Lehet, hogy hazudtam
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 324
Lehet, hogy hazudtam
Az lenne jó, ha A Hetedik fölösleges lenne.
Elképzelek egy olyan világot, ahol az alkotó emberek annak megfelelően kapnak megbecsülést, ismertséget és lehetőséget az alkotásra, amennyire tehetségesek, és amennyire értéket ad a kultúrához az, amit napról-napra, évről-évre alkotnak. Hiszen minden alkotás a mi közös kulturális kincsünk. Minden alkotó a nemzet napszámosa.
Az irodalmi világ területére térve tehát azt mondhatjuk, hogy minden magyar nyelven írott irodalmi mű, amely megszületik, a magyar kultúra része. Az irodalmi művek szükségszerűen mélyen kötődnek a nyelvhez, s a nyelv által a nemzeti kultúrához. Bővítik, gazdagítják a nemzet kultúráját. A nemzeti kultúra értékeinek az elsikkasztása az, ha a létrejött alkotásokat olyan okokból tartják mesterséges ismeretlenségben, amelyek nem függnek össze a mű irodalmi értékével. Még inkább bűn ez, ha ezeket az „egyéb” okokat azzal kendőzik el, hogy a szerzőt tehetségtelennek, a művet értéktelennek állítják be.
Természetesen az írással próbálkozók tehetsége és művészi igényessége között nagy különbségek mutatkoznak. Az is nyilvánvaló, hogy értékes, és csekély értékű művek egyaránt születnek. Itt azonban arra a gyakorlatra szeretnék utalni, amely eliminál, kihagy, szándékosan elfelejt, mellőz, vagy egyenesen gátol az érvényesülésben olyan szerzőket és műveket, amelyek pedig megbecsülésre érdemesek.
Mi, akik éltünk az 1989-es rendszerváltozás előtt, jól emlékezhetünk arra, hogy hány szerző nem kerülhetett be a tankönyvekbe, az irodalmi folyóiratokba. Sokan voltak, akik nem adhattak ki kötetet, nem publikálhattak, ha csak nem álnév alatt, és sem a szakma, sem a sajtó nem említette a nevüket. Nem léteztek. Tanítottak, esztergáltak, villamost vezettek, vagy külföldön kezdtek új életet. Itthon azonban csak illegálisan lehetett műveiket megismerni.
Nem állítom, hogy a mai kor olyan, mint az akkori. Sőt, a mai korról nem állítok semmit. Mindezt az olvasóra bízom. Csak tegye fel a kérdést! Ma minden szerző a tehetsége és az alkotás iránti igényessége alapján kap lehetőségeket és megbecsülést? Ma minden értékes irodalmi alkotást felkarol a szakma, és eljut az irodalom iránt érdeklődő nyilvánossághoz? Ma már senkit sem felejtenek el „egyéb” okból?
A Hetedik sajnos még nem fölösleges.
A Hetediket azért hoztuk létre, mert meggyőződésünk, hogy sok tehetséges ember kallódik az ismeretlenségben. A célunk az, hogy ezeket az embereket megtaláljuk, és minél többet összegyűjtsünk, megőrizzünk, és közreadjunk a műveikből. A Hetediket hiteles orgánummá akarjuk formálni, hogy a színvonala, értéke hitelesítse azokat, akik nálunk publikálnak.
A küldetésünkről sokszor nyilatkoztam úgy, hogy kérlelhetetlenül törekednünk kell az egyre magasabb színvonalra. Hiszen ez az egyik módja annak, hogy bizonyítsuk: a kirekesztett és elfelejtett szerzők között is sokan vannak, akik megbecsülésre méltó alkotásokat hoznak létre. Sokszor úgy tűnhetett, hogy érzéketlen szigorra törekszem, s közben nem veszem figyelembe az embert.
Márpedig a művészek a legérzékenyebb emberek.
Abban biztos vagyok, hogy a színvonallal kapcsolatos célkitűzésünk helyes. Azonban az is nyilvánvaló, hogy ez önmagában az igazságnak csak a fele.
Közel öt év alatt számos alkotóval alakult ki munkakapcsolatunk. Barátságok szövődtek, viták, összezördülések és kibékülések történtek, mint minden emberi közösségben. Az igazság eddig nem kellően hangsúlyozott része az, hogy közösséggé is kell válnunk!
Azt, hogy ez a gondolat nem új a részünkről igazolja, hogy több éve így aposztrofáljuk magunkat: „Független irodalmi folyóirat és alkotóközösség”.
Nem azért közlünk egy-egy művet, mert barátunk a szerző. Épp a rokonszenv és ellenszenv ilyetén hatásait igyekszünk kezdetektől aprólékosan kiküszöbölni. Közlünk jó írásokat olyan szerzőktől, akiket emberként nehéz kedvelni. És hozzánk igazán közelállóktól elejtünk műveket, mert nem találjuk azokat eléggé kiforrottnak. Ez tehát két külön kérdés. Nem is szabad összemosódniuk. Sok emberre gondolunk meleg szívvel azok közül is, akik szerzőként nem mindig sikeresek. Az irodalmi tehetség ugyanis nem feltétele annak, hogy valaki kedves legyen a számunkra.
Ha eddig nem hangsúlyoztam eléggé, akkor ez az elhallgatás hazugság volt: A Hetedik nem csak irodalmi folyóirat, de alkotóközösség is. És ma egyre fontosabb, hogy közösség legyen. Ma különösen fontos, hogy legyenek közösségek, ahol az egymás iránti bizalom és jóindulat természetes. Ez egyfajta menedék is, hogy megőrízhessük tisztán a lelkünket, nem tévesztve szem elől azt a jót, ami igazabb és örökebb, mint a változó elvárások.
Nem dolgunk harcolni minden és mindenki ellen, ami, és aki árt nekünk és sokaknak. De igenis dolgunk megvédeni egymást és magunkat. Ez a védelem pedig a közösségben valósul meg. Ugyanis nem ahhoz kell bátorság, hogy megfelelj az elvárásnak, hanem a szabadsághoz.
A közösségnek ereje van. Össze kell tartoznunk, mert együtt erősebbek vagyunk, mint egyen-egyenként. Együtt megőrizhetjük önmagukat, hogy az alkotói munkánk igazsága megmaradjon. Mindazok, akik irodalmi alkotások létrehozásával gazdagítják a mi közös nemzeti kultúránkat, nem csak arra „jogosultak”, hogy szigorú és elfogulatlan kritikát kapjanak. Arra is, hogy egy értékteremtő, megértő, segítő közösségnek is a tagja lehessen.
Nem csak színvonalas folyóirattá, de ilyen közösséggé is kell válnunk. Ez a célunk. Nem teszünk nagy dolgokat, csupán azt, amiről tudjuk, hogy helyes a jelenben, a régmúltban és a távoli jövőben egyaránt. Amíg tehetjük, vagy amíg fölöslegessé válunk.