Húsvét előtt
Az a megtiszteltetés ért - ami egyben nehéz feladat is - hogy én írjam meg lapunk márciusi számának nyitó cikkét. Első lendülettel írtam egy epés, nem irodalmi lapba való cikket a napjaink közéletében tapasztalható dolgokról, amelyek úgy gyomorforgatók - hiszem, hogy minden jóérzésű ember számára - ahogyan akár országunk és népünk végzetét is okozhatják, ámbár ebben a népben már vizionáltak jó páran nemzethalált, és szerencsére mind máig nem lett belőle semmi. Aztán rájöttem, hogy ennek nincs helye egy határozottan és kifejezetten irodalmi lapban, noha Magyarországon az irodalom soha nem volt elválasztható a közélettől. Nem azért, mert lapunk el kívánna zárkózni a problémáktól, amelyek társadalmunkat feszítik, hanem azért, mert az irodalom dolga az örök emberi értékek felmutatása és nem a pillananyi érdekellentétek szapulása. Persze, amikor a közélettől önmagukat "teljesen függetleníteni próbáló" lírikusaink, íróink munkáit végignézzük, előbb-utóbb kiderül, hogy azzal mondtak véleményt - és többnyire nem hízelgő véleményt - társadalmunk állapotáról, hogy nem nyilatkoztak róla.
De miről szólhatnak a lírikus versei tavasszal? Szólhatnak az élet megújulásáról, a Tavasz és a szerelem misztériumáról, szólhatnak - magyarok lévén - a Magyar Forradalom és Szabadságharc gondolatvilágáról, és szólhatnak a Húsvét köréről. Persze sok minden egyébről is, de e három téma nyilván aktuális minden tavasszal.
Az élet megújulásával sok "baj" nem lehet. Az 1848-as forradalommal kapcsolatban már lehetnek ellentétek különböző vélemények között, bár számomra úgy tűnik, hogy ez az a - máig ható - történelmi kérdés, amelynek értelmezésével kapcsolatban az utóbbi évtizedekben a legkevesebb volt a nézeteltérés. Húsvét témaköre pedig kifejezetten izzó kérdéssé válhat, ha valaki komolyan kívánja gondolatait és érzéseit kifejezni. De mi értelme komolytalanul foglalkozni lírával, amikor még a komolytalanságot is csak teljesen komolyan érdemes művelni, vagy sehogy sem? Ha a lírát, vagy tágabban: az irodalmat, és még tágabban: a művészetet művelő, érző, gondolkodó ember érzéseit, gondolatait úgy kívánja megosztani, hogy érdemes legyen odafigyelni rá - különben mi értelme? - akkor nyilvánvalóan az őt, mint személyt, vagy környezetét feszítő, érdeklő gondokról, örömökről, jelenségekről szólnak művei. És ez az, ami hitem szerint érdekelheti az alkotások befogadóit is.
Ebben az évben Húsvét előbb van, mint máskor. Akár hívő, akár nem az európai ember, a zsidó-keresztény hagyomány annak ellenére, hogy a kereszténység saját szellemi elődjét gyakorta csak megsemmisíteni kívánja, annyira beleépült az európai kultúrába, hogy nem hagyható figyelmen kívül. Amikor egy baráti társaságban a Húsvét és Pészach közti kapcsolat kapcsán indulatok dúlnak, az ember néha csodálkozva tárja tágra szemét.
Amikor világosság van, a művész akkor is látja a sötétet, és saját eszközeivel figyelmeztet a veszélyekre. Amikor pedig támad a sötétség, kiabálnia kell: kikiabálni az igazságot. Megmutatni, hogy hiába jön az éj, mindig ellent lehet mondani a gonosznak és az embertelenségnek. Megmutatni, mindig voltak és lesznek igazak, akik tanuskodnak, akik fényt vetnek, az emberi szellem fényét. És mindegy, hogy a fény az értelem, a hit, vagy a szenvedély fénye: mindegyik fény emberi, és mindegyik fény világít.
Bízom benne, hogy gyermekcipőben járó lapunk ilyen embereket gyűjt maga köré, akik a maguk saját eszközeivel vetnek fényt életünkre, és boldoggá tesz, ha akad közöttük olyan írás, amely hitem szerint nem csak napjainkban, hanem későbbiekban is a sötétséget eloszlató fényt ad a magyarul olvasó, beszélő embereknek.
Mert hiszem, hogy még sokáig lesznek, akik olvasnak, beszélnek és írnak majd ezen a nyelven.