Egy kérdező emlékei - 5. rész
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 308
EGY KÉRDEZŐ EMLÉKEI
Írta: Szecsődy Péter
ötödik rész
XV.
A kisvárosokban az emberek úgy ismerik egymást, mintha egy fedél alatt élnének. Amit nem látnak, azt megsúgja nekik valaki, vagy kikövetkeztetik. Csak a röpke vagy nagyon mélyre ásott tettek maradhatnak elrejtve. Egy ilyen városban lelt barátra a kérdező. Ez a barát közönyös és tárgyszerű beszélgetések mögül, meglepetésszerűen bújt elő, szeretetet és meghittséget kínált, oázist a világ sivatagában. Rögtön elárulta, hogy szerelmes, és segítséget is kért: alkalmazza a kérdező azt a nőt, aki kitölti az ő szívét, hogy a munka ürügyén többször találkozhassanak.
Így a kérdező bizalmasként ismerkedhetett meg a hölggyel, akinek júnói termetén szépséges arc ült. Úgy fogadta a kérdezőt, mintha évek óta ismernék egymást. Második találkozásuktól már nagymama készítette paradicsomlével várta mindig, s kedvenc dalával a magnóban.
A kérdező egyszer elvitte a hölgyet a városka egyik legjobb vendéglőjébe, ahol tatár bifszteket ettek. Meghitt-halkan beszélgettek, egy idő múltán már olyan témákról, amilyenekről azokkal szoktunk, akikkel nem tehetjük azt, amiről szó van. Kalandok, ölelések, a hölgy férjének félrelépései, a hölgy vonzalmai és a kérdező történetei, amelyek azzal, hogy eseményből sztorivá alakultak, elveszítették valódi tartalmukat.
A kérdező a volán mögött, a hölgy háza előtt a búcsúszavak közben egy csókra gondolt, de kifújta, mint a füstöt. Amikor a termékeny ábrándokat ébresztő far után nézett, erős, teljes embernek érezte magát. Olyannak, aki a barátja szemébe nézhet.
Legközelebb egy péntek estén vetődött el a városba. Beült a diszkóba, ahol a barátja volt az egyik rendező. Ott volt a hölgy is. Éppen katonának készülő fiatalok ütötték agyon magukban a félelmet burgonyából készült féldecis italokkal. Időnként össze akartak verekedni valakivel, akkor a barát felugrott az asztaltól, ahol hárman ültek, odament, lökdösődött vagy magyarázott, megértették, hogy itt ő a moderátor, visszahuppanhatott megint melléjük.
Éjfélkor zártak. A kérdező nem tudta mire vár, de nagy izgalmat érzett a másik kettőben. Megpróbált elbúcsúzni tőlük, de ragaszkodtak hozzá. Fölmentek a hölgyhöz. A kérdező nem ivott, hogy bármikor autóba ülhessen. Olyasmiről folyt a szó, mint a vendéglőben, de ez most egy kicsit félelmetes volt. A barát hirtelen azt javasolta, kártyázzanak. Egyszerűt, ami hamar megy. Aki veszít, levesz egy ruhadarabot. Mivel a hölgy szinte rábeszélés nélkül belement a játékba, a kérdező sem fanyalgott. Egy rövid idő múlva a barát levette alsónadrágját. Nemsokára a kérdező is meztelen lett. Már csak a hölgyön volt egy áttetsző kombiné, bugyija foteljének karfáján. A következő húzásnál ő veszített, megkérte a barátját, hogy kapcsolja le a villanyt.
„Kérlek, még ne!” – szólt a kérdező. „Előbb felöltözöm. Késő van, elmegyek.”
Hetek múlva találkozott a barátjával, aki rögtön belekezdett egy bonyolult történetbe a feleségéről és a gyerekeiről.
„Mi történt a múltkor, miután elmentem?” tért a tárgyra a kérdező.
„Nem öltözött fel, lefeküdt az ágyba, én melléültem, és egész éjjel beszélgettünk.”
„Hogyhogy?”
„Féltünk, hogy hazajön a férje, de te is ott voltál velünk egyfolytában.”
Keze a kilincsen, de mégsem nyomja le, kint marad. Leereszti a karját, aztán elindul valamerre. Keresi magában a magyarázatot, úgysem találja meg. Valami elmaradt, a valóság helyett csak a fantázia emlékszik rá. Milyen lett volna megtenni? Sokkal gazdagabb ez így, ezerféleképpen lehet színezni, ahol megbicsaklik a gondolat, addig egyengetni mindent, amíg szép kerek nem lesz az egész. Mégsem olyan színes, mint a valóság. Hiányzik belőle valami, ami nélkül sótlan, ízetlen. Egy kis alkohol segíthet rajta, új fénnyel vonja be. De a vágy megmarad, semmilyen képzelődés nem nyugtatja meg. Ha az az ajtó csak akkor és ott tárult volna, és soha többé, akkor keressünk egy másikat, talán olyan is akad, amely be sincs csukva. Ha azt az élményt nem is, de valami hasonlót. Ha már nem hagy nyugodni, ha már annyira fontos. Annyira fontos? Te mondtad, hogy nem akarsz benyitni. Okod volt rá, ha ez nem is nyilvánvaló számodra. Nyugodj bele, hogy az ösztöneid okosabbak nálad, bízd magad rájuk, ne lázadozz ellenük. Legyél te, fogadd el magad, akkor talán mások is elfogadnak. Nem görcsölsz, nem harcolsz olyan dolgokért, amikre semmi szükséged. Ami viszont kell, az bátrabban kopogtat. Persze! Az volt a baj akkor is, ott, az ajtó előtt. Rosszul emelted a kezed, nem a kilincshez kellett volna, hanem kopogtatásra. Akkor megadtad volna az esélyt, hogy azt mondják, nem szabad. Vagy ki sem szólnak, mert nincs is ott senki.
XVI.
A huszonéves óvónő, akit a munkahelyén keresett fel, otthonában akarta fogadni a kérdezőt. Az morgott magában, utálta, hogy ugráltatják, de mit tehetett, este hétkor beállított a megadott címre. Ott vacsora várta, gyertyafény, üveg bor és gyanúsan csillogó szemek. Nem is ment haza reggelig. Aztán egy hét múlva újra abban a városban járt, este, felszaladt a lányhoz, aki bárányhimlős volt, az arcán csúnya var, amit álmában felvakart, ez megmarad neki, amíg él.
Egy újabb hét múlva a kérdezőnek fontos tárgyalása volt éppen, amikor előbb enyhén, majd egyre elviselhetetlenebbül viszketni kezdett a nadrágja alatt. Legelébb a gatyája által fedett terület, de aztán a combja, térde, vádlija is. Egy darabig fegyelmezetten tűrte a rettenetes érzést, majd úgy döntött, ezt nem lehet kibírni. Bocsánatkérőnek szánt torz mosollyal felállt, halk, határozott lépésekkel kisietett, s már az ajtó közelében, a szerencsére kihalt folyosón megállt. Eleinte csak a szöveten keresztül vakarta magát, ahol érte, de aztán minden fenntartást félretéve kigombolta a nadrágját és tíz körömmel alányúlt. Kín és kéj között, szinte félájultan kaparta bőrét, baljával ágyékát, jobbjával egyik térdét, miközben még tucatnyi helyre nyúlt volna, amikor kivágódott mögötte a tanácsterem ajtaja. Áttekinthetetlenül gyors, meglepően rendezett mozdulatok következtek, éppen olyan visszaidézhetetlenül, mint amikor autóban ülve nem értjük, hogyan úszhattunk meg egy biztosnak ígérkező balesetet. Az értekezlet résztvevője egy felöltözött kérdezőhöz sietett oda. Kapcsolatot akart, nagy emberhez dörgölőzni, mert nem látta, hogy a kérdező egy senki, aki ráadásul soha nem akar valaki lenni, sőt, pillanatnyilag semmit sem akar, csak drótkefével sikálni a testét: kiszaggatni a saját haját, fejest ugrani egy kád tömény kénsavba, de legalább simán megdögleni ebben a pillanatban, hogy ne érezzen soha többé semmit. Mindezek helyett azonban bólogatni kellett, semmiségeket és feledhető igazságokat mondani-válaszolni valakinek, akit feltehetően soha többé nem fog látni, de ha igen, akkor nem akar majd megismerni. Az ablak előtt beszélgettek, a kérdező nekidőlt a forró radiátornak, legalább azon a ponton fájt és nem viszketett. Aztán, amikor az illető elmondta nagyon fontos közlendőjét, a kérdező még kisietett a férfivécébe, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy viszketése elmúlt.
Mi kell ahhoz, hogy a körülötted keringő vírusok vagy baktériumok közül az egyik vagy egy csoport megkapaszkodjon benned? Rosszkedv? Egy elem, vagy vegyület hiánya? Akarnod kell, hogy megbetegedj? Lehetnek személyedre szabott kórokozók? Mindenkit influenza gyötör körülötted, csak te vagy egészséges, máskor ágynak dőlsz egymagad. Úgy érzed néha, hogy legyőzhetetlenül erős vagy, miközben a szervezeted megadásra készül. Hol van az a pillanat, amikor majd megáll az egész, mert olyan támadás érte, amelyet nem tud visszaverni? Mikor adod fel végre a harcot, amely úgyis kilátástalan? Lehet, hogy azok a percek érik meg, amiket küzdelemmel töltesz? Felhívod a főnöködet, hogy holnap nem tudsz bemenni dolgozni, ő meg majd helyettesít valakivel. Ha úgy hozza a sors, akkor örökre. Annak, aki szeret, már nehezebb dolga van. Neked meg igazán nem könnyű. Hígan, majd egyre sűrűbben csordogál a rettegés. Ülsz egy szobában magányosan, s egyszerre megjelenik a halál. Egy pillanatra, vagy órákig küszködsz vele, mindegy. Ami utána van, már örökké tarthat, ha nem kergetted el. Ha vén vagy már és magányos, elmartál mindenkit magad mellől, egy-két hét múlva már nem hiányzol senkinek. Ha fiatalabb vagy, azok az ígéretek, csókok, gesztusok, amik még hátra voltak, sajognak azoknak, akik nem kapták meg őket. Ilyen egyszerű. Mi lehet egy komikus kis viszketésből?
XVII.
Egy új koncepció egy csapatba gyűjtötte a sok és sokféle kérdezőt. Olyan volt, mint régen, amikor még beosztottak nélkül, mindenkit maguk faggattak ki, azaz dehogy volt olyan, hiszen most a saját sírjukat ásták. Be kellett bizonyítaniuk, hogy nincs már szükség rájuk. Rövid, egyszerű kérdőívekkel járták a vidéki nagyvárost. Három nap alatt fejenként ötvenet kellett lekérdezniük, kor, nem és iskolai végzettség szerint keresve meg azokat, akik kötélnek állnak. Hol voltak már az ujjnyi vastag füzetek, amikkel akár másfél-két órára is be kellett rendezkedni egy szerencsétlen, számítógép által kiválasztott „reprezentáns” lakásában! A kérdezők az új barbárok korát érezték. Nem lesz már szükség kifinomult érzékenységre, arra, hogy mindenkit egyénként kezeljenek, nem kell majd helyzetfelismerés, korrekció menet közben.
Lakótelepeken bóklásztak, embereket szólítottak le az utcán. Mint hercegek, akiket koldulni küldtek. A második napon már kívülről tudták az összes butácska kérdést. Egyikük azt mondta, úgy érzi magát, mint idegsebész a mészárszéken. A többiek a szálloda bárjában, ahol estére mind összegyűltek, csak bólogattak. Vacsora után kisebb csoportokra szakadtak. Pulykanyakú, egyedülálló, egy gyereket nevelő nők hajoltak össze az egyikben, mulatós férfiak és magányos nők a másikban, a harmadikban, amely afféle maradék volt, két kezdő lány, Gyurika és a kérdező. A lányok egyszerre kerültek a csapatba, a társaság még nem fogadta be őket. A kérdező nem tudott tartozni soha sehova, Gyurika meg már évek óta nem józanodott ki.
A kérdező a két lánynak udvarolt. Épp csak az esze ágában volt elcsábítani bármelyiket is, de élvezte bókjait és hatásukat. Gyurika söröspoharat forgatott a kezében. A lányok viháncoltak, szükségük volt arra, hogy a rettenetes nap után valaki foglalkozzon velük. Arról beszélgettek, milyen igazságtalan lenne, ha bármelyiket is hagyná egyedül aludni, hiszen Zorba is azt mondta, hogy a férfiak bűne, ha egy nő egyedül fekszik le.
„Te le tudnál feküdni egy új nővel?” kérdezte hirtelen Gyurika a kérdezőt. A hangja már olyan gombócos volt, hogy meg kellett ismételnie.
A kérdező már régen nem volt kérdező, amikor megértette ezt a kérdést. És ki tudja, mi lesz, amikor válaszolni is tud majd rá.
Le tudnál feküdni egy majommal vagy egy kutyával? Nem csupán a kába gyönyör kedvéért, hanem szeretettel átölelni, összefonódva maradni a csúcspont után is, együtt elaludni, beszívni egymás lélegzetét. Hát akárkivel, aki szembe jön az utcán? Korra és nemre való tekintet nélkül? Hát a szomszéddal vagy a feleségével? Kit tudnál úgy magadhoz szorítani, mintha szüléd és gyereked lenne egy személyben? Ilyen legföljebb csak egyvalaki lehet, vagy hazudsz magadnak és a világnak. Ha nem volt még vagy nincs, akkor talán nem is lesz. Akkor valami fontosat nem tudsz. Próbáld megtanulni! Először csak egyedül. Ne törődj vele, ha fáj, olyan ez, mint az izomláz, a mozgásba lendült test tiltakozása. Keresd magadban a hamisságot, az elvétett lépéseket, idézd fel azokat a pillanatokat, amikor nem szeretted magadat, mert olyat tettél vagy nem tettél, amit szégyellsz. Ne menekülj, nézz szembe vele, vizsgáld meg, mint egy gombostűre szúrt bogarat. Nem kell sokat nézegetni, hogy észre vedd a foltot a lelkeden. Hogy került az oda? Rájössz. Onnan nincs más teendő, mint megakadályozni a következő foltot ejtő helyzet létrejöttét. Ám ha úgy érzed, hiába kínlódnál az egésszel, hagyd a csudába. Ha mindenben a tökéletességre törekednénk, az első tükörbe nézés után felakasztanánk magunkat.
XVIII.
Ott fékezett le, ahol vége szakadt a betonútnak és feltúrt, fekete sártenger kezdődött. Ragyogott a nap, a fű már zöldellt, de a fákon és a bokrokon – távolról – még csak apró pettyeknek tűntek a rügyek, nem alkottak összefüggő foltot. Az út végétől 60-70 méterre hatalmas deszkaistálló. Balra, messzebb, egy másik. Sehol más épület, pedig pontosan betartotta az útbaigazítást, kétszer fordult jobbra és egyszer balra, aztán megkereste a mellékutat, még a táblák is ott voltak, ahol mondták. Itt kell tehát lennie annak, akit keres. A távolból tompa pufogás hallatszott, mintha egy zenekarból csak a nagydob hangja érne idáig, vagy fát vágna valaki. Egyszer-kétszer keserves tehénbőgés törte meg a zaj ritmusát.
A kérdező nekiindult a sárnak, megkerülte az istállót, hátha van mögötte egy kis ház, vagy meglát valakit-valamit. Sehol senki, de közben, míg azon óvakodott, hogy lehetőleg ne merüljön el a paták által túrt dágványba, rájött, hogy nemcsak a bőgés jön az épületből, hanem a dobolás is. Egy pillanat alatt öt-hat lehetőség futott át a fején, hogy mi is történhet odabent, a csukott ajtók mögött. Mert az ajtók elől-hátul csukva voltak. Lábujjhegyen visszalépkedett az első bejárathoz, mert a hátsót hiába próbálta, az be is volt zárva. Elöl azonban kis erőfeszítéssel be tudta lökni az ajtót, köszönt, belépett.
Az első pillanatban, vak sötétben csupán egy érzékszerve működött, de az szinte feljajdult, mint a szem, ha közelről vaku villan bele. A trágyaszag orron vágta, megakasztotta léptét, megállította lélegzetét. Másodpercek kellettek, amíg összeszedte magát, addigra a látása is megszokta a homályt. Az istálló közepe felé egy férfi állt az egyik marha mögött. Kezében vasvilla. Oldalt lendítette, és odavágott az állatnak. Az összerándult, de most nem bődült el. Ugyanoda kapta a következő ütést, aztán a harmadikat is. Topogott, megpróbált elhúzódni a csapások elől, de akkor a másik oldalról kapott egyet. Ekkor engedett ki valami olyan hangot a torkán, amitől a kérdező azonnal elejtette volna a vasvillát. Nem így a gondozó (ki lehetett más?), aki újra nagy lendületet vett, hogy odasújtson. Addig ütött, amíg a kérdező egészen közel nem ért. Akkor leengedte a szerszámot, rátámaszkodott, mintha azt nézné, mit végzett eddig. A kérdező útbaigazítást kért tőle.
„Menjen vissza, a következő elágazásnál jöjjön vissza ugyanúgy, mint ide!”
A kérdező megköszönte a szíves tájékoztatást és kiment. Amint nagyot lélegzett és becsukta maga mögött az istálló ajtaját, megint meghallotta a dübögést. Egy pillanatig állt, gondolkozott, aztán elindult az autója felé. Cinkosnak érezte magát. Talán ezért hozta szóba a kérdezettnek a dolgot.
„Fekete haja volt, olyan rövid homloka és olyasmi magas, mint maga?” kérdezte az.
„Igen.”
A válaszoló elmondta, hogy a múlt héten elszabadult az egyik bika, megtiporta a gondozóját, aztán elszökött. A határőröket kellett kihívni, azok lőtték le gépfegyverrel. Aki ütötte a bikát, az öccse volt annak, akit megölt az állat.
„Dehát agyonlőtték”, hüledezett a kérdező. „Az nem ugyanaz a bika volt.”
„Nem hát. De ez is bika.”
Micsoda mámor embernek lenni! Gyenge vagy és törékeny, világod telve veszélyekkel, félelmekkel, jajjal és nyomorúsággal. Tudod, hogy meg fogsz halni, de előtte – ha szerencséd van és megéred – meggörbeszt és magányossá tesz a vénség. Mégis jó neked, mert bármit kiszolgáltatottabbá tehetsz magadnál. Ahogy a patkány megrág mindent, aminek a közelébe kerül, úgy alakítod át a környezetedet. Emberszaga lesz az ösvénynek, amit az erdőben vágsz, s amit talán útként leaszfaltoznak, hiába kereszteznék nászra induló békák, csigák. Képzelt kényelmedért rabolsz és pusztítasz. Kiválasztottál valamit a lét sok lehetőségéből, valamit, amiről azt hiszed, hogy biztonságot ad, s annak alárendelsz mindent. Ennek következtében bármit megtehetsz. Ha nem kínozhatod azokat, akiket gyűlölsz, hát vehetsz magadnak kutyát vagy fehér egeret. S meg se fordul a fejedben, hogy nem tudnál-e valamit, ami jobb a kínzásnál. Nyomorúságaidat kincsként őrzöd, nem fordulsz a többiekhez, akik – ha mindenki bízna a másikban – segíthetnének rajtad. Akkor talán nem kellene új ösvényeket vágni ott, ahol semmi keresnivalód, nem kellene más fájdalmat okoznod. Fájdalmat, ami az örömmel és boldogsággal ellentétben nem múlik el nyomtalanul.