Tarjáni Imre

A Pusztasomorján 1945-ben született Tarjáni Imre mozgalmas életösztöne viszonylag hamar talált otthonra a versek világában. A szüleit korán elvesztő diák 1962-ben ért el helyezést versével egy országos pályázaton.
A későbbiekben napi- és hetilapokban, folyóiratokban, antológiákban publikált. Közben kórházban, színházban, filmgyárban és szállodában dolgozott, ám a költészet iránti vonzalma mindvégig megmaradt.
„Világiak részvétele az egyház szolgálatában” című diplomamunkájának megírása alatt Csanád Béla professzor volt konzulense a Pázmány Péter Katolikus Egyetem levelező tagozatán. Tanulmányai hatására is erősödtek költészetének hitéleti vonatkozásai, s ez az Új Ember, az Igen, és nem utolsósorban a JEL című sajtóorgánumokban publikált írásaiban is kifejeződött. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége és a Magyar Írók Egyesülete alapító tagja.
Kifelé kopogtatás című, máig egyetlen önálló kötetét 2002-ben adta ki a Kráter Műhely Egyesület. „A remény, hogy minden történésnek Isten által rendelt jó célja van, nem hagyott el soha” ‒ írta bemutatkozásként. Majd néhány évnyi szünetet követően ismét rangos irodalmi folyóiratokban olvashatók művei.
Jelenleg Tapolcán él, naponta a Balaton-felvidék harmonikus tájhazájára tekint. A valóságban gyökerező spirituális szemlélődőként határozza meg önmagát. Erre és igen nemes belső lelki tájakra is utal „Születésnapomra” című kis verse: „tegnap séta közben / mikor a lelkem is kóborolt / kiejtettem az első / öregkori könnyem / nem panasz – hála volt”.
A jó költészet jellemző vonása a sűrítés. Gondolatot, érzelmet néhány szóval, mondattal szépen, értékelhetően kifejezni magasztos lírai teendő. Az akolitus Tarjáni Imre szintén erre törekszik, amikor verset alkot, s ezt a törekvését érdemes olvasói szemmel nyomon követni.

Zsirai László