Képviselve valakit

Írta: Takács Zoltán

---

Közzétéve 2 napja

Megtekintések száma: 32

---

---

Képviselve valakit

„És mikor felnyitotta a hetedik pecsétet,
lőn nagy csendesség...”

...

Szemben vele az asztalon ott állt a kereszt. Több mint kétezer uncia1 tömör arany. A szegek helyén egy-egy rubintkő emlékeztetett a kicsorduló ártatlan vérre...

Sok-sok évre elég lenne az iskolái teljes költségére.

–  Kedves testvérem! – hallatszott a behízelgő hang a kegytárgy mögötti díszes székről.

– Értékelem, hogy személyesen keresett fel kérésével, de ugye megért: Nekem az a hivatalom, hogy a saját egyházam érdekeit képviseljem, azonban, ha elfogad egy baráti tanácsot: csupán egy nyilatkozatába kerülne, hogy megkapja a megjáró támogatást, amiből már kifizetheti a tartozásait, és még a működésére is maradna – a méltóság szavai úgy hagyták el az ajkát mintha azok mézbe mártott fügék lennének, de vasgolyóként kopogtak végig a lelkének zegzugos járataiban.

– Engedelmével megtudakoltam a legmagasabb helyeken, hogy készek haladéktalanul rendezni a kapcsolatot, és mind erkölcsileg mind anyagilag elismerni az ön által végzett munkát, mihelyst hajlandóságot mutat a feltétel nélküli együttműködésre. Személy szerint úgy gondolom ez nem nagy ár közel ötszáz gyermekért, akiket semmilyen más iskola nem fogadna. Imádkozom, hogy Istenünk világítsa meg az elméjét, és a lehető legjobb döntésre segítse önt – állt fel a székből, jelezve ezzel az audiencia végét.

Gavriíl testvér már a következő teremben járt, mikor visszanézve, a becsukódó ajtónyílásban látta, hogy a titkár, kezében egy tálcán két díszes kupával megjelent a szemközti ajtóban, majd a méltóság intésére el is tűnt az okafogyottá váló reprezentációval.

...

Az épület előtt várt rá Zénon, egyik tanítványa. Hazafelé tartva a piactéren megálltak alkudni egy kosár néhány napos fonnyadt zöldségre – levesbe még jó lesz – mikor Sztrabón, a kis Khilón édesapja, melléjük állt, üdvözölte őket, majd a zacskóból a markába öntve a zsivány centennionalis 2-okat, nyújtotta az árus felé.

Gavriíl rátette a kezét a karjára: – Nektek is szükségetek van rá! – de Sztrabón hajthatatlan volt.

– Ha nem lenne az iskolád Gavriíl, akkor a fiam egész nap csak otthon ülne a sarokban. Egy csoda, amit teszel ezekért a gyermekekért!

A pap kivett egy kötésnyi zöldséget a kosárból, majd Sztrabón felé nyújtotta: – Legalább vacsorára legyen valamitek! – majd a téren átvágva Zénonnal elindultak az iskola felé.

„Hírnök jő! A kórus néma marad!”3

A piac szélén a hirdetőfalnál megálltak, mikor hallották, hogy a praetorium embere frissiben kiszegelt hirdetményét fennhangon olvassa fel az embereknek:

– A praefektus kihirdeti, hogy Gavriíl iskolái amíg tartozásuk teljes összegét ki nem fizetik, nem kaphatnak több lámpásolajat, kanócot és tűzifát.

A tömegben senki nem mert szólni. A döbbent csendet végül Zénon suttogása törte meg:
– Most mit fogsz tenni? Beszélsz a praefektussal hogy fizesse ki ami jár nekünk?

Gavriíl megsimogatta a gyerek fejét, majd elfordulva a tömegtől az iskola felé indultak: – Nem lenne annak semmi értelme. Nikitas nem azért nem fizet mert elfelejtette, hanem mert kimondom az igazságot, és ez kellemetlen neki.

– De hát az a pénz birodalom szerte megjár! A senatus megszavazta, nem?

– Igen, Zenón, megszavazta, de amíg itt a praefektus képviseli az államot, addig ő határozza meg a kifizetések sorrendjét. Márpedig neki mindig lesz fontosabb, mint egy nagyszájú öreg iskolája.

– De nem te szoktad mondani, hogy a jövőnek dolgozol? Mi lehet annál fontosabb?

„A jövőnél? A hatalom látszatának fenntartása most!” – de ezt Gavriíl már csak gondolta, nem mondta ki.

...

Az iskolához érve már várták a szülők. Az arcok sokféle érzelemről árulkodtak. Volt, aki hálával, volt, aki kérdőleg, és aki mérgesen nézett Gavriíl szemébe:

– Hallottuk, a praefektus hirdetését! – kezdte a nagy hangú kovács, de megelőzve a további indulatot egy alacsony termetű férfi közbeszólt:

– Köszönjük, hogy mindent megpróbáltál a gyermekekért!

– Mindent? Már hogy tenne meg mindent, mikor nem hajlandó behódolni – tört ki a kovácsból. – Makacs egy vénember! Mi lesz most a gyerekemmel?

– Ha terajtad múlt volna, egy napot sem jár iskolába! Még szerencse, hogy Gavriíl felkarolta!

Az apró termetű sarukészítőt még sosem látta ilyennek, csak úgy lángolt a szeme.

– Felkarolta, és most mi lesz? A csökönyössége miatt vége az egésznek!

– Te hálátlan mamlasz! Nem miatta mentek tönkre a dolgok, hanem a praefektus miatt. Amikor kihirdették, bezzeg egy hangod sem volt, pedig te is tudod, hogy ő nem fizeti ki, ami járna. És ti is mind hallgattatok, – fordult oda a többiek felé – velem együtt! Szégyellem is magam érte!

Gavriíl végignézett a szülőkön. Sosem a hálájukért csinálta, de azért nem bánta volna, ha békén hagyják a vádjaikkal. Így is elég nehéz volt elszámolnia magával. Éjszakákon át őrlődött, hogy mit tegyen. Volt, hogy reggel el is indult a palotába, meghajolni a praefektus akarata előtt, aztán amikor az emberek szemébe nézett, meggondolta magát. Valakinek csak ki kell mondania az igazságot. Talán, ha a szülők vagy az iskolák, gyülekezetek vezetői mellé állnának...

Estére, mire a nap munkája és a heve is lefogyott, már újra azon gondolkodott, hogy vajon milyen igazságról van egyáltalán szó: a mindenkire tekintet nélkül lévő nagybetűsről, vagy a saját kis igazáról, amiért aztán tényleg nem érdemes, és nem is szabad harcolni, feláldozni az iskolát, a gyerekeket.

...

A kis hálóba csak épphogy beszűrődött a peristylum4-ból némi fény. Gavriíl már nem látott mellette rendesen, így meggyújtotta a mécsest a candelabrum5-on. Remélte kitart még az olaj addig, amíg megírja a kérvényt, ... hátha megkönyörül rajtuk Nikitas... Megnézte, hogy maradt-e annyi a zacskóban, amit az ajtónállónak kell adnia, hogy az írás valóban el is jusson a praefektus elé.

A telihold úgy világított, mint egy ezüst miliarense6. Az udvarról beszűrődő fényt egy ismerős alak takarta el.

– Hésziodosz! – ugrott fel a pap örömmel a székről.

– Üdv Gavriíl! – köszöntötte az. – Nem tudok jó hírt mondani – kezdett neki. – A többi iskola és a gyülekezetvezetők is azt üzenik, hogy ne makacskodj tovább. Nem várhatsz tőlük erkölcsi támogatást. A prefektus meg...

– ...nem hajlandó! – fejezte be a barátja szavait Gavriíl.

– Nem! Hiába emlegettem fel, hogy te keresztelted meg a fiát... – halkult el a hangja a férfinek. – Vagy mindenben támogatod, és igazat adsz neki nyilvánosan is, vagy nem fogsz pénzhez jutni.

–Hésziodosz, te jobban ismered a preafectust, miért csinálja? Ami jár, előbb utóbb úgyis ki kell fizetnie.

– Ez nem a pénzről szól, Gavriíl! Te sosem voltál olyan helyzetben, hogy uralhasd a másik embert. Még a gyerekekkel sem úgy bánsz, mint a többi tanító, akik tudatosan egy alantasabb kasztba kényszerítik őket, hogy könnyebb legyen rendet tartaniuk. Nálad a tisztelet és a szeretet miatt fogadnak szót, nem a hatalmad miatt.

– De hát nem erről szól a hitünk? Hát nem erről beszélt a megváltó? – szomorodott el a pap.

– Jaj, barátom! Te kihagyod az embert a képletből! A legnagyobb betegség, ami csak megtámadhatja a lelket, a hatalom. Az elején még azt hiszi, a többiekért tesz jót, de valójában csak táplálja a gonoszt belül. Meggyőzi magát, hogy ez nem róla szól, hogy ez valami önzetlen nemes tett, és ezzel még egy darabig tetszeleg is magának, majd lassan elkezdi elvárni, hogy mások is elismerjék az ő dicsőségét. Aztán már nem csak ez az, amit elvár, hanem a bíbort meg az aranyat is, hisz ő az, aki elkergeti a farkasokat, nép jótevője, pásztora. Így aztán teljes jogon nyírhatja meg a juhokat megtartva a drága gyapjút. Sőt, akár el is adhatja őket, vagy levághatja lakomázni, mert már régóta csak saját magát képviseli. Szerinte ő maga a nép jólétének egyetlen biztosítéka!

A férfi nehéz sóhajjal ült le a székre, majd kis idő múlva folytatta.

– Tudod, hogy én is keresztülmentem ezeken, és mindent elbuktam, mikor otthagytam, de találtam egy nagyobb kincset, a hitet. Az ember markolja a hatalmat, mint az odúba nyúlt majom a zsákmányt, aztán az összezárt öklét már nem tudja kihúzni. Ha nem adsz neki valami nagyobbat, nem fogja elengedni, nem fog sosem megszabadulni.

– Igen, az ember képes magát meggyőzni bármiről – bólogatott a pap, – de miért jó neki, ha tönkretesz egy működő dolgot? Ráadásul amit a nép is elismer...

– Épp ez a baj, és te, mint elismert ember kiritkát fogalmazol meg a cselekedeteiről. Meg kell, hogy mutassa, hogy ő feletted áll, hogy azt csinál veled, amit akar. Etetnie kell a saját dicsőségét, amiből te rendre kivágsz egy darabot. Már túl van azon a ponton, amikor a népre tekintettel engedne bármiben is. Sőt, már pont a nép miatt akar példát statuálni.

– És mi lesz, ha a nép is ellene szegül? – kérdezte Gavriíl – a víz is annál keményebb minél nagyobbat ütsz rá...

– Mennyi méltóság állt melléd? Mennyi iskola, vagy gyülekezet vezető? Ki szólt ellene a piacon? Volt egy is rajtad kívül? – Hésziodosz hangja halk volt és kegyetlen. – Alul a megélhetésért nem mernek szólni, fentebb meg a hatalom morzsáiért.

A beszűrődő fény vetette árnyékok beleolvadtak a növekvő sötétbe, pedig a hold ugyanúgy világított, csak az elé kúszó felhők eltakarták. A férfi lesütött szemmel kérdezte:

– Mondd, miért vagy ilyen makacs? Majd ötszáz gyereket képviselsz, miért nem mész bele?

– Hát te sem érted – válaszolta Gavriíl. – Nem tehetem! Nem választhatok a gyerekek és az igazság képviselete között. Nem áldozhatom fel egyiket a másik javára... Meg aztán mit tanítanék ezzel nekik? Hogy némi tűzifáért és lámpaolajért dobják el az igazság képviseletét?

A mondanivalóját félbeszakította, ahogy lámpa sisteregve elaludt. Holnap eladja a candelabrumot! Ha nincs olaj, nem kell a lámpatartó sem.

„Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik!”
– szólt a próféta és a nép körülötte hallgatott. Nem mondott rá áment!