdélyi költőre, Kányádi Sándorra emlékszem, Isten hű írástudójára, ahogy az áldott emlékű Nagy Gáspár nevezte költő barátját. Csak egyszer találkoztam vele, de az meghatározó volt olvasói életemben. Soha nem felejtem el, a magyar költészet katedrálisáról mesélt, a magyar irodalomról, olyan szeretettel, okosan, lelkes, ízes erdélyi nyelven, hogy a kis csepeli könyvtárban csodálkozva, döbbent csendben hallgattuk és azt kérdeztem magamtól: így is, ilyen lelkesen, ilyen szeretettel, okosan és újszerűen is lehet beszélni íróinkról, költőinkről?
Tizenöt éve elmúlt, de nem feledem azt az író-olvasó találkozót, ahol volt szerencsém, valóban szerencsém találkozni a kitűnő erdélyi költővel, aki az író-olvasó találkozó után, anyámnak, a Marosvásárhelyről elmenekült, Fodor Ilonának dedikálta gyermekvers kötetét. Feledhetetlen élményt adott ez a csodálatos, bensőséges irodalmi délután. Ritkán találkoztam ilyen megnyerő és meggyőző
személyiséggel, aki ennyire szereti… Mit szereti? Imádja az irodalmat és ily nagy hatással tudja átadni irodalom és vers-szeretetét. Az erős érzelmű, a szilárd értékrendű, erős jellemű Erdélyben megedződött, székely ember gyengéd erejével magyarázott a költészet katedrálisáról. És arról, hogy „Az ideális, az abszolút versnek olyannak kell lennie, mint a shakespeare-i drámának, hogy minden rendű-rangú olvasó s hallgató megtalálja benne a maga művészetét…”
Hogy az irodalmi műnek közérthetőnek kell lennie. Nem is magyarázott, mesélt. És én az olvasó, csak hallgattam, hallgattam az ízes erdélyi magyarsággal beszélő, hittől fűtött költőt, mintha csak az irodalom papja állt volna előttem. És soha nem feledem, elmondta A prédikátorok könyvére írt versét a kiszolgáltatottságról és én azóta, ha olvasom, szinte hallom a hangját, lélegzetvételét, sajátos versmondását. Úgy vagyok az általa mondott verseivel, mint Márai Halotti beszédjével, Illyés Egy mondat a zsarnokságról, Latinovits József Attila, Ady verseinek hallatán, nem tudom másként elképzelni csak az ő előadásukban.
Ami volt ugyanaz lesz majd és ami történt ugyanaz fog történni…
kiszolgáltatottnak lenni mit jelent
kérdezte a kisebbik fiam vacsora
közben a torkomon akadt a falat
riadtan nézhettem mert tizen-
harmadik évében járó kisfiú szinte
bocsánatot kérően kezdte magyarázni hogy
az utcán egy néni meg egy bácsi a
a bácsi káromkodott is a káromkodást
értette nehogy elismételd szólt
rá az édesanyja te is mindent meg
hallasz amit nem kellene no persze
mondtam csak úgy is ide is oda is hát nem
ti mondtátok hogy kérdezzek meg mindent
tőletek amit nem értek hát persze
mondtam megint felálltam s az utcára
szolgáló nyitott konyhaablakot ösztö-
nösen behajtottam majd becsuktam
annak rendje és módja szerint a
feleségem meg a lépcsőházra szolgáló
ajtóra vonta tekintetével sebtiben
párnázott oda is lépett mintha csak
arról akarna meggyőződni sikerült-e
értem már értem ne is magyarázzatok kösz
még azt mondta üvöltötte a bácsi, hogy a
végén minket is mint a zsidókat kösz
köszönöm a finom vacsorát megszánt minket
bement a szobába mi pedig szótlanul
tettünk-vettünk a góluszban élő
családok történelmétől s no persze a
csukott ablaktól hirtelen megáporodott
levegőjű harmadik emeleti konyhában”
Hallgattam, hallgattam a verset és nagyon ismerős volt a jelenet.
Ennek a versjelenetnek 31 sora többet mond a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról, a félelemről minden tanulmánynál, történelemkönyvnél. És rájöttem, valami hasonló történt velünk, velem is. Személyes közöm is van ehhez a vershez. 1950-et írtunk. Öt éves voltam, tudatlan és lelkes kis sztálinista. Nagyapám Csurikához, a papagájhoz hasonlított gyakran. Ez sértette gyermeki önérzetemet. És azt magyarázta neki, hogy rákosi pajtás jó pajtás, és hogy Sztálin apánk jó ember. Agymosott voltam. Amikor apám értem jött az óvodába és én büszkén meséltem, hogy a Friderika néni megtanított nekünk egy gyönyörű dalt Naftaliniról és máris nagy boldogan és büszkén, üde mámoros ajakkal énekeltem, zengett az utca, kissé hamisan daloltam, ahogy a torkomon kifért: Naftalin útjai győzedelmesek. Nem tudtam kimondani, hogy Nagy Sztalin. Nekem Naftalin volt. A járókelők mosolyogtak. A mindig szelíd, félénk apám pedig ijedten leintett, könyörgött: ne énekelj olyan hangosan. Hazaérve anyámnak is eldicsekedtem, és neki is eldaloltam, hogy Naftalin útjai győzedelmesek. Ő nevetett, magához ölelt, apám az az ablakhoz ment és becsukta. Gyáva vagy Pubi, mondta anyám. Mitől félsz, ez csak egy dal… Nicht vordem kind, kérlelte apám. Mindent
kifecseg, tudod, milyen. Amikor aztán több mint ötven év múlva hallottam Kányádit szavalni, ez jutott eszembe és az író-olvasó találkozó után oda is mentem hozzá és elmeséltem, hogyan találkozott az élet és az irodalom. Ő selmán mosolygott és a Prédikátorok könyvét idézte:
Ami volt ugyanaz lesz majd
és ami történt ugyanaz fog történni…
Ezt a délutánt egy életre megjegyeztem. És azóta ez a kedvenc Kányádi versem. De nemcsak ezért volt emlékezetes ez az irodalmi délután, hanem azért is, mert ekkor hallottam először, - jó pap holtig tanul – az akkor már szinte szállóigévé lett mondását: „a vers az, amit mondani kell”, hogy „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv és hogy költőnek úgy kell írnia, hogy minden olvasója megértse. Aztán csodálatosan mesélt a magyar költészet alakjairól, alkotásaikról és a magyar költészetet egy katedrálishoz hasonlította. Akkor én a csodálattól elbűvölve hallgattam és elhatároztam, megírom, kibővítem, tovább álmodom, kibővítem ennek a katedrális építőnek, templomhívőnek meséjét és a prózaíróinkat is beengedem az irodalom házába. A magyar irodalom tollforgatói mindig is láthatatlan szent szellemi közösséget alkottak, alkotnak, egymástól eltanulva a mesterséget, az eszméket, a jó erkölcsöt, a humanizmust, az észszerű gondolkodásmódot, a helyes stílus mesterfogasait és túlélnek minden nélkülözést, tiszavirágéletű hatalmat. A hatalom emberei jönnek- mennek, a költészet, az irodalom temploma marad. Mert nemcsak a népet nem lehet leváltani, hanem a tehetséggel, küldetéssel megáldott magyar tollforgatókat sem. Ez a templomépítés-történet arra is választ ad, hol helyezzük el e csodálatos templom, tiszteletreméltó csodálatos gyülekezetében íróinkat, költőinket. Aztán persze, rögvest megvettem verses köteteit. Hátgerinc-bizsergető volt olvasni „egyberostált verseit”, a Valaki jár a fák hegyén kötetét. Ritkán borzong az olvasói hátgerincem a versszépségtől, ahogy Weöres meghatározta a szépet - most ezt éreztem. Tízenöt év telt el a csepeli író-olvasó találkozó óta és néha ébren és álmomban folyamatosan írtam, folytattam Kányádi „tudósítását”, a magyar irodalom templomáról a magam szerény tudásával, olvasottságával a magyar irodalom templomáról. És egy alkalommal, amikor erről gondolkodtam, elfáradtam és elaludtam. Álmomban a magyar irodalom és költészet templomában találtam magam. Az a jó az álomban, hogy akkor mindent szabad, nem köt a valóság bilincse. Nos, Kányádi Sándor volt a készséges kísérőm, kisértőm, mint Danténak Vergilius. Ő arról beszélt, hogy a magyar irodalom csodaszép templom. Templom, ahol nem illik ordítozni, gyalázkodni, gyűlölködni, ostobán kultúrharcolni, ahol csak a mű minősíti az alkotót, de ahol mégis gyakran megesik, hogy megfeledkeznek néhányan magukról. Templom, amelyet íróink, kötőink évszázadok óta építettek és építenek rendületlenül, minden nehézséget legyűrve, üldöztetést, nélkülözést vállalva, annak ellenére, hogy tudják, az is bolond, ki író, költő akar lenni Magyarországon. Ezt a templomot úgy alakították, mindig változtatva, javítva, restaurálva, idegen anyagokat is beleépítve és újjá építve, hogy magyar jellege mindig megmaradt. Összetéveszthetetlenül magyar katedrális. Az alap maradt, a tartóoszlopok maradtak, csak a díszítés, a festés változott időről időre. A szilárd alapot a pogány magyarok ősi magyar hitvilágának maradék köveiből építették, mert a kereszténység hívei igyekeztek minden pogányságot és pogány alkotást kiirtani. És a latin irodalom hozadékából és keresztény hit habarcsával építettek tovább. Erre a szilárd alapra épült egyházi irodalmunk román, majd gótikus, aztán barokk és végül modern temploma. Álmomban ott ültem a magyar irodalom templomának egyik oldalhajójában és láttam, hogy ide hordott építőkövet Gellért püspök és Szent István Intelmeit építette be a falba. Ide hordták hatalmas történettömbjeiket Anonymus, Kézai, Kálti Márk…Itt énekelték el a Mária siralmat, és itt mondta el először magyarul Halotti beszédét egy ismeretlen lelkész. „Látjátok feleim mik vogymuk, isa por es homu vogymuk…” Ez a nekrológ lett mintája Kosztolányi és Márai Halotti beszédének. Ebben a templomban gyűltek össze a magyar írók és költők, kicsik és nagyok, Janus Pannonius, a papköltő és Vitéz János társai, akik előkelő helyet foglaltak el. Az első sorokba ültek. És jött Mátyás király és a királynő, Beatrice bértollnoka, a tehetséges Bonfini, az első hivatásos, lefizetett dicshimnuszt zengedező, talpnyaló íróval. Elfordították fejüket, nem köszöntek Janus Pannoniusnak, az első világhírű magyar, de latinul író költőnek, aki utálkozva, megvető pillantással húzódott el tőlük, nem szerette sem a királyt, sem a valóságot szépítő bértollnokát. És jött utánuk lihegve Orbán János Dénes kezében Janus Pannonius kitűnő fordítása. Kísérőm, Kányádi nem állhatta meg, két epigrammával köszöntötte a latinul író költőt:
„gyilkos epigrammákkal vemhes időket
érhetnek meg a mostani költők
ámde csak úgy ha nem írnak
gyilkos epigrammákat
inget s lábravalót szabatott a szabadság
zászlaiból a tirannus
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban
végképp kifakulnak
S jöttek az utódok, és hordták műveiket és téglaként beépítették a templom falába és vérükkel, szavaikkal keverték a habarcsot, aztán megnyugodva leültek. Ki-ki a kánon által kijelölt helyére. Érdekes, gondoltam álmomban, hogy a régi magyar irodalom kánonját, értékrendjét illetően nem sok vita van az irodalmi és politikai ellenfelek között. És jött a sok latinul író szerző után Sylvester János, aki bebizonyította, hogy magyar nyelven is lehet verset írni. „Az ki zsidóul és görögül, és vígre deákul/ Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:/ Minden nípnek az ű nyelvín, hogy minden az Isten/ Törvénnyinn íljen, minden imádja nevít…” És maga Kányádi mutatta be Apáczai Csere Jánost, aztán helyére kísértük és közben Kányádi elmondott egy részeltet gyönyörű prózaverséből, mert ő szinte minden verség fejből tudta:
„…megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének
fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt
követjük mint diákjai annakidején gyulafehárvárról
kolozsvárra jövet egyetlen batyunk borunk fegyverünk
az anyanyelv
És jött a két Gáspár. Heltai Gáspár, aki ízesen mesélte, már magyarul kedves fabuláit és Károli Gáspár, a református lelkész. Ő talán a legszebb, legszilárdabb követ építette be a magyar irodalom templomába, a magyar nyelvű református magyar Bibliát. Aztán jött az első száguldó riporter, az újságíró, hírnök, Tinódi Lantos Sebestyén, Dinnyés Jóska daltulajdonos elődje, és lantzene kíséretében dalolta el a török-magyar háború szörnyűséges és dicsőséges eseményeit. „Az mi keveset írtam, igazat írtam…” üzente utódainak, hírlapíró utódainak büszkén, akik persze többnyire nem fogadták meg tanácsát. Mert vagy megfélemlítette őket a mindenkori hatalom, vagy lefizette. És belépett a templomba a két lutheránus prédikátor, Bornemissza Péter és Szkhárosi Horváth András. Szkhárosi dörgő hangon ma is aktuális ítéletet mondott a csalárd
fejedelmekről: „Nagy szégyenségben fejedelmek vagytok,/ Ország pusztítóknak, csalárdnak mondattok,/ Dúlók, kóborlóknak, lopóknak mondattok.” A kalandos életű Bornemissza csendesen mormogta Siralmas énekét: „Siralmas énnéköm tetűled elválnom,/ Áldott Magyarország, tőled eltávoznom./ Vajjon s mikor lészön jó Budában lakásom!// Az Felföldet bírják az kevély németök,/ Szerémségöt bírják az fene törökök./ Vajjon s mikor lészön jó Budában lakásom.” Mellé ült a XX. századból való kiváló irodalom népszerűsítő, Nemeskürty István tanár úr, aki külön könyvet szentelt Bornemisszának és irodalomtörténetében is több oldalon jelentőségének megfelelően tárgyalta.
Nagy kardcsörtetéssel büszkén dobbant a templomba Balassi Bálint Juliájával a karján. És mondta, csak mondta: „Vitézek, mi lehet széles föld felett szebb dolog az végeknél…” Alig ült le, már ment is valamelyik perére. Csak halála után száz évvel ülhetett végre megnyugodva az első sorok egyikébe, babérjaira. Mellé telepedett a XX. századi szorgalmas költő, Takács Tibor, aki regényt írt a kalandos életű, nagy természetű poétáról. És jött Pázmány Péter, kései életrajzírójával, Sík Sándor katolikus költővel. Sík egy gyönyörűséges magyar nyelven írt részletet olvasott fel az érsek művéből: „Mint ahogy a halálos skorpiócsípést a skorpiókból vett orvosság gyógyítja, én is úgy gondoltam, hogy akiket az újítók mérgezett kötetei megvakítottak, azoknak is nem egyéb orvosság adhatja vissza legkönnyebben szemük világát…” Aztán a szigorú, zengő szavú érsek csodálatos, ízes, barokkos magyar nyelven legyalázta ellenségeit, a reformátusokat, a túloldalról mérgesen figyelő, hitükhöz hű, de a katolikusok által hitetleneknek tartott Alvinczy Pétert, Szenczi Molnár Albertet és sokat közülük talán az ő kultúrharca hatására szántak gályarabságra. És Szenczi Molnár csodálatos zsoltárokat énekelve felelt nagy ellenfelének, hogy így is lehet istenhez imádkozni:
„Tebenned bíztunk eleitől fogva…”
És persze jöttek a neves és névtelen hitvitázók. Jött nem tudva kivárni sorát, az örökké utazó, kíváncsi, minden lében kanál Moldova György Negyven prédikátorával, akiket gályarabságra hurcoltak a kor fanatikusai. Akiket Pázmány sokszor isten szolgájához méltatlan durvasággal, szeretetlenséggel szidott a szószékről. A kultúrharc már itt, ekkor folytatódott. A hallgatók pedig beleremegtek a rettegésbe és a
gyönyörűségbe. Már ekkor kialakult, közéletünk és így irodalmunk kettéosztottsága, úgyhogy szét kellett ültetni a református és katolikus szerzőket, nehogy minduntalan hajba kapjanak. Jobbkézt ültek a katolikusok, balról a reformátusok. De akárhogy gyűlölték az ellenfeleiket, a magyar irodalom templomába minden alkotó bejöhetett, kicsi vagy nagy, katolikus vagy református, evangélikus, antitrinitárius hozhatott egy-egy mívesen készített téglát, ki milyent tudott faragni, aztán beült a padba és kíváncsian hallgatta az újonnan jötteket. Mert csak egységes magyar irodalom létezik. Nagy zajjal, kardcsörtetéssel bedobbant a székesegyházba a szerencsétlenül járt Zrínyi Miklós, a mögötte üldöző, Habsburgok által felbérelt vadkant nem engedték be. És a gróf megnyugodva, hogy halála után már nem ölhetik meg, még egyszer, öntudatosan szavalta a nagy latin költőtől, Vergiliustól kölcsönzött sorokat: „Fegyvert s vitézt éneklek…” És jött Gyöngyösi István, a köznemes udvaronc Murányi Vénusszal a karján és helyet kért, nagy hajlongások között Zrínyitől. És ekkor, ekkor különleges dolog történt, belépett Petrőczy Kata Szidónia, az első magyar költőnő, akinek írásait életében alig ismerték és művei csak jóval halála után jelentek meg. Igaz, manapság sem ismerik. Ezekből a szerelmes versekből megtudjuk, mily sokat szenvedett férjének hűtlenségétől. Aztán jött a bázeli egyetemen kitanult, bölcselkedő orvos, Pápai Páriz Ferenc, kezében orvosi
tanácsadó füves könyvecskéje, és elégedetten körülnézett a tisztes társaságon, és örült, hogy köztük foglalhat helyet. Talán éppen azon gondolkodott, hogy „A mi elménktől függ egyedül, hogy vagy tetszik, vagy nem tetszik nagyobb része a dolgoknak, tudniillik amint azoknak vonattatunk, vagy azok mihozzánk.” Pápai mellé telepedett Tóthfalusi Kis Miklós, aki padszomszédjának mesélni kezdte a Maga személyinek, életinek és különös cselekedeteinek mentségét. Külön helyet foglaltak el az emlékirat szerzők, akik személyes sorsuknak voltak kitűnő hiteles, tolmácsolói: Cserei Mihály, Kemény János, Bethlen Kata. Gróf Bethlen Miklós egy igen aktuális művet szorongatott a hóna alatt, címe: a Haldokló Erdély. II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem és asztalos, a csodálatosan őszinte Vallomások szerzője is eljött, aki talán nagyobbat alkotott ezzel a művével, mint elhamarkodott, kudarcos szabadságharcával, politikai kísérletével. Mellé ült le a szintén hányatott életű hű jóembere, Mikes Kelemen nagynénje táraságában és azt kérdezte, Édes néném, megkaptad levelemet, amelyben azt írtam: „Úgy szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont? A fejedelem elismerően biccentett. A fejedelemtől direkt távol ült le, Koháry István a labanc altábornagy, aki végig a Habsburgok szolgálatában harcolt, de aki az ország felszabadítása után kiábrándulva megírta a felszabadulás utáni káosz szörnyűségeit, szenvedéseit: „De ember emberrel tartja bajvívását,/ Sokszor is barátját és társát, /S ha végbe viheti földre lecsapását, / Nem sokszor követi oroszlán szokását!” Aztán a kuruc kor névtelen rongyos költői zsoltáros szomorú dalaikat énekelve szerényen foglaltak helyet a református prédikátorok mellett. Melléjük telepedett hivatlanul, a kurucversek, a kuruc költészet szerelmese és tehetséges hamisítója, Thaly Kálmán, aki a maga hamisította, később népszerű dalát dúdolta: „Őszi harmat után/ Nagy hegyeknek ormán/ Fújdogál a hideg szél/ Fújdogál a hideg szél./ Zöld erdő harmatát,/ Piros csizmám nyomát/ Hóval lepi be a tél,/Hóval lepi be a tél…” Ó, ez nagyon szép – mondta a mellé telepedett a másik híres átköltő, Faludy György XX. századi kortársa, aki egy Villon átköltést tiszteletpéldányát adta át elismeréseképpen Thalynak, mondván: gratulálok, Kálmán, ez jobb,
mint az eredeti. Egy kis derűt hozott magával a 18. századi Faludi Ferenc, akit Fortuna istennő vezetett helyére és azt szavalta: „Fortuna szekerén okosan ülj,/ Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dülj: /Ha
szépen vezetett,/ Ha miben kedvezett,/ Meg ne örülj: /Fortuna szekerén okosan ülj…” Ekkor a templomba behallatszott a paripák patadobogása, dübögve lépdeltek a testőrírók nagy zajjal, kardcsörtetéssel egy egész sort foglaltak el: Barcsay Ábrahám, Orcy Lőrincz, és társai. A templomablakait kibővítették. Beáradt a napfény. A felvilágosodás fényét hozták magukkal, aminek lényegét a magukat műveltnek mondó lojális irodalmárok és politikusok ma sem ismerik. Szerényen foglalt helyet mellettük Bessenyei György, aki hiába dolgozta végig szorgalmasan életét, sem életében, sem halála után nem vált ismertté, inkább életmódja, élete a Mű: töretlen hite az írásban lett a példa. És bármennyire is tiszteljük ezt a hitet, szorgalmat, nagy írót, nagy gondolkodót a legelfogultabb tisztelője sem csinálhatott belőle. Leült mellé Hegedüs Géza önkényesen, pedig nem is hívták. Hiába mondták neki, hogy Géza bácsi, eltévesztetted a századot, te később jössz, nem ebbe a századba való vagy. De ő ragaszkodott hozzá, hogy ifjúkorának kedvence mellé üljön, mondván, ő támasztotta fel Bessenyeit a harmincas években azzal, hogy kiadta lelkes diáktársainak segítségével az elfeledett írót. Sőt maga mellé hívta tanárát, Vajthó László irodalomtörténészt is, aki szellemi vezére volt a Bessenyeit feltámasztó mozgalomnak. Mellettük foglaltak helyet jobbról-balról Bessenyei szatirikus államelméleti regényének szereplői, Tariménes és Ágis, akiket jó lenne ismét elküldeni körülnézni mik vagynak most e hazában. Nem sokat váratott magára Gvadányi József, a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodó, nyugállományú katona, aki magával hozta a Falusi nótáriust, akivel hétköznapi budai kalandjait élte át és hozta persze hősét, Rontó Pált is. Szerény öntudattal telepedett mellé Dugonics András Etelkájával. Majd jött a felvilágosult gondolkodó, a Látó költője, Batsányi János. Jó messzire ült a konzervatív Gvadányitól. Kazinczy mellé telepedett, akivel együtt szerkesztette a Magyar Múseum-ot és Szentjóbi Szabó Lászlónak írott versét mutatta Kazinczynak: „Jer, menjünk, mint emberek és polgárok, igazság Útján, szent kötelességünk betölteni. Nincsen Emberiség nélkül, nincs érdem s nincs haza nélkül/ Emberiség! – Haza, szívemnek bálványa! Tenéked szentelem én magam és minden szándékom ezentúl!
A te javad és kiderülésed lesz tárgya fiadnak Már egyedül – mivel ah! teneked hasznodra lehetni Boldogság, teveled s érted szenvedni dicsőség!” Kazinczy jelölte ki helyét – a 27 évesen elhunyt író, Kármán Józsefnek és az Uránia című folyóirat szerkesztőjének, az első magyar regény – a Fanni hagyományai szerzőjének, aki Goethe Werther utánzatával írta be nevét a magyar irodalomtörténetbe. Így aztán nem csoda, hogy Goethe tanácsos úr is eljött, magával hozva titkárát, Eckermannt és életrajzíróját, a hazájából elüldözött Fejtő Ferencet, József Attila barátját, akinek könyveit bezúzták a bolsevisták. És leült szerényen melléjük Verseghy Ferenc, a Marseilles első magyar fordítója, aki Marsziliai ének címet adta a forradalmi éneknek: „ébredj hazánknak bajnok népe, ragadd ki híres kardodat, / nevednek esküdt ellensége/ dühödve hozza láncodat…” És megjelent kissé dülöngélve Csokonai Vitéz Mihály csikóbőrös kulacsával, Lilla nem jött, mert megbízhatóbb férfit választott, mint a zajos életű költőt, de jött vele Dorottya és Szegény Zsuzsi. Csokonai bánatosan húzott egy jó nagyot csikóbőrös kulacsából és azt szavalta: „Ah egy vén tölgynek aljában/ Láttam a sápadt Időt/ Sereg szú pezsgett markában,/ Ah, mely sírva kértem őt,//Hogy törülje ki belőlem/Lillám és a bánatot!/ De ő elfutott előlem,/ Könnyezett és hallgatott.” Milyen szép, bólogattak irigyen az írók és költők. Aztán derűs perceket hozott magával Fazekas Mihály uram, nyomában Ludas Matyi gágogó lúdjaival és mögötte és a háromszor eltángált, de jó útra tért Döbrögi uram és Soós Imre, aki feledhetetlenül alakította Matyit. Így aztán hiába ölte meg magát, él tovább emlékezetükben. A ludakat nem engedték be a sekrestyések, de a megjavult Döbröginek helyet szorítottak Fazekas mellett. És szerényen elfoglalta helyét Berzsenyi, a niklai remete. Szigorúan ránézett Kazinczyra, akinek igaztalan bírálata miatt hagyta abba a versírást és elszavalta Napóleonról versét: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság”. És jött Virág Benedek, felment a szószékre. Áhítatos csend költözött a gyülekezetbe és a költő elimádkozta Békesség-óhatjás című versét: „Szállj le fenséges palotád egéből,/ Béke! Mennyeknek koronás leánya!/ Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg/ Már valahára!” A vers elhangzása után, a kései utód, Kosztolányi Dezső a szószék elé lépett, megigazította csokornyakkendőjét és válaszul elszavalta az Ének Virág Benedekről című versét: „Jaj, hogy szerettem volna élni régen,/ vén századok bús mélyein, korábban,/ mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma,/ a buta „modern technika” korában./ Otthontalan bolyongok, hazavágyván/ és sírva vágyom vissza, mi volt már,/ akkor a szemek föl az égre néztek/ s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.// Az emberek akkor meghaltak őszen,/ mosolygván az aszú édes őszben, / szívükbe hordták az „örök szerelmet”/ s mindég holdfényben mondták, hogy: szeretlek…” Ezt hallván, a meghatott Virág Benedek lejött a szószékről, megölelte Kosztolányit és azt kérdezte: ilyen szépen is lehet írni magyarul? Jött Garay János. Nem akart feltűnést kelteni. De Háry János mögötte oly hangosan mesélt és lódított, hogy mindenki őket figyelte és a nevető írótársak unszolták, meséljen még. És Garay-Háry elmesélte obsitos kalandjait. Az írók tátott szájjal és irigykedve hallgatták a vitéz fantáziadús füllentéseit, mert a fantáziadús szépség mindig irigységre készteti az írótársakat. A jól, szellemesen író minden szerző versenytársa. Kányádi meg is jegyezte: „A mesék nem arra tanítanak, hogy a világban minden rendben van, hanem arra, hogy rendet lehet benne tenni, vagy legalábbis meg kell próbálni”. De erre már beszökött, berobbant, ágyúgolyón érkezett, aki nemrég még hajánál húzta ki magát a mocsárból, a hívatlan német, a lódító, Münchausen báró vele Tyll Ulenspiegel belga tréfacsináló kópé társaságában és féltékenyen ugyan, de szívből kacagtak. Garay-Háry pedig csak mondta, mondta: „Hárman valának együtt, a potrohos bíró,/ Egy obsitos vitéz és a furfangos író:/A többi asztaloknál együtt és szerteszét,/ vidám parasztlegények itták a hegy levét./ Ott ültek, iddogáltak a vecsernye óta már,/ Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár,/ Mátyás király sem nyert több éljent a Dunán,/ Mint amennyit Háry János az obsitos, magán…” És melléjük telepedett szerényen Kodály Zoltán zeneszerző, aki zenébe költötte Háry János kalandjait. Róla is írtam, bökött oldalba szelíden Kányádi és már mondta is: „be már örökre/ nem borulhat// lendül a karja nyílik/ sugarasra az ég és// hozza már a galamb/ hozza az olajágat// boldog akinek térdén/ egy nemzet lovagolhat.”
Elcsendesedtek az írók és költők, amikor belépett a félelmetes ítész, Kazinczy Ferenc, hóna alatt a Fogságom naplójával. Berzsenyi szemrehányóan nézett rá, ledorongoló levelét mutatva. És megpihentek Batsányi János és Kazinczy mellett a börtönből szabadult írók: Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László. Felborítva a kronologikus rendet, jöttek a késői századok lázadó, börtönviselt magyar tollforgatói és szolidaritásukat bizonyítva leültek a régi „rovott múltúak” mellé. Bizony igaza van Pomogáts Bélának, rabokban gazdag a magyar irodalom. Sokat mondó névsor: Táncsics Mihály, Határ Győző, Kárpáti Kamill, Obersovszky Gyula, Déry Tibor, Tollas Tibor, Gérecz Attila, Faludy György, Göncz Árpád, Eörsi István, Csurka István, Kunszabó Ferenc, Lakatos István, Zsombok Tímár György, Kis Dénes, Gáli József, Bibó István, Fekete Sándor, Ignotus Pál…
És beléptek a templomba a Kisfaludy testvérek. Sándor, a Himfy-dalok szerelmes költője. És büszkén szavalta: „A havasnak oldalában/ Keletkező patak te!/ Melly a fenyők homállyában/ Búsan zúgva szakadsz le,/ És tétova csavarogva/ Fába, szirtbe ütődöl,/ Míg küszködve és zokogva/ A tengerbe verődöl: - / Képe vagy te életemnek,/ Melly temérdek sérelemnek/ Tőrit lelvén úttyában,/ Zokog kínos voltában.” És testvére, a magyar múltat sirató Károly, azt szavalta: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,/ Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” és vele szavaltam: „Hősvértőlpirosult gyásztérsó hajtvakö szöntlek”, ahogy kisdiák koromban egybe skandáltam röhögve. Aztán Károly a magyar emigráns sors egyik legszomorúbban szép versét szavalta: „Szülőföldem szép határa/ Meglátlak-e valahára?/ Ahol állok, ahol megyek, mindenkor csak feléd nézek.” És elgondolkodva lépett a szent helyre Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője, aki hű maradt elveihez és inkább választotta a vidéki magányt, minthogy elárulja választóit. Manapság vannak ilyen politikusok? Kazinczy mellé ült és vigasztalásképpen elmondta neki epigrammáját: „Sírba Kazinczy leszállt: s későn fakad érte hevítvén/ A remegő könnycsepp harmatozó szemeket./ És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,/ S rémletes arcával dombja fölébe leül./Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet,/ Szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?” Aztán a Himnuszt imádkozta: Isten áldd meg a magyart… És bevonult a templomba egy énekkar és fenségesen szépen elénekelték a nemzet imáját. Kocsis Zoltán, a kitűnő zenész vezényelt. Közben leült a hátsó sorokba Erkel Ferenc a Himnusz megzenésítője és meghatottan hallgatta a fenséges előadást. Mellé ült Egressy Béni, aki a Himnusz ikerkölteményéhez, Vörösmarty Szózatához írt zenét. És amikor a Szózatnak ahhoz a sorához ért az énekkar, hogy „Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért”, megérkezett Márai Sándor kezében a magyar száműzöttek Halotti beszéde és azt mondta csendes rezignációval: Maradj nyugodt, lehet… Mire Vörösmarty azzal felelt: „Az ember fáj a földnek. Oly sok/ Harc – s békeév után/ A testvérgyűlölési átok/ Virágzik homlokán:/ S midőn hinnők, hogy tanúl,/ Nagyobb bűnt forral álnokul./ Az emberfaj sárkányfog-vetemény,/ Nincsen remény. Nincsen remény.” Márai csak annyi tett hozzá, mikor megpillantotta a szent helyre beosonó, egyik legnagyobb magyar áruló írástudót, Lukács Györgyöt: Vigyázat! Ember! És jött kissé dülöngélve, a kudarcot nem bíró, reménytelenségbe belefáradt, alkoholba menekülő Katona József Tiborccal és Bánk bánnal. Tiborc persze a mindenkori, kiirthatatlan, úrhatnám merániakra panaszkodott: „És aki száz és százezert rabolt,/ Bírája lészen annak, akit a/ Szükség garast rabolni kényszerített.” És nagy zajjal jött Petőfi Sándor, szélesre vágta a bejáratot, hogy bejöjjön a nép az irodalom templomába. A nép nevében jött Kukorica Jancsi és Iluska, meg a Széles Tenyerű Fejenagy koma, meg négyökrös szekerén maga a szerelmes költő Erzsikéjével. „És szólék én ábrándozva Erzsikéhez. Ne válasszunk magunknak csillagot?...” Aztán jött Szendrey Júlia és az ifjú férj a csodálkozó, ámuló írótársaknak elmondta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, a Szeptember végént: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,/ Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,/ De látod amottan a téli világot?/ Már hó takará el a bérci tetőt…/. És Márai Vörösmarty mellől átült Petőfi mellé és elmondta neki, mit írt az Évszakok című könyvében róla: „Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, ami az élettel és a halállal kapcsolatban érez. Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes mustárgáz illatú őszben…” Druszám, ez olyan szép, mint az én versem! - Cserében mondok neked – válaszolt Petőfi egy kevésbé ismert versemből részletet: „Olyan az élet, mint futó felhőnek/ Árnya a folyón, mint tükrön a lehelet” Aztán belépett a templomba Arany János Toldi és a Walesi bárdok kíséretében. Leült Petőfi és Márai mellé és azt imádkozta: „A lantot, a lantot/ Szorítsd kebeledhez,/ Ha jő a halál:/Ujjod míg azt/ pengetheti: vigaszt/ Bús elme talál…” És akkor Isten, a balján ülő Szent Péternek azt mondta meghatottan: Te, Péter, ez gyönyörű, ó be szépen bánnak ezek a magyar írók, költők a szárnyas szavakkal. Nem is tudtam. Miért nem mondtad, hogy ilyen tehetséges ez a nép!? Péter, utasítsd szolgánkat, a Béke koronás leányát, szálljon le fenséges palotája egéből. Mondd meg neki, Béke! Mennyeknek koronás leánya!/ Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg/ Már valahára!” És alaptörvénybe rögzítsd, hogy a boldogságra törekvés emberi jog, és hogy a testvérgyűlölséget, az ostoba pártoskodást a törvény büntesse, és hogy ezt a népet nem szabad bántani. A szárnyas szép szavakért és okos gondolatokért cserébe megáldom a magyart jó kedvvel, bőséggel.
Ekkor álmomból feleségem dühös hangja ébresztett fel: „Én melózok két ember helyett, te pedig itt döglesz. És a harisnyáidat és ruháidat már megint szétszórtad.”… Elfeledtem rögtön az álmom és halkan káromkodtam és nem mertem fütyörészni…