A kincstalálás élménye
Írta: Cseh Gabriella
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 133
A kincstalálás élménye – Beszélgetés Horváth Júlia Borbálával egy dunai históriáról
A téma hozta a könyvet vagy a könyv a témát, ki tudja? A moly.hu közösségi oldal Merítés magazinjának egyik rovatának szerkesztésére készülve szemernyi kétség sem volt bennem afelől, hogy ki kell faggatnom Horváth Júlia Borbálát. Miről is? A Dunáról, uszályokról, mat-rózokról, a női természetről és arról, hogyan kapcsolódik mindez a történelemhez és a szo-ciográfiához.
Cseh Gabriella: 1937 az első kezdet. Aztán három kötet után (Szabó Zoltán: Cifra nyomorú-ság, Erdei Ferenc: Futóhomok, Féja Géza: Viharsarok) 1970-ben indult újra a Magyarország felfedezése-könyvsorozat. Ezután követték egymást a jobbnál jobb könyvek; évente két-három munka is kikerült a szerkesztők gondos kezéből. Talán ezt az időszakot lehet a sorozat aranykorának tekinteni. – erről kérdeztem beszélgetésünk elején Horváth Júlia Borbálát, a Magyarország Felfedezése Alapítvány kuratóriumi tagját, a Dunai história. Az Aranyföveny című kötet szerzőjét.
Horváth Júlia Borbála: Valóban nagy hullámverések és még nagyobb szélcsöndek kísérték a szociográfia és a Magyarország felfedezése-könyvsorozat működését – ha szabad stílusosan válaszolnom. Az 1970-es újraindulás első és kiemelkedő darabja Mocsár Gábor: Égő arany című kiváló kötete volt. Az azt követő témák is leginkább a magyar gazdaság és az ipar prob-lematikus jelenségeit dolgozták fel (pl. olajbányászat, könnyűipar, agrárium, sőt: sport), tár-sadalmi vetülete pedig a munkások, parasztok élethelyzetét és osztályharcát próbálta közel sem hízelgőn bemutatni. A szociográfiával foglalkozó szerzők sorát, a teljesség igénye nélkül, talán így lehetne folytatni: Fekete Gyula, Bertha Bulcsu, Moldova György, Végh Antal, Diósi Ágnes, Márkus István, Mátyus Aliz, Miskolczi Miklós, Galgóczi Erzsébet, stb. A túl forró témá-kat felvető írók művei azonban nem juthattak el az olvasókhoz; például Csoóri Sándornak a diktatúrát kritizáló és számonkérő írásai közül egy sem került be a sorozatba.
A MF-sorozat mellett, a fiatalabb nemzedék frissebb szemléletének igyekezett teret adni a Forrás és a Mozgó Világ című folyóirat; nem eltávolodva a szociográfia hagyományaitól, de maradva a rendszerkritikus hangvételnél. Ne feledjük el, hogy a műfaj olyan súlyú volt, hogy újságokat tiltottak le egy-egy tényfeltáró cikk miatt. Éppen a Mozgó Világot is többször leállí-tották, 1982-ben Csalog Zsolt: Egy téglát én is letettem című szociográfiája miatt, amely azt taglalta, hogy az 1950-es években Magyarországon, „kikből állt az 1945 utáni rendszer első engedelmes »hadserege«, a káderek és a »funkcik« első nemzedéke” (id.: Vági Gábor: Szo-chaza nélkül. 1990). Azt kell mondanom, irigylésre méltón bátor, és izgalmas korszak volt! Azután elérkezett a rendszer-változás, amióta a szociográfia mintha nem találná helyét, leg-alábbis a korábbiakhoz hasonlóan termékeny és elhivatott szerzőit.
CsG: Amíg hallgatlak, azon gondolkodtam, nekem vajon mi a megjelenés szempontjából leg-frissebb szociográfiai élményem, és rá kellett jönnöm, hogy ezek A Dzsumbuj 1988-ból Amb-rus Pétertől, és a Mai puszták népe Varga Dávid tollából, 1991-ből. Pedig téma van/lenne és – megkockáztatom a kijelentést, hogy – tehetséges és elhivatott szociográfus is van. Az el-múlt három évtizedben kevesebbet hallani róluk, mint elődeikről anno. Vajon a társadalom – ha élhetek egy ilyen „megfoghatatlan" fogalommal –, érdeklődési köréből kikerült a szocio-gráfia? Pedig – csak a Magyarország Felfedezése-sorozatot tekintve is – 1990 után is folya-matosak a megjelenések.
HJB: Igazad van, nem kell annyira sötéten látni a jelent, de a műfaj ’nagy generációjának’ képviselői után felemelő, egyben nehéz feladat is megvalósítani azt, amit igen leegyszerűsít-ve József Attila is megfogalmazott egy programadó kiáltványban: Ki a faluba. Aktualizáltan úgy mondanám: ki a városból, ki a szokott témakörökből. Például az alulnézetből, ami nem a nehezebb helyzetben élők problémáinak figyelmen kívül hagyását jelenti, hanem azt, hogy egyszerűen más korban élünk, mint amelyben a klasszikus szociográfiák íródtak, hiszen ma-napság a gyári munkás sokszor jobb körülmények között dolgozik, mint az értelmiségi, és a kétkezi mesterember többszörösét keresi annak, amit a legtöbb diplomás. Ha úgy vesszük, már el is kezdtünk ’szociografálni’.
CsG: Mielőtt rátérnék tavaly megjelent kötetedre, a Dunai históriára, muszáj megállnom egy kicsit. Az olvasónak biztosan feltűnt a Magyarország Felfedezése Alapítvány neve, aminek kuratóriumi tagja vagy. Mikor és miért jött létre az alapítvány? Milyen körülmények indokol-ták az életre hívását?
HJB: A sorozat 1988-ig a Magyar Írószövetség szárnyai alatt létezett, majd a szövetségről eltávolodás után lett belőle alapítvány, és 1990 óta szó szerint az életben maradásért küzd. A MFA kezdettől felvállalta az 1937-ben alapított könyvsorozat örökségét, s a nehézségekkel együtt napjainkig 29 kötet jelent meg, hol ilyen, hol olyan támogatással, és több kiadócseré-vel. Hogy csak a legutóbbi köteteket említsem: Cseke Péter: Otthonirodalom – amely az er-délyi szociográfiatörténetet foglalja össze; Lencsés Gyula: Angolok a Bakonyban – a dudari falukutatás dokumentumai; Pasqualetti Ilona: Balogvilág – egy tíztagú család nyolc éven át követett sorsa, valamint Tóth Pál Péter (szerk.): A magyar szociográfia a 20-21. században című könyve. Ezek már a Gondolat kiadó gondozásában jelentek meg, külsőleg és belsőleg elegáns, tartalmas művek. Azóta a tevékenységi kört bővítettük és az írott szociográfia mel-lett immár a szocio-film és a szociofotó is beletartozik a felkarolt műfajok közé. A továbbiak-ban legfontosabb célunk, hogy a műfajt és a patinás sorozatot visszaemeljük az irodalmi ká-nonba.
CsG: Azon kívül, hogy az alapítvány gondozza a sorozatot, pályázatok kiírásával is ösztönzi újabb szociográfiai írások megszületését. De feladata nem merül ki ennyiben…
HJB: A szociográfia művelése, népszerűsítése és oktatása révén szeretnénk hozzájárulni a társadalom önkép-erősítéséhez, vagy éppen jelenlegi életmódunk dokumentálásához. Leg-utóbbi pályázatunk például a karanténhelyzetről szólt, nyáron és ősszel pedig folytatjuk sza-badegyetemi előadás-sorozatunkat. Terveink közé tartozik, hogy a témakörbe vágó hazai, és a külhonban született, magyar nyelven íródott műveket bemutassuk, adott esetben nemzet-közi porondra vigyük.
CsG: 2020-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál köteted, a Dunai história, a Magyarország felfedezése-sorozat részeként. Hogyan illeszkedik a könyv a sorozat koncepciójába?
HJB: Nomen est omen: Magyarország felfedezése, újra-felfedezése most válik igazán izgal-massá. Nemcsak azért, mert a pandémia miatt ’hazaszorultunk’, hanem azért is, mert kultu-rális határaink átnyúlnak az országhatáron. A Duna folyó jelentősége nemcsak a közvetlen közelében élő emberek részére hatalmas, hanem a közép-európaiak számára is, mivel a tör-ténelem kiemelt epizódjai kapcsolódnak hozzá. Ide köthető a visegrádi királytalálkozó, a Du-nán menekült Habsburg Mária a török elől, a tullni kikötőbe jött el Attila király későbbi fele-ségéért Krimhilda germán, gót királynéért. A Kárpát-medence újra-felfedezése tehát az ő történeteik leírásával kezdődik, vagy inkább folytatódik.
Persze előfordulhat, hogy valaki nem tudatosan ír szociográfiát. Ezt én is átéltem, amikor életem egy szakaszában rengeteg riportot készítettem. Például az Ikarus-buszok eltűnéséről, a tököli repülőtér lerohadásáról, a Seuso-kincs rejtélyéről, börtönszerelemről, kínai hittérí-tőkről, alkalmi munkások ingatag életmódjáról. Vagy tizenöt éve már annak, hogy írtam a Dunáról egy megható kis-esszét, amire a lap főszerkesztője azt mondta, hogy túl sok benne a vízen-járás. Nevettünk rajta, és persze megjelent, de akkor én még nem tudtam, hogy a személyes indíttatásra és az aprólékosan leírt, tájbarát lírára gondolt, amely a szociográfiá-nak igen, az újságírásnak viszont nem alapeleme.
CsG: Először a „nem mindennapi” jelző jutott az eszembe a Dunai históriáról. Szerkezeti fel-építését, tartalmát tekintve is különleges ez a kötet. Mi volt a forrás, amiből merítkeztél, hogy tollat ragadj? A könyv talán a Dunáról szóló esszének a továbbgondolása?
HJB: Hangulatilag igen, de abban a Budapesttől Bajáig tartó szakaszt írtam le, utolsó állomá-sa a Sugovica folyó beömlésénél formálódó sarkantyú volt. A Duna gyerekkoromtól bennem van, vagy inkább én vagyok benne a tájban. A Római-parton nőttem fel, ezért hol úsztam benne, hol eveztem rajta vagy a parti utakon kergettem a kilométereket, fölöttem pedig átrobogtak az évszakok. Többször írtam hajókról is, hogyan vártuk délutánonként a fél három előtt tíz perccel érkező Dunaföldvár sétahajót, mert annak voltak a legnagyobb hullámai. A főszereplő, Kapitány Szilveszter alakja viszont régi kedves kollégám motorcsónakján ’szüle-tett’, amikor egy szintén dunai novella megírása ürügyén Horánytól Budapestig lecsorogva megfeneklettünk. A forma és a téma végül egy pozsonyi írói ösztöndíj idején alakult ki, ami-kor olyan történelmi fájdalmakkal szembesültem, melyeket ismertem, de nem érzékeltem ilyen közelről.
CsG: Próbáltam meghatározni a könyv műfaját. Szociográfia? Szépirodalmi regény? Esetleg történelmi regény vagy történelmi fikció? Hogyan definiálnád te a kötetet?
HJB: Többfélét mondtak már róla: pikareszk, kalandregény, történelmi tabló, masszív szép-irodalom, Kárpát-medencei útikönyv, modern szociográfia; utóbbiról nem is tudni pontosan, hogy milyen. Fikció viszont semmiképpen sem, hiszen a múltbéli szál valós eseményekhez kötődik, pontos idézetekkel, és a jelenbéli epizódok, pl. munkavállalás külföldön, az anya-nyelv használata, kortárs matrózok, aranymosók, zarándokok aktuális élethelyzetei… de nem akarom túlmagyarázni. Az viszont biztos – és ezt sem én mondtam a kötettel kapcsolatban –, hogy a szociográfiai írás hangvétele és témaválasztása meg kell hogy újuljon, elvégre nem az archívumoknak, hanem az olvasóknak írunk.
E megújuláshoz képzésre van szükség, bemutatni a fiataloknak a múltbéli és a kortárs szo-ciográfiai írásokat, az érettebbeket pedig inspirálni arra, hogy életművük részeként megírják saját szűkebb hazájuk történetét is. Ahhoz viszont sokat kell dolgozni, kutatni, interjúzni, archív anyagokat böngészni, ’ok-nyomozni’, és nagyon szeretni azokat, akikről írunk.
CsG: Wikipédia-oldaladon azt olvashatjuk rólad, hogy „leginkább sorsok, női életutak, hét-köznapi figurák nem hétköznapi történeteivel” foglalkozol. Kulturális antropológusként a szépirodalomban is kamatoztatod a megszerzett tudást?
HJB: Kétségtelen, hogy több szálon futnak az események, de valójában mindig ugyanazzal foglalkozom: emberi sorsokkal. Eddig egy szépirodalmi munkám köthető tudományos vizsgá-lódáshoz, annak címe: Anyádat! A regény egy családról szól, ahol csak lányok születnek, és az ő hétköznapjaik villanásait mutatom be, olyan helyzeteket, amelyeket csak lányok-nők élhet-nek át. Például, hogy milyen elvárások jelentkeznek egy menyasszonytánc alatt, hogyan lehet megpuhítani a férfi főnököt és mit szólnak hozzá a többiek, milyen érzés női kőművesnek vagy futballbírónak lenni, és hogy a húsvéti locsolkodás sem olyan vidám buli, mint amilyen-nek a fiúk gondolják.
CsG: Tapasztalatod szerint mennyire megérinthető a mai ifjúság ezzel a kutatási területtel kapcsolatban? Milyen a fogadókészség az általad kutatott témák iránt?
HJB: Kutatási területem a nemek megváltozott mentalitása. Úgy látom, nagy az érdeklődés iránta, és szerencsére a fiatalabbak körében is. Kezdik megérteni, hogy csak közösen sikerül-het eredményt elérni a munka és a párkapcsolat, családalapítás területén. Sajnos a begyűrű-ző politikai érdekharcok szélsőséges ideológiákat is erőltetnek, ami nem tesz jót a női tudo-mányoknak és a józan emancipációs törekvéseknek, pláne nem a nők hitelességének.
CsG: Több, mint tizenöt évvel ezelőtt kezdett társadalomtudományi kutatássorozatod ered-ménye az intermentalitás fogalmának megalkotása, amelyről többek között a Hitel és az E-conom folyóiratokban is jelent meg tanulmányod. Mit kell a fogalom alatt értenünk?
HJB: Az intermentalitás fogalomalkotó aspiráció és a kutatássorozatban rengeteg teszt, inter-jú, résztvevő megfigyelés révén fogalmazódott meg. A válaszadók elmondták, hogy a meg-változott életforma, a technikai körülmények fejlődése és a nemi egyenlőség erősödése mi-att az önfenntartás és érvényesülés érdekében a férfiak és a nők is olyan szerepeket, tulaj-donságokat kénytelenek fölvenni, amelyek addig csak női vagy csak férfi sztereotípiáknak számítottak. Az intermentalitás ily módon a férfi- és női gondolkodásmód keveredését jelen-ti, és nem egyenlő a biológiai nem megváltoztathatóságával. Például egy elvált apa, amikor gyermeke néhány napra hozzá kerül, ’anyai’ feladatokat lát el, de attól még nem lesz nő. Ugyanígy egyik nőből sem lesz férfi, mert időnként beüt két szöget a falba; egyszerűen csak elvégzi azt a feladatot, amire szükség van. Leegyszerűsítve: férfi és nő egymást segítve és elismerve bontakoztathatja ki képességeit. Szerintem ez a boldog élet egyik titka.
CsG: Visszatérve a Dunai históriához: milyen kutatómunka előzte meg a kötet megírását? Hiszen a történelmi téma kibontása jelentős háttérmunkát igényel, hogy hitelesen lejegyez-hesd a történéseket.
HJB: Olvasás, olvasás, olvasás. És persze terepmunka. A leírt helyszínek mindegyikét bejár-tam, a csúcs egy ötnapos uszályút volt Pozsony és Linz között, ahol láthattam, milyen az igazi matrózéletet. A borítófotót is ott készítettem, felejthetetlen volt!
CsG: A címlapkép nagy kedvencem. Nemcsak felhívja a figyelmet a kötetre, de izgalmas gondolatokat indít. Milyen hajó lehet ez? Honnan hová tart? Vajon kik utaznak a fedélzeten? Milyen sorsok úsznak a Dunán? Kíváncsi leszek, és muszáj kinyitnom a könyvet…
HJB: Ezt a sok kérdést most nagy dicséretnek veszem, ha megengeded, mármint, hogy kíván-csivá tett téged is a borító. Annyit elárulhatok, hogy különböző országokból érkeztek, de mindannyian magyarul beszélnek.
CsG: Öt napig voltál az uszály fedélzetén. Együtt dolgoztál a matrózokkal? Kivetted a részed a feladatokból? És ha igen, nevezhető ez is intermentalitásnak?
HJB: Dolgoztunk, valóban, de nem ugyanazt. Ők húzták a kötelet, én pedig figyeltem, írtam, fotóztam, filmeztem, és szívtam magamba a Duna-illatot. Ha úgy vesszük, már az, hogy nő-ként eljutottam egy olyan ’férfias’ világba, mint a hajózás, de maga az alkotás is, nevezhető intermentalitásnak. Tudtad, hogy a fedélzeten egészen más szaga van a folyónak? Hozzájön egy kis gázolajos buké a motorházból…
CsG: Az utóbbi időben felkapottak lettek az időutazással kapcsolatos történetek. Nem féltél, hogy elkönyvelik majd a művedet egynek a sokból?
HJB: Nem jutott eszembe. A Duna dobta elém sorban a témákat, ahogy haladunk fölfelé, azután vissza, nem kronológiailag, hanem földrajzilag követik egymást a történelmi helyszí-nek. Kapitány Szilveszter pedig próbálja megvetni a lábát múlt és jelen határán.
CsG: Min dolgozol most? Lesz olyan tanulmány vagy egy újabb könyv, aminek a megjelenését várhatjuk?
HJB: Tavaly ismeretterjesztő füzetsorozat írásába kezdtem, amelyben kutatási eredményei-met írom le hétköznapi olvasásra. Egy-két rázós téma is megjelenik: pl. párkapcsolati kultu-rálatlanság, zaklatási ügyek, konzervatív feminizmus. A címe: Fecske füzetek, és a részek e-book formában jelennek meg. Másfelől alig várom, hogy folytassam a Dunai históriát, hiszen vár rám a folyam alsóbb szakasza. Az Alapítvány elnöke, Tóth Pál Péter kéthavonta megkér-dezi, hogy állok, és a múlt héten végre azt tudtam volna mondani neki, hogy jelentem: el-kezdtem; de éppen most nem kérdezte.
CsG: Szeptember 2-5. között kerül megrendezésre a Könyvhét, amit kiadók, alkotók, olvasók már nagyon vártunk. Kicsit úgy érzem magam, mint egy fuldokló, akihez közelít a mentőcsó-nak – hiányzik a könyves élmény, a nyüzsgés, a várt és váratlan találkozások, az összekacsin-tások vadidegenekkel egy-egy jó könyv felett, a kincstalálás élménye. Várhatjuk, hogy veled is találkozhatunk az idei Könyvhéten?
HJB: A Gondolat kiadó standján várom szeptember ötödikén 16 és 17 óra között a kedves olvasókat, érdeklődőket. Ha minden igaz, meglepetésvendég is érkezik, Lencsés Gyula, aki a valaha végzett leghíresebb, egyben legelfeledettebb magyarországi szociográfiai kutatás dokumentumait szerkesztette kötetbe.