Örökélet
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 292
Örökélet?
A Halászbástya nekikoccant a kikötőpontonnak.
- Végre! – sóhajtottam volna, de érthető okból nem tehettem.
A történet majdnem egy éve kezdődött, illetve az egyik szála, talán a legfontosabb, tíz esztendeje. Akkor olvastam egy novellát (szerkesztőként, antológiába gyűjtve írásokat), aminek hőse, egy hölgy, észak-afrikai nyaralásán egy bazárban elvetődik egy jósnőhöz, akinél örök életet lehet vásárolni potom áron. A nő a drágább lehetőséget választotta, a testében akart maradni. Ám nemsokára meghalt, és most egy urnában panaszolja sorsát, aminek lényegét alkotása címében foglalta össze: „Örökélet, baszhatom”.
A szerkesztői lét elmaradt mögöttem, az elbeszélésről hosszú időre elfeledkeztem, mígnem pár hét híján tizenkét szűnni nem akaró köhögésemmel végre orvoshoz mentem. Röntgen, torkomon leeresztett harapós kis szerkezet, majd PET CT. Végül a sűrűn pislogó doktornő, aki látszólagos megilletődöttségének ellentmondó hűvös hangon közölte, hogy a betegségem kissejtes tüdőrák, és legföljebb kilenc-tíz hónap van hátra az életemből.
A kínlódást mindkét értelemben nyújtó kezeléseket, a sugár- és kemoterápiát köszönettel elutasítottam. Méltósággal akartam meghalni, vagy ha nem megy, minél tovább méltósággal élni. És egy átverejtékezett éjszakán eszembe jutott a novella. Másnap befizettem egy társas útra abba az arab országba, ahol az írás egy része játszódik.
Hittem. Egyrészt az irodalomban. Ha egy történet annyira szellemes, bizarrságában is reális, akkor akár igaz is lehet, hiszen a szerző elérhetetlenné távolodott, akár az életen túlra, és telepatikusan diktálta valakinek, aki félig öntudatlanul rótta a sorokat. Másrészt nagyon kellett a remény, hiszen napról-napra, érezhetően növekvő sebességgel zuhantam a semmi felé. Összeszorított fogakkal, bontakozó fájdalmaimra ügyet sem vetve kerestem a jóst, akitől örök életet vásárolhatok.
Már a második napon megtaláltam. Végigültem a szertartást, ami annyira ismerős volt a novella elfeledett részéből, hogy elkábított. Öntudatlanul tűrtem, hallgattam, éltem át. Azt kértem, amit a novella szerzője, testemhez kötött öröklétet.
- Urgent, urgent – bólogatott a jósnő, amikor elköszöntem tőle. Vagy valami ilyesmit mondott, én pedig az örök élet reményétől részegen, párszor eltévedve botorkáltam vissza a szállodába.
Volt egy másik kitörési irány is, de arra nem akarok sok szót vesztegetni. Utódot vagy utódokat szerettem volna, de a négy nő közül, akinél próbálkoztam – pedig csak a tüdőorvosnő asszisztense tudott a betegségemről – egyik sem akart gyereket tőlem, pedig még házasságot is ígértem nekik. El is vettem volna bármelyiket, ha megfogan, a szülést úgysem értem volna meg.
Aztán egyre rosszabbul lettem, a kórház elfekvőjébe kerültem, aminek a bejáratánál naponta többször is megállt a szürke furgon, hogy kivegyék belőle, aztán megtöltve visszategyék bele a nyeles fémkoporsót.
Aki tüdőrákban haldoklik, elég csöndes. Nincs mivel üvöltenie az elviselhetetlen kíntól. Azért nyögés, hörgés volt bőven. De – főleg a női szobákból – még a végső stádiumban is kiszökdöstek az udvarra bagózni. Mert már mindegy.
Lassan megértettem, elfogadtam a betegségemet. Már nem gyűlöltem, s mivel volt egy csöppnyi reményem (ha elfogyok, csak az marad), megpróbáltam elfogulatlanul gondolni rá. Elképzeltem egy embert, aki tudja, hogy életének szűkre szabott hat-nyolc évtizedének legalább a felét növekedéssel, majd leépüléssel, s ezeknek minden kínjával, kellemetlenségével tölti. S egyszer csak kap egy lehetőséget, hogy megszázszorozza-ezerszerezze aktív, boldog idejét. Fellázíthatja a társait, hogy azok se a monoton szolgálatba pusztuljanak bele idő előtt, legyenek ők is halhatatlanok. Nem látják, nem tudhatják, hogy az egész rendszer összeomlik miattuk, hogy az erejüket a többiektől rabolják, ami nekik perspektíva, az a többieknek, de főleg az egésznek pusztulás. De ha tudnák, akkor sem éreznék nagynak ezt az árat. Ilyen a rákos sejt önzése is.
Nem tudom, milyen öregen, együtt bomló szervek kimúlásával elhunyni. De egészséges, életerős testben egy végromlást hozó rész iszonyatos kínokat gerjeszt. Napról-napra egyre kevesebb levegő, a fuldokló kapkodás is elég lenne, de a fájdalom, amit a morfium csak tompít, leírhatatlan, és nem is érdemes leírni.
Aztán nem bírtam tovább, meghaltam, de a lelkem-szellemem tovább élt, ahogy azt az arab jósnő megígérte. Öt érzékemből három maradt, szagolni légzés és tapintani test híján nem tudtam, de így is elégedett voltam. Életemben sem szerettem részt venni a dolgokban, vagy ha szerettem is, már nem hiányzott. Nem tudom az élőknek jelezni a véleményemet, hát nem is szükséges, hogy legyen. Néztem vázzá fogyott testemet, a proszektúrát, a boncolást, még használható szerveim eltávolítását (a szívemnek és a májamnak örültek és én is örültem, mert azt hittem, élőben is tovább élhetek így, de nem, csonkolt testemben maradtam), aztán a fémkoporsó belsejét, majd a hamvasztásomat. Mert a fő gondolat és a végrendeletem utasítása az volt, hogy a Dunába szóratom magam. Szatyorban himbáltak – legalábbis úgy éreztem, nem láttam – aztán autóban vittek, majd megint kézben.
És itt térek vissza az első mondathoz. A Halászbástya természetesen nem egy rettenetes földrengés után koccant a pontonhoz, hanem kikötéskor. Mert egy hajó, amiről a folyóba szórnak hamvakat. Ki pedig ott kötött, ahogy a gyászolók felszállhattak, hogy végső búcsút vegyenek tőlem, egy szál virágot utánam ejthessenek.
Honnan tudtam, hogy a „Halászbástyára” visznek? Mikor még éltem, sokszor elsétáltam az alsó rakparton a hajóra váró sötétruhás, többnyire megilletődött csoportok mellett. Mindig ugyanaz a sétahajó jött. Miért lenne most másik?
Elindultunk, dohogtunk egy darabig, hullámok loccsantak, aztán nemi lavírozás után finoman a hajóhídhoz értünk.
Érdekelt volna, hányan jöttek elbúcsúzni tőlem. Legalább kilenc emberre számítottam, de nem tudtam elszabadulni urnába zárt hamvaimtól. A búcsúbeszédek is (kettő volt) torzan, érthetetlen zajként jutottak el hozzám. Tantalosz jutott eszembe, s az, hogy mi bűnt követhettem el az Isten vagy az Istenek ellen. Létezésére vagy létezésükre ott voltam én, halott bizonyítéknak. Talán a mennyben vagy a pokolban, esetleg egy másik élőlényben, emberben lennék, ha kishitűségemmel nem ragasztom magam a testemhez.
Az urna kettévált, tompa fényt láttam csekély ideig, aztán sötétben sodródtam, görögtem, hullottam szét, s ahogy maradék részeim, úgy gondolataim és érzéseim is egyre távolabb kerültek egymástól. Minden apró részecském magánál tartott valamennyit belőlem. Elkeveredtem a víz sodorta és a leülepedett iszappal, s lassacskán semmivel sem lettem különb nála. Nem sok idő múltán már a vegetálás is elérhetetlen álomkép lett számomra. Szóval elcsesztem az öröklétet.