Rengeteg nesz
Írta: Kiss Zsuzsanna
Közzétéve 2 napja
Megtekintések száma: 18
Rengeteg nesz
Ármin csak el akart szakadni egy kis időre a családjától, a nagyvárostól, az egész világtól, ezért szökött ide az erdőbe ezen a verőfényes nyári délutánon. Az anyja és a nevelőapja állandó veszekedésének hallgatása helyett csak egy kis csendet szeretett volna. Csend, miféle csend? Hiszen az erdő nagyon is hangos: a falevelek zizegése, az enyhe szellő zúgása és a madarak éles csiripelése szinte fülsiketítően hat, ha az ember eltévedt a rengetegben. Ármin elővette zsebéből a telefonját, de teljesen hiába: a készülék pár pittyegés után lemerült. Miért is nem töltötte fel még otthon?
Rálépett egy korhadó faágra; az akkorát roppant, mintha egy gránát robbant volna a tornacipője talpa alatt. Összerezzent. Határozottan rossz ötlet volt letérni a kirándulóösvényről, itt már szinte el sem lehetett menni a dús aljnövényzettől és a mindent benövő szederindáktól. A szederről Árminnak eszébe jutott, hogy dél óta nem evett semmit, és azóta már órák teltek el. A szúrós növény vékony, vérvörös csíkokat karistolt a bokájára, és a gyümölcsét sem adta könnyen, Árminnak a keze is tiszta karcolás lett, mire hozzájutott. Mohón kapkodta be a lédús, fekete bogyókat. Erre a pár pillanatra szinte még a félelméről is megfeledkezett, amely fekete árnyékként lopakodott be a szívébe. Az a huhogás közvetlen közelről, az azért elég ijesztő volt. Bagoly lehetett? De azok nem éjszaka bújnak elő az odvaikból?
Vajon otthon feltűnt már, hogy elment? A nevelőapjának, Lacinak aligha, ő mindig is keresztülnézett rajta, de az anyja azért igazán aggódhatna érte legalább egy kicsit. Vajon keresik már? Idegesen járnak-kelnek a lakásban, próbálják elérni telefonon, és felhívnak mindenkit, aki esetleg láthatta? Vagy a nagy veszekedés közepette észre sem vették, hogy Ármin elslisszant? Esetleg nem is érdekli őket Ármin, hanem az anyja durcásan leült a tévé elé sorozatot nézni, mialatt Laci az elképzelhető összes elcsépelt bocsánatkérését bevetette? Ez az utolsó lehetőség fájdalommal töltötte el Ármint. Gondterhelten nekivetette a hátát egy csonka fatörzsnek. Talán nem is baj, ha itt marad az erdőben örökre. Keres majd magának egy barlangot, ágyat mohából készít, forrásvizet iszik és bogyókat eszik, meg erdei állatokra vadászik, ha egyszer sikerül magának megfelelő fegyvert készítenie.
A fák lombsátorán alig szűrődött át némi napfény. Ármin karja és szúnyogcsípésekkel teli lábszára libabőrözni kezdett; nem volt már olyan meleg. Esteledik? Az nem lehet, nem lehet még olyan késő. Az erdő neszei még jobban felerősödtek, zörgés, surrogás, mintha minden bokor alatt bujkálna valami. A távolból szarvasbőgés hallatszott, ez most egészen kísértetiesnek hatott. Árminnak inába szállt a bátorsága. Itt kell töltenie az éjszakát egyedül az erdő kellős közepén? És mi lesz, ha esni fog az eső? Vagy ha erre jár egy veszett róka, vagy egy vaddisznó? Ármin bensője reszketett. Valamit ki kell találnia. Bár már minden testrésze sajgott a fáradtságtól, ment tovább és tovább, hogy találjon egy kitaposott ösvényt, vagy legalább egy forrást, ahol a szomját csillapíthatja. Fogalma sem volt, hány óra lehet, csak reménykedett benne, hogy még világosban rábukkan bármiféle civilizációs nyomra, onnan már elboldogul. Egyelőre azonban közel s távol csak a fák, bokrok és különféle kis növények egyforma sokasága vette körül.
Az este elkerülhetetlenül közeledett. A fák ágai egyre inkább karmos kezekre emlékeztettek, a zajok szörnyek és kísértetek alakját öltötték fel Ármin képzeletében. Fújni kezdett a szél, Ármin vacogott, de nem a hidegtől. Ennél a kőrakásnál már járt, erre határozottan emlékezett. Körbe-körbe megy? Soha nem fog innen kijutni? Dühösen beleöklözött egy korhadt fatörzsbe, amely erre hatalmasat reccsent. Riadtan felkiáltott, aztán könnyekbe tört ki. Mindegy, úgysem látja, úgysem hallja senki.
Hát egyedül maradt, egyedül a sötét rengetegben. Ideje beletörődni, hogy hajnalig már nem jut ki innen, szabad akart lenni, azért jött ide, erre foglyul ejtette az erdő, mert az csak a madárnak és a vadnak szabadság, az ember elvész benne. Milyen kicsi is az ember, ha alulmarad a természettel szemben! Ármin megtörölte a szemét szederlétől ragacsos kezével. Víz pergett a hajára apró cseppekben: eleredt az eső. Már nem is bosszankodott rajta, hogy még ez is, magába roskadva összekucorodott egy oltalmat adó fa tövében, és várta, hogy kivilágosodjon. Milyen messze még az!
A lombok zúgtak, az eső hangosan csapkodta a fák leveleit. Van az a szint, amikor az egész már nem is félelmetes. Ármin nekidöntötte fejét a fa törzsének, és csak hallgatta az egyre sűrűsödő zajokat. Susogás, zúgás, vijjogás. Berregés. Kiáltás.
Az erdő neszei ekkor mintha értelmes emberi beszéddé álltak volna össze. Ármin hirtelen felriadt. Elaludt volna? Majdnem mindegy, mert nyitott szemmel sem látott szinte semmit, csak azt a három apró fénypászmát a távolban.
Zseblámpák.