Két zsemle
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 313
Két zsemle
Vánszorgás volt az, nem is lépegetés, amellyel haladt egy elmosódó árnyék a járdán. Nem lehetett tudni, fáradt-e, beteg, vagy csak van ideje mindenre. Ez utóbbi kissé szürreálissá tette a mozdulatait. Teste meghajlott, pedig negyvennél több alig lehetett. A szakáll, a ráncos arc azonban köszönni szeretett volna a múló időnek, ezért korán testére nyomakodott. Készített is egy gyenge karcolatot, aztán maradni akart.
Kezében egy szatyor himbálózott, néha megérintette a koszos járdaszegélyt. A súrlódó hang mintha valami ritmust kölcsönzött volna a lépéseinek. A buszmegállóban pár fiatal hangja zavarta meg az estét. Rájuk sem nézett, mert már előfordult, hogy belekötöttek. Inkább bekanyarodott az első sarkon, hogy minél előbb észrevétlen maradjon.
Igazi nyári este volt, pedig csak a május kacsingatott túl korán. Szatyrában egy darab szalonna és egy erős paprika hintázott. Jó lett volna egy kis kenyeret kukáznia hozzá. Ma nem sikerült. Pedig kenyérhéj mindig akadt. Érthetetlen, hogy a ma más.Sokszor megfigyelte, hogy vannak szerencsenapok.
Hétfőn bőségesen volt kidobott étel. Olykor egészen friss zsemlék, csirkecombok félig lerágva, vagy épp barnára fonnyadt banán. Nagyon szerette a már túlérett, szétmálló gyümölcsöt. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában pont ilyen pépes volt a tejeskávéba aprított kenyér. Anyja minden reggel azzal indította iskolába. Egy bögre vizezett tejeskávé és a tegnapelőtti kenyér könnyű találkozása a családi meleg illúzióját volt hivatott helyettesíteni. Felnőttként is átjárta a melegség, ha eszébe jutott.
Kedden, szerdán és csütörtökön mindig szűkös volt a kínálat. A kertes házak közelében sokkal kevesebb ennivalót dobtak ki az emberek, mint a lakótelepen. Egyszer még egy oldalsonkát is talált. Tökéletes állapotban volt. Egy szombaton reggel érte a szerencse. Annyit evett belőle, hogy délutánra hascsikarása lett tőle. Már azt hitte, hogy az epéje nem bírja, de valahogy elmúlt a fájdalom.
A vasárnap volt az aranynap. Olyankor az emberek mintha ajándékot akarnának adni a külvilágnak. Sokáig alszanak, nem zavarja őket a forgalom, nem sietnek bevásárolni. Vasárnap mindenki kedvesebb és adakozóbb. Több vasárnap kellene egy héten, gondolta cinikusan.
Ahogy a szűk utcában találta magát, mintha azonnal megszűnt volna a kamasz-zűrzavar. Már az ablakok is aludtak. Az utcai lámpák fénye gyengén pislogott. Egy gesztenyefa bólogatott valahol a távolban. Alatta egy hívogató pad. Senki nem tartott rá igényt. Meggyorsította lépteit. Külső szemlélő ebből alig vett volna észre valamit. A bal térde erősen sajgott. Fel-felszisszent egy-egy keményebb lépés után. Harmincnyolcszor.
A pad mégsem volt teljesen üres, mint ahogy messziről kifigyelte. Az egyik sarkában újságköteg állt, De mellette is szépen felhalmozva sorakozott legalább ezer példány. Valaki mind gondosan átkötötte barna madzaggal. Öregség szaga áradt a papírokból. Vagy csak a doh. Pontosan ilyen szaga volt a dédinek gyerekkorában, akit havonta egyszer meg kellett látogatnia. Erre apja szigorúan ügyelt. A húgyszagú öregasszony. Most neki sincs különb szaga, pedig nem öreg. Az utca, a kutyapiszkos aszfalt, a külvilág felszivárgott a bőre alá.
Egy pillanatra elérzékenyült. A dédi. Sosem szerette. Mindig ölelgetni akarta őt. Mert a husifeje nagyon tetszett neki. Husifej. Ilyen utálatos szóval senki nem illette senki rajta kívül. Hiába tiltakozott, a felnőttek megmosolyogták. Mégis jólesett az emlékezés. Fura az emberi természet, gondolta, még a rosszat is képes visszafordítani, ha az idő tükre elé helyezi.
A legvékonyabb köteget fennhagyta a padon, a többit egy mozdulattal lökte a földre. Nem volt álmos, inkább csak fáradt. A kemény pad azonban nem szolgált túl kényelmes fekhelyül. Nem messze a templomóra 11-et jelzett. Még nem jött el a vészes gondolatok ideje.
Térde meg-megsajdult. Eszébe jutott, hogy ennie kéne valamit. De a szalonna kenyér nélkül nem volt túl biztató vacsora. Talán majd hajnalban, amikor a kisbolt elől elcsen két zsemlét. A pék mindig pontosan háromnegyed ötkor hozza. Akkor meleg mind. A kenyerek glédában sorakoznak a ládában és az illatuk felhőt rajzol köréjük. Soha nem nyúl hozzájuk. Csak két zsemlét vesz el, a lopáskódexe ennyit engedélyez. Sokáig abban a hitben volt, hogy a boltos nem jön rá. Mindig elosont, mielőtt nyílt volna a lakat a régi, redőnnyel záródó bejáraton. Hónapokkal később talált egy cetlit celluxszal ragasztva a redőny közepén.
Ennyi állt rajta: Egészségére! Magának rendelek kettővel többet. Ez lehetett akár gunyoros is, de a szavak mögé inkább jót látott. Hetekig megköszönni sem merte, mert mi van, ha mégsem a jó szív íratta? Kevés manapság a rendes ember.
Mivel a napi rutin folytatódott, megnyugodott. Egy papíroson visszaüzent. Csak annyit, köszönöm, P. Mert ő már csak P. volt. Nem Katona Péter, nem valakinek a fia, nem egy férj, nem egy ember, aki valaha világ körüli útra vágyott. A világ az utca volt és az út is valamiképpen teljesült, mert folyton járta. Alig pihent. Ha meleg volt, azért, ha hideg, akkor meg gyötrelem volt a szabad ég alatt. A tavaszt szerette. A langyos estéket, amikor olvasni tudott egy eldugott ligeti padon. Nappal nem lehetett. Nemcsak azért, mert a lábában volt a mehetnék, hanem amiatt is, hogy más utcán élők kigúnyolták volna.
Felült. A pad fája törte sovánnyá aszalódott fenekét. Bicskát vett elő és az egyik köteget kibontotta. Akkurátus mozdulattal szedte ízekre a napilapokat. A dátum szerint a 60-as évekből maradtak meg mementónak. Vagy gyújtósnak. Az egyikből, ami lepedő funkciót lett hivatott betölteni, kihullott valami. Nem lehetett összetéveszteni semmivel. Egy ezres volt. Arcát mohó mosoly kendőzte be. Micsoda isteni szerencse! Felkapta, megforgatta. Ezres volt kétségtelenül. A papírlapok között egy értékesebb papír. Volt ebben valami vicces. Zsebre vágta és azonnal jobb kedve lett. A következő újságból még terített egy lepedőnyit, amikor újabb ezres hullott ki. Meghökkent. Szétnézett. Ez valami tréfa? Valaki szórakozik vele?
Az éjszakai csendet azonban nem zavarta sem ember, sem állat. Az enyhe tavaszi szél megsuhintotta az ágakat, de csak játszott velük, nem akarta erejét fitogtatni.
A keze hirtelen megvadult és tépte, nyiszálta a madzagokat. Az újságok kibomlottak és úgy táncoltak, mintha a szeméttelep esti murira készülne. Mindet kirázta egyesével. Nem is vette észre, hogy órák óta lengeti a lapokat. A keze fekete lett a nyomdafestéktől. A 60-as éveket követték a 70-esek, majd a tegnapi valóság. Minden talált pénz ezres volt. Megbújt a lapok közt, de mindig más oldalak fogták közre. Egy ideig azt is figyelte, hogy talán mindig ugyanoda rejtette el valaki a pénzt, de nem volt benne logika.
Amikor végzett, számolni kezdett. Százkétezer. Egy vagyon. Lihegett a fáradtságtól és az izgalomtól. Az este nem volt ennyire felpörögve, unottan adta át a helyét a hajnalnak, mikorra megnyugodott.
Ki tehette a pénzt az újságokba és miért? Ha odatette, miért dobta ki? Ezek zakatoltak elméjében, de a válasz elveszett valahol a korahajnali szürkeségben.
A pénzt belecsúsztatta a szalonnás zacskóba és elkezdett rendet rakni. Nem akart káoszt maga körül. Szépen felszedte az elszálló példányokat, amiket a szél kicsit megrugdosott. Visszahajtogatta eredeti formájukra és bekötözte a kupacokat. Reggel lett, mire végzett. Alig páran lestek felé, ahogy dolgozott. Csak néhány szapora lépés törte meg a reggel némaságát. Nem sokan siettek munkába szombaton.
Gyomra korgása kibillentette a csodából. Lemaradt a zsemlékről. Már rég bevitték őket. Ettől kicsit megfájdult a szíve. A megszokás egyhangú pillanata hirtelen hiányozni kezdett.
A talált pénz öröme is háttérbe szorult. Az a két zsemle…A jóváhagyott lopás.
Fogta zacskóját a pénzekkel szomszédoló szalonnával és elindult a bolt felé. Most vesz reggelit, ahogy valaha. Nem kell elcsennie, nem fogja átjárni a lopás izgalma. A bejárattól pár méterre azonban megtorpant. Túl sokan voltak benn. A cukros briós illata kikúszott a nyíló ajtó mellett.
Nem mehetett be. Az emberek mindig fintorogni kezdtek, ha a közelükbe ért. Valóban büdös volt mindene, de akkor is rosszul esett neki, amikor pár napja egy kisgyerek ujjal mutogatott rá és befogta az orrát.
Tovább ment. A zsemlék maradtak. Éhes gyomra hangosan próbált jelezni, de csitította. Várta a napi körútja. A százkétezer forint megkönnyítette lépteit. Pár saroknyira a régi lakásától megszületett benne a terv. Betért a közértbe és sor nem lévén, sietősen vett két vizeszsemlét,egy fej hagymát, egy szappant és egy borotvát. Leült a fal tövébe és jóízűen megreggelizett. Két szemtelen veréb a közelébe merészkedett, de elhessegette őket.
A közeli benzinkúton megmosakodott. A szappan habja beborította az egész arcát. Jólesett megszabadulni hosszú szakállától. Amennyire lehetett, a felső testét is megmosta. A többire ott nem kerülhetett sor. Tudta, hogy új ruha is kell.
Nagyon jól ismerte a várost, így az apró, kilós turkálót sem volt nehéz megtalálnia Rákospalotán. Ott cipőket is árultak. Mire mindennel végzett, erősen délutánba hajlott a nap. Kockás ingében, barna fűzős cipőjében és enyhén molyirtó szagát árasztó farmerjében újjászületve indult a végcél felé.
A zsemlés kisbolt előtt megállva nagyot sóhajtott. Még mindig nagy volt a forgalom, de ez most nem izgatta. Elszánt mozdulattal nyomta le a kilincset. Benn még sosem járt. A húspult mögött egy fiatal lány szolgált ki. Balra sorakoztak az ismerős pékáruk. Jobbra a gyümölcsök, tészták és az édességek. Szétnézett. A tulajt kereste, aki üzenetet írt neki. Hátul egy férfi pakolta a konzerveket. Az nem nézett fel. Megszólítani nem akarta.
A bevásárlókosarát telepakolta. Csak péksüteményt vett és az összes zsemlét, ami megmaradt reggelről. Nem ismerte fel senki. Amúgy sem ismerte. Fizetett, és kisétált, ahogy bárki más. Átgyalogolt a Lajos utcába és a szálló vaskapujának kilincsére akasztotta a két zacskót.
A többieknek, akik közé sosem szeretett menni.
A térde megint sajogni kezdett. A kockás ingben hamar melege lett.
Amikor végzett, keresett egy árnyékot a közeli park gesztenyefái alatt. A feje alá tette a pénz maradékát és gyorsan elaludt.