A bádogviskó
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 119
A bádogviskó
– Ott építettem egy viskót is – mondta a sánta –, közel a barlanghoz, ahol az aranytelér van.
A fickó előtt a kocsmaasztalon már öt pohár állt üresen. Kezében a majdnem üres hatodikkal felbátorodva nyomta a dumát Frankie-nek. Viseltes volt a ruhája, mint aki tényleg a vadonban töltötte az elmúlt évet. Azt mondta, hogy kint eltört a lába és rosszul forrt össze, azért sántít.
– Ellakhat benne az ember egy darabig. El kellene mennünk megnézni, milyen eszközök kellenének a kitermeléshez, meg a tulajdonjogot is be kellene jelenteni majd.
A sokadik whisky után, amit Frankie diktált bele, megeredt a nyelve. Hagyta beszélni. Tudta, hogy a figyelmes hallgatás szimpatikussá teszi a másik szemében.
Ő is szerencsét próbálni jött ide. Azt gondolta, mint minden szerencselovag, hogy ez csak rátermettség kérdése, hogy neki sikerülni fog, ő alkalmas rá. Sokakat a csalódás hazakergetett, mikor szembesültek a zord vidékkel és az idővel együtt szűkülő lehetőségekkel, de őt keményebb fából faragták, vagy csak konokabb volt az átlagnál.
Drága kabátjáról úgy tűnhetett, hogy Frankie-nek van mit aprítania a tejbe, nem okozna neki gondot a kitermelést finanszírozni és megszervezni. Persze nem volt pénze, a fogadóból is fizetés nélkül lépett le. Amit ott megtudott, az mindennél többet ért neki.
A szél újra az arcába fújta a darává ragadt havat. Majdnem egy hete volt már, hogy elindult. Maga húzta a szánt. A kutyákat már napokkal ezelőtt eladta. Az árukon vett élelmiszerből már alig maradt, két napja nem evett rendesen. Felhajtotta a gallérját, hogy minél jobban befedje az arcát. Egyetlen valamire való vagyona ez a kabát volt, de ezt nem adhatta el, megfagyott volna. Akkor vette, amikor idejött Alaszkába. Itt minden sokkal többe került, ezt a kabátot is otthon a feléért megvehette volna, mégis kicsengette érte azt a rengeteg dollárt, mert úgy gondolta, hogy egyszer akár az életét mentheti meg.
– Frankie, ez jó döntés volt – mondta magának. – Most itt van az az egyszer.
Már látnia kellett volna a viskót. Ha nem lenne ez a hóvihar… De talán az a szürke folt, talán az lesz az.
A hegyoldalba teljesen beleolvadt a szedett-vedett tákolmány. Épphogy nem indult útnak a szélben. A sánta szövegéből azt remélte, hogy a hely egy stabil bázis lesz addig, amíg megtalálja a közeli aranytelért, de most elbizonytalanodott.
– Mindegy –, mondta magának –, sokáig úgysem időzhetek itt. Néhány nap előnyt remélhetett csak, míg a tulajdonosa összeszedi az induláshoz szükséges dolgokat és utána ered.
A viskóhoz érve megdöbbent. "Patrik E. Taylor" – ez szerepelt az ajtón lévő réztáblán. Még nem látott ilyen szépen kidolgozott névtáblát. Egybe volt építve egy kopogtatóval. Biztos a régi házáról hozhatta. Furcsa volt egy viskón egy ilyen névtábla, de elérte a célját, Frankie érezte, hogy idegen terepen jár. A viskó olyan valakié, akinek nagyon fontos.
Nem használta a kopogtatót, csak belépett. A repedéseken fütyült a szél. A viskónak csak egy oldala volt épített, a többi egy üregben ért véget. Gondos kezek a hideg falakat deszkákkal, és néhány prémmel is beborították. Sokkal jobban nézett ki, mint amire Frankie számított, mikor meglátta. A viskóban rend volt. Már amennyire a szerény berendezése megengedte. Asszony és bútorok nélkül a rend csak viszonylagos. Edények és egy pohár a hevenyészett polcon, egy összetákolt asztalféleség, és egy ágy, rengeteg szőrmével.
Az asztal mellett egy szék állt, amit erősebb ágakból ácsoltak össze. Ezen is csak a szőrme jelentett egy kis puhaságot. A szék háttámlája viszont egy csoda volt. Gondosan faragott és egy kis zsiradékkal fényesre polírozott vadászjelenet díszítette. A művész ezzel enyhíthette a hosszú téli esték kongó ürességét.
Elég jó kis hely ez – gondolta Frankie –, simán eltölthet itt hosszabb időt is az ember, ha sikerül élelmet meg tüzelőt szereznie.
Egy kevés faág oda volt készítve a földből és kőből rakott tűzhely mellé. Volt egy bádogkanna is a tűzhelyen, és az egyik sarokban szárított húst is talált, meg néhány konzervet.
A tulajdonos úgy hagyta maga után a viskót, hogy ha visszajön, mindene meglegyen, legalább addig, amíg kipiheni az utat.
A polcon egy fél doboz teára bukkant.
Tea!
Kiment a viskó mellé, remegő kézzel kotorta a havat a kannába. Bent begyújtotta a száraz fát. Nemsokára vígan forrt a víz a teának és a húsnak. A leves eltöltötte a gyomrát, Frankie jóleső nyugalommal nézte a tüzet. Talán nemsokára egyenesbe jön az élete. Talán végre elhagyhatja ezt a kegyetlen vidéket. Itt lassan olyanná válik ő is, mint a többiek, akiket ide kergetett az az aranyfényű délibáb – kegyetlenné és keményszívűvé. A legtöbb ember, akivel összehozta a sorsa, valószínűleg megölte volna a sánta fickót, de neki ehhez nem volt gyomra. Vágyott a gazdagságra, de ölni nem tudott volna érte. Az élet ezen a kegyetlen vidéken még értékesebbé vált számára.
Elgondolkodott, hogy akinek sikerül meggazdagodnia, vajon miért nem megy haza az övéihez. Miért marad itt ezen a földön, barátok és a minimális jóindulat nélkül? Miért akarnak egyre többet és többet az ilyen ismerősei?
A lángok bevilágították a helyiséget. A falak vibráltak a táncoló fényben. Szeme lassan szokott hozzá. A fickó egy barlangról is beszélt. Itt van a közelben valahol. Frankie elhatározta, hogy amint tudja, megkeresi. Kint a vihar lassan elcsitult. A lángok vad tánca is lenyugodott, egyformán a viskó belseje felé mozogtak.
Egy darabig üresen szemlélte a szokatlanul egyoldalú balettet. Az agya lassan öntötte formába a tények ok-okozati összefüggéseinek rendszerét: – „Ez lehet maga a barlang! “
Felugrott és kicsit odébb lépett, hogy ne árnyékolja le a testével a gyenge huzatot, amit a bőrén meg sem érzett. A lángok határozott táncát követve a viskó hátsó részébe lépett.
Végigtapogatta a szedett-vedett burkolatot. Arcát néha odanyomta a felülethez, hátha megérzi az enyhe levegőmozgást. Ujját bemélyesztette a deszkák közötti résbe, és megpróbálta letépni. A legtöbbje könnyen engedett. Egyre vadabbul szaggatta a burkolatot, míg teljesen kibontotta a barlang bejáratát. Mély lehetett. Ha belekiabált, sokáig pattogott a hang, de a bejárati szakasz nagyon szűk volt. Görnyedten haladt előre. A járat alja egyenetlen volt, mindkét kezével kapaszkodott az oldalába. Még pár perce sincs, hogy elindult, de már többször térdre bukott a kövek között.
Hatalmas csattanás kísérte az iszonyatos fájdalmat, amit a lábában érzett. Felüvöltött, odakapott a sebhez, ami csak növelte a kínját. Amikor sikerült abbahagynia az üvöltést, felvette az elejtett fáklyát, és szemügyre vette a lábát. Rapityára törte a medvecsapda összecsapódó vasfoga. Nagyvadra találták ki, olyan erős volt a rugója, hogy egy speciális szerszámmal lehetett csak kinyitni.
A lába erősen vérzett. Kihúzta a nadrágszíjat, és elszorította vele a seb felett. Szédült, gyenge volt. A lábának annyi, biztosan le kell vágni, ha …
Ha innen kikerül. Lassan tudatosult benne, hogy erre esélye sincs. A csapda egy vastag láncon lógott, ami közel sem volt olyan hosszú, hogy kivonszolhassa magát a barlangból.
Amennyire a lánc engedte, egy nagyobb kőhöz kúszott, és féloldalasan nekitámaszkodott, hogy könnyítsen a csapda súlyán. A fáklyát beleállította egy résbe a sziklák közé.
Fázott. A vérveszteség és a fájdalom eltompította érzékeit, ködös kábulatba esett. A táncoló fényben homályosan látta a barlang folytatásában, ahogyan a sötétség határán egy hatalmas grizzly szaglászott. Felemelte a fejét, beleszagolt a levegőbe, majd ordítva Frankie felé iramodott. A férfi félig a földön ülve, rémülten próbált hátrálni.
A medve nem messze tőle orra bukott, és üvöltve pörgött a földön. A lábát elkapta egy másik csapda. Hirtelen fájdalomból eszmélve ismét Frankie felé fordult, a hátsó lábát húzva, ordítva közeledett. Frankie hátra bukott, de a medve gyorsabb volt. A mellkasán hasította végig a körme a vastag kabátot. A lánc egészen közel engedte a férfihoz. A nyála az arcába fröcsögött, mikor az állat a képébe ordított. Hatalmas karmai épphogy elkerülték a fejét. Amennyire a kövek engedték, hátrahúzódott a bejárat felé, közben a fájdalomtól együtt üvöltött a barlangba visszahúzódott, sebeit nyalogató medvével.
Mikor kicsit csitult a fájdalma, jobban megnézte a medvét. A csapda az állat hátsó lábát kapta el. Sikerült annyira eltávolodnia tőle, hogy a lánca már nem ért el odáig, ahol ő feküdt.
A vastag kabát megint megmentette az életét. Megmentette az életét? Fanyarul elhúzta a száját. Itt fog elpusztulni a barlangban. A lába elüszkösödik, és ha a vérzésbe nem is, a mérgezésbe biztosan belehal. Mindenképpen le kell vágnia, másként nem szabadul.
Még nem volt rá készen, mégis előhúzta a kését a tokjából. Tennie kell valamit, mielőtt a medve újra nekitámad. Ez volt a másik tárgy, amiért a szükségesnél több pénzt adott, igaz, nehezen beszélte rá magát, hogy megvegye. Gyönyörű kés volt, erős. Szép csontmarkolattal. Jó volt kézben tartani, még ha most borzalmas dologra is akarja használni. Lehet, hogy mire végez, meg fogja utálni, de egyelőre még jólesően forgatta. A medve néhány lépésnyire hátra húzódva nyalta a sebeit.
Sose gondolta, hogy sorstársa lesz egy grizzlynek. Itt ülnek egy barlangban, ugyanolyan sebesüléssel, és azért akarják megölni egymást, mert félnek a másiktól. Mintha a másik halála megoldaná a helyzetet, mintha bármelyikük is megmenekülhetne valaha.
A helyzet a táborra emlékeztette, amit néhány nap után már otthagyott. Minden éjszaka átvágták valakinek a torkát, nehogy előbb találja meg a vágyott lelőhelyet. Most Frankie itt ült egy hasonló helyzetben, de legalább egy vadállattal szemben, aki nem titkol semmit, nem támadja hátba, teljesen őszinte.
A medve dühében szájába vette a láncot és elkezdte rángatni. Egészen belelovalta magát. A nyála újra és újra végig fröccsent a barlang falán. Ép lábával megtámaszkodva nekifeszült a vasnak. Hörögve tépte, szaggatta, és a lánc lassan engedett.
Mire igazán felfogta volna, a medve már neki is ugrott, hanyatt lökte, és fölé tornyosulva ismét beleüvöltött az arcába. A férfi a kezében lévő késsel reflexszerűen bökött az állat felé.
Az hörögve ugrott hátra, majd a meglepetésből felocsúdva, újra támadásba lendült.
Ekkor a háta mögül két lövés dörrent.
A medve nyüszítve esett össze. Frankie hátranézett. Meghűlt a vér az ereiben, amikor felismerte, ki lőtt. A sánta fickó kissé leengedte a puskáját, így a csöve pontosan a fekvő férfire irányult.
Tudta, hogy itt a vége. Ettől még a kabát sem védi meg. Erre a gondolatra keserűen elnevette magát. A sánta fickó nem mozdult. Nem reagált a nevetésére, csak állt ott némán.
Frankie előtt lepergett az élete, tele tünékeny vágyak utáni futkározással, magánnyal, ürességgel, hazugságokkal, hátrahagyott emberekkel, akik szerették, aggódtak érte. Akik most már többet nem hallanak felőle. Akiknek már nem tud üzenni többet.
– Most megölsz? – kérdezte.
A másik nem válaszolt. Lassan hátrafordult és visszabotorkált a barlangban bejárata felé.
Frankie agyát elöntötte a köd: – Gyáva – sziszegte –, legalább lenne merszed lelőni. Most hagysz itt kínlódni?
A másik nem figyelt rá, csak sántikált vissza a kövek között a puskával a kezében. Frankie felismerte, ez az a kétcsövű, ami ott volt az ajtó mellett.
A viskóból némi motoszkálás hallatszott és a fickó újra közeledett Frankie felé a sziklák között.
Egy fémes koccanás hangjára felkapta a fejét. A táncoló lángok egy hosszú tárgy árnyékát rajzolták a barlang falára. Elment megtölteni a puskát? A férfi erősen megmarkolta a kését.
A sánta odabicegett hozzá. Lehajolt. Frankie kétségbeesett erővel döfte a kését a hasába.
A sánta összeesett, elejtette a csapda hosszú felhúzó szerszámát, a gyomrára szorított kézzel hörögve összerogyott.
Frankie, időnként felordítva a mozdulat gerjesztette fájdalomtól, lassan közelebb húzta magához az összekuporodott férfit. Kínlódva előre billentette a felsőtestét, majd háttal nekitámasztotta a mellette lévő kőnek.
– Azt hittem, meg akarsz ölni – mentegetőzött.
– Miért akartalak volna? – hörögte kis idő múlva a másik.
– Hát az arany miatt.
A sánta a levegőt kapkodva, kínlódva köpködött. Mellette a barlang alját feketévé festette a sebből ömlő habos vér.
– Nincs semmiféle arany! Csak azért mondtam, mert nem bírtam már tovább egyedül lenni.