A fal
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 napja
Megtekintések száma: 11
A fal
Imre korábban érkezett. Mindig így volt. Komótosan helyezte fejére a sisakot, ivott még egy kávét a termoszból. Még nem hűlt ki. Jóskát ismerve pontosan tudta, még egy cigi is belefér. Már annyiszor elmondta neki, hogy tartsa be a munkaidőt. Ő mindig pontosan érkezett, inkább előbb. Sosem tudta megérteni az ilyet.
- Jövök már, jövök! – kiabált Jóska, útközben kezére rángatta a védőkesztyűt. – Tudom, tudom. Az asszony az oka – röhögött.
Imre pontosan tudta, hogy Jóska nem nős, ezért akaratlanul is elmosolyodott minden reggel, kivétel nélkül. Már megszokta, mint a kávé melegét.
- Gyerünk! – csapta össze tenyerét.
Először a mozsártálcát cipelték a munka színhelyére, egészen közel a falhoz. Ebben keverték ki a habarcsot.
- Ma meddig dolgozunk? – lihegett Jóska.
- Még el sem kezdtük, te! – mérgelődött Imre. – Addig, míg fel nem húzzuk a falat. Mert? Mi más célod volna?
- Ó, rengeteg – nevetett Jóska. – El sem tudod képzelni, mennyi.
- Mondjad! Csak egyet mondj! – erősködött Imre.
Jóska csak legyintett, gyakorlott mozdulattal vitte fel a simítókanállal a habarcsot a félig kész falra.
Imre kezében már mozdult a gyémántlapos körfűrész, nagy lendülettel készült a tégla átvágására.
- Tedd fel a védőszemüveget! - utasította Jóskát, ő volt az idősebb. – Szállingózik itt por elég, szükséged van a szemed világára.
- Ne utasítgass – hördült fel Jóska, de nem komolyan. – Ehhez a magas célhoz minek akkora világosság?
Imre nem szólt semmit. Magában arra gondolt, hogy ez nem így van. Nemcsak a pénzről van szó. Igenis kell az embernek cél, amit kitűz maga elé. Tiszta jó érzés, amikor eléri. Az olyan biztos, mint az, hogy a kétszer kettő négy. Fiatal még ez a gyerek, sok mindent nem tud még. A kezük járt. Jóska a fugázóval dolgozott, kis réseket alakított a téglák közt, ahol látszott a habarcs. A másik ügyesen forgatta a fából készült szintezőt, a vízszintes és függőleges vonalakat igazította. Haladtak.
- Tudsz sakkozni? – állt meg egy pillanatra Imre, megtörölte izzadt homlokát.
- Azt nem a kőműveseknek találták ki – válaszolt cinikusan Jóska. – Ha akkora ész lenne az agyamban, nem itt állnék melletted.
- Hát mit csinálnál?
- A világ ura lennék, és rengeteg pénzem volna.
- Butaság! – torkollta le Imre. – Tudd meg, hogy nem a cél az izgalmas, hanem az oda út. Még el nem éred. Míg ki nem mondod, hogy sakk!
Jóska csak mormogott.
- Jól van, ez eddig nagyon izgalmas volt. Én itt megállok, azt mondom, sakk! Eddig tartott az út, megyek haza.
- Nem teheted! – vigyorgott Imre. – Még éppen csak elhagytuk a felét, nézz föl, mennyi még a munka.
Dolgoztak tovább. A mozsártálca már másodszor lett tele, csakúgy zabálta a sok tégla a habarcsot. Kis időnyi ebédszünetet tartottak. A termoszban lötyögő kávén megosztoztak.
- Azért egy cigi csak belefér – elégedetlenkedett Jóska.
Pihentek. Ráültek az üres téglákra, a dohányból nagyokat szippantottak.
- Tudod-e, mit mondott a főnök? – rukkolt elő Imre. – Ha a fal elkészül, nem lesz egy darabig munka.
Jóska ráérősen nyomta a csikket a földbe, egy kicsit sem látszott izgatottnak.
- Na! Akkor elértük a célt. Végre! Ha akarom, alszom délig is. Sakk!
- Nem félsz? – kérdezte halkan Imre. – Mit fogsz csinálni tavaszig? Azt már nem is kérdem, kenyér lesz-e. De mit fogsz majd tenni? Ha nem lesz mit keresned?
Jóska nem válaszolt. Enyhe félelem futott át rajta. Jól belemerítette a simítókanalat a habarcsba, jól felvágta a téglákra. Nem sokat beszéltek. Már jócskán lemenőben volt az őszies nap, mire a fal elkészült, véget ért a munka.
Bementek a közeli kocsmába. Ráérősen iszogattak, egyre komorabb lett arcuk, keseredett a hangulat.
Nem is beszélték meg. Épp csak egymásra néztek, egyszerre indultak. A hatalmas bontókalapáccsal elég gyorsan szétverték a felépült falat.
- Akkor holnap találkozunk. Lesz cél, feladat. A kétszer kettő megint négy lesz, nem kell keresgélni semmit – összegezte Imre.
Jóska nagyot rúgott a drótkefébe, ami a törmelék eltávolítására szolgált.
- Majd holnap. Én lépek először a fekete gyaloggal.
első közlés