Megyesi Nagy Imre

MEGYESI NAGY IMRE

Írtam néhány versfélét, de nem gondolkozhatok magam felől igazán, sem költői, sem művészeti léptékekkel. Néha úgy érzem, csak tapogatózok, firkálok valami megmagyarázhatatlan kényszer által hajtva, ami nem engedi, hogy abbahagyjam. Csak halványan emlékszem az első versekre – egy sincs már meg belőlük-, de bizonytalanul gondolok az utolsóra is. Fogalmam sincs, mikor lesz az a pont, amikor elég lesz. Annak ellenére, hogy harminc év alatt legalább három ciklust, és vagy tíz év hallgatást tudok magam mögött, azért még reménykedem néhányban. Szüntelen foglalkoztat, hogy miképpen, miért, s hogyan születik a vers, az igazi, az élő, és ható műalkotás? Mert a jó vers műalkotás, ebben egészen bizonyos vagyok, mint ahogy abban is, hogy a jó költő, nem csupán költő, de művész is, amennyiben folyamatosan, időről időre élő, és ható írásokat produkál. A magam tapasztalatai, érzései bizonytalanok, és méltatlanok is bármiféle komoly, maradéktalanul helytálló következtetés levonására. Ennél sokkal autentikusabbak Füst Milánnak, s az általam imádott Pilinszky Jánosnak esztétikai, és filozófiai írásai. A nyelv, és a művészet is koronként változik, annak igényei, természete szerint, de folyamatossága sosem szűnik meg, hacsak nem élettért vesztve ki nem hal. S ez az, ami engem úgymond, izgalomban tart. Azaz, ahogy Pilinszky János is mondta „a dolgok merre fele mutatnak”?

Engem elsősorban Isten-ember, ember-ember, valamint létállapot, környezet és ember relációi foglalkoztatnak az idő, lélek és szellem síkjain. Eddigi verseim, a maguk hangvételével ezek szintjeit, színeit, és mikéntjeit igyekeztek megjeleníteni több-kevesebb sikerrel.