A látogató
Írta: Ruzsik Noémi
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 297
A látogató
„…et incarnatus est…”*
Már húsz éve éltem a szent fogadalom szerint – Krisztus menyasszonyaként. A biztonságot nyújtó falak között a fiatalságommal együtt szépen lassan lefoszlott rólam a régi, lázas nyugtalanság, napjaim hálával megtelve peregtek. Tudtam, hogy végre megérkeztem. Máig emlékszem az első hajnalra a kolostorban – még sötét volt, a kerengőből feketerigó hangja szüremlett be a résnyire nyitott ablakon. Új életem első napja… a tegnapot, s vele egész addigi életemet magával vitte a lenyugvó nap, és én végre tiszta voltam és szabadabb, mint valaha.
Amikor először megláttam őt, magam is meglepődtem, ahogy egy hang szólalt meg a fejemben: nem őt kerested? Igaz, hogy akkor már rég nem kerestem senkit. Már húsz éve nem kerestem senkit és semmit, de arra gondoltam, Isten útjai kifürkészhetetlenek. Egy firenzei utam alkalmával láttam meg. Ott állt az a tökéletesen kidolgozott, hideg test a talapzatán, gyönyörködtem a részletekben megbúvó isteni ihletettségben. Nővéreimmel három napot töltöttünk a városban, ám hiába szerettem volna, sűrű napirendünk nem engedett visszatérni a neves múzeumba. Aztán életünk teendői úgy alakultak, hogy egy időre megfeledkeztem róla. Egészen egy vihar előtti zavaros éjszakáig. Nyugtalanul forgolódtam, talán a légnyomás, vagy a telihold lehetett az oka. Meg-megszakadó álmomban ott álltam a talapzat előtt, felnézve láttam a kézfejen átfutó ereket, a mozdulatlanságba dermedt feszes izmokat, az üde hajfürtöket. Dermedt mivoltában is dinamikus volt és örök fiatal, és valahogyan ragyogott. A teremben nem volt senki és semmi más, a tetőkupola üvege hiányzott, forró nyáréjjeli szél járta át a termet. A falak mentén is üveg nélküli, gótikus ablakok tátongtak, előttük hatalmas, áttetsző függönyöket táncoltatott a huzat. A fehér lebernyegek hol eltakarták, hol felfedték a tökéletes testet, cikázva simogatták végig a hideg izmokat, éreztem, ahogy vágyakozva elidőznek rajtuk. Reggel kimerültem ébredtem. Furcsán éreztem magam, valami megváltozott. Imádkoztam, ám az álmot nem gyóntam meg.
Onnantól kezdve minden éjjel visszatértem a meleg, huzatos terembe. Őhozzá… Egy idő után már nem volt talapzat és nem voltak függönyök, saját két kezem láttam, ahogy hozzáérnek a testhez, amely többé nem volt hideg, az ereiben forró, sűrű vér lüktetett. Az első reggel kellett volna meggyónnom, de nem tettem. Azt gondoltam, jó mélyen, a tudatom egy hozzáférhetetlen, sötét zugában biztonsággal őrzöm a dédelgetett álmokat – s közben nem vettem észre, hogy lassanként a hatalmukba kerítenek. A delírium lassan megszállottsággá változott, ébredés után egyre tovább voltam a hatása alatt. Napjaim zavarodottságban teltek, munkáimat egyre felületesebben végeztem, örökké el-elkalandoztam, néztem, de nem láttam, hallgattam, de nem hallottam. Eleinte még imádkoztam ugyan, de csak a szám mozgott. Aztán elmaradoztak az imák is. Ami azt illeti, csak az én részemről. Nővéreim annál buzgóbbá váltak. Azt gondolták, beteg vagyok. Tán igazuk is volt. De mit mondhattam volna Istennek? Megpróbáltam elbujdosni előle, még mélyebben bezárkóztam magamba. Azután ágynak estem. Orvosok jártak hozzám és minden nap imádkozott valaki az ágyam szélén. Nyugtalan éjszakáim lázálmokba torkolltak, de még akkor is mindig őt láttam. Végül elszállítottak… Hosszú hónapokba telt, mire felgyógyultam és visszaengedtek nővéreim körébe. Addigra fásult lettem, de nyugodt – az álmok megszűntek, az éjszakákat átaludtam. Az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba.
Mígnem egy nap misére érkezett hozzánk egy idegen, fiatal férfi. Dávidként mutatkozott be. Módfelett ismerős volt, de hiába őrlődtem, nem tudtam, honnan. Volt a mozgásában valami rejtett; mint amikor egy reneszánsz szobor lelép a talapzatáról és a lépéseket ízlelgeti… Rám emelte a tekintetét, elmosolyodott. És akkor eszméltem. Addig szunnyadó ösztöneim megérezték a fenevad jelenlétét.
*et incarnatus est: és testet öltött