A kapucnis
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 84
A kapucnis
Talán tíz éves lehettem, de lehet, hogy több. Akkor még nem tartja számon az időt az ember, csak a hatalmas szakadékra emlékszem, ami gyermeki világom és a felnőtteké között tátongott. El-elmentem a pereméig, hátha megértek valamit, de csak hangfoszlányok jutottak át. Irigyeltem őket, miközben vitatkoztak, nevettek, cseverésztek. Még a vicceiket sem értettem. Egy olyan életet láttam, amitől én teljesen el voltam vágva, de vonzott. Olyan komoly, olyan kolosszális volt minden megnyilvánulásuk.
Egyszer – nem emlékszem mikor és hol –, ott termett előttem egy idősebb fiú, félig bekötött, gumis orrú tornacipőben kék farmerban és piros pulóverben. Az arcát nem láttam, a kapucni teljesen eltakarta. A kezét a pulcsi kenguruzsebébe dugta.
– Helló! – szólt utánam.
Nem volt ott a hangjában az a fajta feszültség, amit akkor hallani, amikor a nagyobbak szórakozni akarnak a kicsikkel. Semleges volt. Olyan, ami semmit nem kér és semmit sem ígér. Ami nem változtat meg semmit.
– Szia! – köszöntem vissza, és próbáltam lelépni, de utánam szólt:
–Várj egy percet, cserélni akarok veled valamit.
Gyanús volt a dolog, mert ha az ember erősebbel cserél, általában rosszul jár. Összerezzentem, de nem mertem elfutni, játszva utolért volna.
– Nincs nálam semmi – válaszoltam.
– Oké, csak hallgass meg – mondta. – Tudom, mit szeretnél. Nem érted a felnőtteket, tudni akarod, miről beszélnek.
„Ezt honnan tudja? Soha senkinek nem beszéltem róla.” A kellemetlen gyanú egyből menekülési kényszerré nőtt bennem, de mégsem mozdultam.
– Tudok segíteni rajtad, de nem ingyen – folytatta.
Nem bíztam benne, pénzem sem volt, meg nem is igazán hittem neki, de ott lebegett az egész felett az az érzés, hogy mégiscsak tudta a titkomat.
– Nem pénzt akarok – válaszolt a gondolataimra.
– Akkor mit? – kérdeztem, még mindig gyanakodva.
– A problémád oka az, hogy gyerek vagy. Benned van egy lufi, ami folyamatosan fenntart, lebegsz tőle. Mindig vidám vagy és könnyű. A felnőtteknek meg súlyuk van. Teher nyomja le őket a földre. Ezért nem érted őket, mert te nem ott jársz, ahol ők.
Az egészet nem nagyon értettem, de valahol mintha igaza lett volna.
– Ha nekem adod a lufiból a gázt, lejjebb fogsz kerülni és lassan megérted őket.
Nem mondanám, hogy megnyugodtam, mert bár nem akarja sem a matchboxomat, sem semmit a kincses dobozomból, viszont megrémített, hogy mit akar kivenni belőlem.
– Nem úgy értem, nem veszek ki belőled semmit, nem bántalak, és nem kellenek a dolgaid sem. Csak azt viszem el, ami akadályoz abban, hogy értsd a felnőtteket. Mivel nem adsz semmit sem, nem ér akkor sem kár, ha nem működik. De fog. Sokszor csináltam már.
Végül is csak azt viszi el, ami úgysem kell: – Oké, legyen – egyeztem bele.
– Rendben, de nem megy egyszerre. Többször jövök majd érte, legyél türelmes.
– Hogy történik ez? – bizonytalanodtam el.
– Nem nagy ügy, az első adagot már el is vettem. Majd még jövök! Helló! – és elsétált. Bár lassan lépkedett, de mégis nagyon gyorsan eltűnt, mint amikor az autóban hátra fordulok és nézem a távolodva szétoszló füstöt.
Már szinte el is feledkeztem róla, amikor újra eljött. Ugyanabban a piros pulóverben, kapucnival a fején. Aztán rendszeressé váltak a találkozók, és én egyre többet megértettem a felnőttvilágból. A biznisz működött. Egyre több mindent adtam oda, ami gátolt. Majd lassan elkezdett elmaradozni. Nem emlékszem pontosan, mikor volt az, ami után már nem láttam…
Teltek az évek, és el is feledkeztem róla. Munkahelyem lett, feleségem, családom, és minden olyan, ami betölti a felnőttek életét. Persze éreztem ezeknek a súlyát már kezdetben is, de mint lehetőség vonzott. Majd én, majd én kihozom belőle a legtöbbet. Majd én megoldom, hogy könnyű legyen. Majd én kitalálom, hogy hogyan lehet jobban.
Ahogy múlt az idő, megtanultam, hogyan lehet ezekben a dolgokban mozogni, mint egy vastag szkafanderben, ami ugyan ellát valamiféle mesterséges, de azért szükséges levegővel, viszont gátol a szabad mozgásban, … csak óvatosan, lassan, nehogy elessek és kilyukadjon. Nehogy elszökjön a levegő.
Lassan-lassan természetessé vált ez a közeg. Nem jelentett semmi újat, váratlant. Olyan lett, mintha mindig is így éltem volna. Lányaim kirepültek, már a kamasz-csatáknak is vége lett, unokák még nincsenek. Beköszöntött a béke időszaka.
Nem emlékeszem, mikor és hol találkoztam megint a kapucnissal, pedig nem volt olyan régen.
Megöregedett. Sokkal jobban, mint én. Mintha a régi korkülönbség sokszorosa terhelődött volna rá. Piros pulóvere fakó piszkos barnára vénült, a háj is már feszítette. Tornacipője szakadozott volt, hajlottan, nehézkesen állt. A hangja is megváltozott, reszelősen öreg lett:
– Helló, régen találkoztunk.
Összerezzentem. Mindig volt valami libabőrös érzés a találkozásokban, de a mostani különösen erősen hatott. Legszívesebben otthagytam volna. Elfutni, elmenekülni… De tudtam, nem mennék vele semmire. Megtalálna.
– Helló. Régen…
– Cserélni akarok veled. – kezdte rögtön, határozottan, erőszakosan.
Megdöbbentett.
– Hiszen már mindent odaadtam, ami neked kellett.
– Nem – mondta türelmetlenül. – Vissza akarok cserélni.
– Vissza? – értetlenkedtem – De mit?
– Ne mondd, hogy nem gondolsz néha a gyermekekre! Figyeltelek, amikor nézed ahogy játszanak. Látom, hogy olyankor körbevesz valamiféle régi vonzás.
Megint a gyomorszájas! Megint igaza van, ráadásul úgy, hogy bennem ez még nem is tudatosult. Fogalmam sem volt róla, mi ez az érzés, de ő már tudja, már bizniszelni akar rá…
– Egy… egy pillanat… – hebegtem. – Várj csak egy picit! Te most vissza akarod adni, amit elvettél? Hogyan? És mit kezdjek vele 50 évesen? – nem értettem, megrémített.
– Várj, nyugi! – finomított a stíluson. Köhögött és megköszörülte a torkát, majd nekikezdett:
– Nem teljesen azt kapod vissza. Azt már nem lehet. Nem bírnád ki. Valami olyant kapsz vissza, amire vágysz, de nem változtat teljesen át, csak máshogy látod majd a dolgokat. Már beléd égett a felnőtt lét annyira, hogy azon nem tudok változtatni.
– Nem értem. Akkor mit adsz? És mit akarsz érte?
– Időt. Időt akarok érte. Nekem egyre jobban szükségem van rá. De megkapod érte azt, amire vágysz. Nem foglak átverni. Eddig is korrekt voltam, elégedett leszel.
Mostanában néha-néha megállok, visszanézek.
Egyre gyorsabban telnek a napok…