Gondolatok Rózsa Gábor: Reménytelenül – József Attila pszichoanalízise c. filmjéről
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 2 napja
Megtekintések száma: 10
Gondolatok Rózsa Gábor: Reménytelenül – József Attila pszichoanalízise c. filmjéről
Az egészet feldobom a magasba, ott az szétesik darabokra, s a lehulló daraboknak súlya van. Erről fogok írni.
A pszichológus és a páciens, a terápia nem újkeletű. Kinek gyógyszer melletti kiegészítés, kinek önmagában beszélgetés, kinek pedig egyáltalán nem kell. Nehéz ebben állást foglalni, illetve személyfüggő. Az biztos, hogy az egyensúly, arányosság billeg. Attila keményen odavágja, mitől is e billegés.
Az egyik félnek megélhetés. A másik fél gyógyulni akar. Mintha a páciens egészen személyes, nem röntgen kimutatta tüdejét, gyomrát a terapeuta elé hányná, forintjai mellé. A másik mosolyog, szigorúan tartja magát az etikai szabályokhoz. Miután a két ember, főleg a pszichológus, a másik veséjét is látja, együtt gondolkodnak a tudatalatti bugyraiban, nem csoda, ha hihetetlenül közel kerülnek egymáshoz. A páciens még érezni véli a biztonságot, a jövő héten várom ígéretét, a szikra érthetően lobbantja fel a szerelmet a férfi és nő között. Általában a gyógyulni vágyó lobban szerelemre, hiszen ott lebeg előtte a kulcsszó; biztonság. Nem egyedi, nem az első, nem is az utolsó eset. Attila kitárja lelkét, s nem kap érte semmit az érzelmek síkján, csak kedves, orvosetikai magatartást. Mondhatjuk, hogy a sebész is fizetésért vág a szikével. Ott azonban látszik a vér. Attila innen is láthatatlanul vérző, üres, becsapott lélekkel távozik.
De miért van ez így? Mindig így?
Freud óta senki nem mondott sokkal többet. A gyermekkor ott lappang a tudatalatti elfojtott világában, az én viselkedik, a felettes én táblákkal kirakva mutatja az úton elvárásait. Feltárható-e egyáltalán az elfojtásokkal teli gyermekkori én? Talán már homály fedi, talán már annyira része, alakítója és formálója a személyiségnek, hogy nincs meg, hiába keressük, nincs mit feldolgozni. A feldobott nagy semmi leesett, annak az egésznek csak kicsiny, materiális részecskéje látható. Súlya kő, a tárgyiasult tyúkkal, buktával ütni tudod magad és másokat, s ha mindez nem elég, ott a lúg, leöntöd vele. Ami az emlékeket illeti, a mamához köthetők főként. Talán elmélyülésre invitál, hogy az anyaméh elvesztése mellett, mekkora súlya van az anyai verésnek, az önvádnak, hogy nem segítettem eleget. Ez az út nem vezetett sehova, nem is vezethet. Megtörtént, elmúlt. A lélek reakciója már kőbevésett.
A pszichiátria azóta mégis lépett néhány nagyot – látszólag előre. Biokémia. Szerotonin, dopamin, egyebek. Forgalomba jöttek az antidepresszánsok, itt szerencsére nem találkoztunk vele, mert még nem alkalmazták. Kémiai hatás történik az agy működésére. Röviden a szedáció függővé tesz, de nem old meg semmit végleg. Hatása rokon az eredeti tünettel, az életbe lépése mellékhatásaival, majd az elvonás kínjaival. Ez olyan sűrű szövevény, hogy utat vágni sem lehet benne. Az állapot elnevezése is érdekes. Régebben a neurózis, neuraszténia gyűjtőfogalmába esett, aztán jött a pánikbetegség sok-sok árnyalattal. Ami közös, az a félelem, a sírás old, jó, hogy tudunk sírni. Egy másik filmben a beteg elment több orvoshoz, mindenhol más nevet kapott a diagnózis, és más gyógyszert írtak fel.
Becsempészett cukor a feketekávéba! Egyébként sem a borderline személyiségzavar, sem a skizofénia nem gyógyítható véglegesen. Utóbbi nagyon sötét árnyékot vetett a költőre, holott kognitív leépülés nem történt. Gyömrői Edit diagnózisa volt. Akkor? Lehet, hogy karó nélkül kellene születni.
Én, az akár átmeneti megoldást, a három kortárs irodalmár férfi megjelenésében keresem. Vizsgáljuk meg két oldalról!
Attila lángelme, zseni, az egyik legnagyobb vagy egyértelműen legnagyobb életművet hagyta a magyar irodalomban az emberiségnek. Életsorsa, érzékenysége adott. A zsenik sosem voltak és lesznek átlagemberek, ezt el kell fogadnunk. Idegrendszerét annyi törés érte, hogy egy erős markoslegény is belepusztulhatott volna bizonyos értelemben. Attilának küldetése volt, s úgy gondolom, minden rokon, barát, ember felelősséggel tartozott volna érte. Hogy a tudatalattiból fakadó alkotó óriás és a személyiségszerkezet ÉN-jének viselkedése egyszerre működjön, azt nehéz elképzelni. Természetes, hogy differens. Maradt az életmű és a magányos fájdalom, félelem, a legszörnyűbb.
Az ilyen ember már a többes szám első személyének is örül, ráfigyel, mert akkor ő most tartozik valakihez. Az ilyen ember nem veszi el a poharat, megvárja, míg valaki nyújtja neki, csakis neki. Szomját az a víz fogja oltani. Az ilyen ember sosem válik határozott, magabiztos felnőtté. A legmagasabb cél csak az lehet, hogy képes legyen kezelni démonjait. A sors, a kémia úgy adódott itt össze, hogy neki örökké meleg biztonság, oltalom szükséges, miként a táplálék. A leggyönyörűbb védelem, összetartozás a nő és férfi egyesülése, az orgazmus kémiája, az agy tökéletes feloldása két szerető, ölelő kar között. Ez hiányzott! Akárkitől és akármeddig, hogy képes legyen túlélni a neki szánt életet, időt, hogy alkotni tudjon. Nevezhetjük ezt anyakomplexusnak, bárminek. Mindegy. A pszichiáternő, Gyömrői Edit részéről, ha ebből a szemszögből nézem, felvállalható lett volna a Mária szerep, amit keményen elutasított a feltálalók felé. Neki is lehetett volna küldetése, helyzete kiváltságos élethelyzetként, kegyelmi szerepként is értelmezhető. Természetesen nem róható fel részére semmi vád, hisz ő mereven az orvosetikai szabályok betartásához ragaszkodott, és áldozat szerepre nem volt kényszeríthető. Az áldozat vagy a személyi szabadság, önvédelem kérdésköre egyébként nagyon izgalmas felvetés. Csak háttér foszlányokból sejthető, hogy azért ő is tudta, talán érezte, ki a páciense. Morzsákat mindenesetre ejtett el. Attila talán többet vett ki magának ebből, mint ami osztályrészül juthatott neki. Gyömrői Edit két válás után, oldalán vőlegényével, polcán verseivel, sokoldalú későbbi tevékenységével és magánéletével hosszú életkort élt meg, és bevonult kitörölhetetlenül a magyar irodalomba – József Attila nyomán.
Az emberi fájdalmak mély zuhataga semmihez sem hasonlíthatóan tárul elénk József Attila: Nagyon fáj c. versében. Ezt Gyömrői Editnek is köszönhetjük, s itt a tinta véres megint.
Jó lenne, ha a film az ifjúság számára nagyon-nagyon ajánlott lenne. A költő nagyságát nem csorbítja, a betanult iskolás lecke mellett egészen emberi világba visz, ahol nagy mélységeket élhetünk meg. Ebben a világban pedig pont erre volna szükségünk. Az egyedi sorsok, nagy emberek sorsai megmutatják, hogy az igaz szavak csak nagy fájdalomból fakadhatnak. Ez a megállapítás a futó, népszerű irodalomra nem vonatkozik. Hogy ki hová tartozik, az csak később, vagy egyáltalán nem derül ki.
Egyszer tanítvány jegyezte meg, hogy József Attila nem is írt vidám verset. A sors, alkat, tehetség erre futotta – valóban nem középiskolás fokon.
Köszönöm a filmet.
Toldi Zsuzsa
tanár, író, NÉZŐ