1985
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 119
1985
Winston naplója
1983 július 26.
Ma a parkban voltam. A füvön feküdtem, és néztem az eget. Hallgattam a gyermekeket, ahogy vitatkoznak valami apró hülyeségen, majd nagyot nevetnek. Aztán megint kezdődött egy vita. Jó volt hallgatni, ahogy tanulnak érvelni és konszenzusra jutni. Jött egy rendőr és rájuk szólt, hogy ne vitatkozzanak, mert nem szép.
1983 szeptember 2.
A vitákat a társadalmi egyeztető tanács megszüntette. Ezután nem kell vitatkozni semmin. Kérdéses esetekben az egyeztető tanács dönt. Azt mondják, hogy ez jó, mert a viták megrontották a kapcsolatokat.
1983 október 12.
Ma volt a nagy tárgyalás. Az emberek egyik fele úgy gondolta, hogy a bíró jobb zsebében volt a pénze annak, aki azt mondta, hogy a rigó neki fütyült, míg az emberek másik része meg volt győződve, hogy a balban. A tanács eldöntötte, és egyben hozott egy rendelkezést, hogy ezután az irodalmi és történelmi művek értelmezését a tanács végzi. Nem lenne rendjén, ha az emberek nem egyre gondolnának.
1983 november 4.
A múlt héten két fiatal férfi összeverekedett, amikor kiderült, hogy mindketten ugyanabba a lányba szerelmesek. Óriási botrány lett belőle. Pszichológusok vizsgálták a kiváltó okokat, a szerelmi vallomás stresszhatásait, és annak káros következményeit. A tanács a dolog rendkívül magas pszichés kockázatára hivatkozva saját hatáskörbe rendelte a párok meghatározását és a kezdeti célzott kommunikációjukat.
1983 december 25.
A kisgyerek a szomszédban egész éjjel sírt, hogy ő nem ilyen lovat akart. A tanács képviselője kétszer volt kint figyelmeztetni az apát, hogy értesse meg vele, hogy a gyerek pontosan ilyen lovat akart. Harmadszorra rendőr jött, és megbüntette az apát. mert nem nyugtatta meg a fiát.
1984 március 15.
A tanács nem rendezett megemlékezést a szabadságharcról. Azt mondta, hogy abban sokan meghaltak, és a szabadság nem lehet fontosabb, mint az életben maradás. Más szervezet sem rendezett megemlékezést. Igaz, már nem is tudom, hogy egyáltalán vannak-e más szervezetek.
1984 november 30.
Ezt csak 4 évvel később tudom ide írni, 1988 december 13-án, ekkor engedtek ki a börtönből. Szerencsére nem találták meg a naplót, mert akkor nem engednek ki. A börtönben, a ruhám belsejébe írtam ezeket, most ide másolom:
– Nem ők vették el. Mi adtuk oda. Mi adtuk oda az álmainkat, mert néha rémesek voltak. Mi adtuk oda a gondolatainkat, hogy ne kelljen megvédeni és esetleg megváltoztatni őket. Mi adtuk oda a küzdelmet a gondolatokért, mert néha nem nyertünk. Mi adtuk oda az érzelmeinket, hogy ne okozzon stresszt a kimondásuk. Mi adtuk oda a zene, az irodalom, a festészet élvezetét, hogy ne kelljen gondolkodnunk, saját véleményt kialakítanunk, vitatkoznunk. Mi adtuk oda az utat, az utazást, annak fáradalmait, hogy eljussunk valahova, ahova szeretnénk, azért, hogy rögtön ott lehessünk, ahol ők mondják.
Nem ők vették el. Mi adtuk oda.
1988 december 23.
A kisfiú a szomszédban ma egész nap lovagolt. Amíg a börtönben voltam, biztos megtanulta, hogy ő mindig is ilyen lovat akart.
1988 december 25.
Mielőtt a jel feltűnik az égen, akkor van a legsötétebb. Nem látni, hogy mi történik. Nem látni, hogy kinek megyünk neki. De a hangok hallatszanak: egy "ne haragudj, hogy a lábadra léptem", egy "hogy van a feleséged?", vagy „tudok valamit tenni érted?”: néhány emberi szó a másikhoz, mert ezt már nem szabad odaadnunk.
Éjszaka lehet ölelni, azt senki sem látja. Lehet együtt érezni a másikkal, vigasztalni, mert nem fogja megtudni a tanács. Éjjel nem működnek a lámpák, a kamerák. Éjjelre lekapcsolják az áramot, és végre, titokban, lehet élni is.