A bogárgyűjtő
Írta: Megyesi Nagy Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 272
A bogárgyűjtő
Megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket.
A fény vakító teljessége, a szabadság forró, és lázas ígérete megmaradt, utolsó erejüket egyetlen végső rohamra mozgósította. Elszántan törtek beljebb és beljebb, mind magasabbra, a lámpabúra izzó belsejébe.
A poloskák egymással szemben, szinte mozdulatlanul gubbasztottak. Lábaikat olykor bizonytalanul emelve csak tapogatóztak. Hirtelen megmozdult a gyomra. Öklendezni kezdett. Egy gyors mozdulattal besöpörte a fiókba a két bogarat, és az ablakhoz ugrott. Zihálva borult a párkányra. Homlokát patakzó verejték öntötte el. Még jobban kihajolt. Az oxigénnel dús hideg levegő szétáradt testében, s a hányinger lassan alábbhagyott. Térdeiben megszűnt a remegés. Még nem nézett hátra. Nem akart, de a gyűlölet egyre erősebb lángot vetett benne. Még egy utolsó, nagy levegő! Becsapta az ablakot, és visszaült az asztalhoz. Óvatosan kihúzta a fiókot. A bogarak hátukon fekve lassú kapálózásba kezdtek.
– Na, mi van, savanyú a szőlő, ugye? Sötét van, mi? A lámpa, bezzeg, az tetszett? Az a szép, nagy, világos lámpa! Az az enyém! – üvöltötte a fiókba. – Azt hittétek, hogy ennyivel megússzátok? Komolyan azt hittétek?! – ajkai között már sziszegve préselte ki az utolsó szavakat, és asztalon heverő papírhalomból kihúzva egyet, óvatosan kiemelte, és maga elé borította őket.
– Nahát, akkor kezdjük előröl! Szóval, ez itt az én birodalmam – s mindkét kezét a plafon felé emelve eszelősen körbe mutatott. – Itt én vagyok az úr, én vagyok az Isten. Ide az engedélyem nélkül senki se teheti be a lábát. Senki! Még az anyám se! Senki! Értve vagyok? Itt minden értem van, miattam és nekem! Az asztal, az abrosz, a poharak, a lámpa, az ágy, a könyvek, a képek, a!…– hadarta egyre hangosabban, s már szinte kiabált, amikor a falon egy ponton megakadt a szeme. Na, és az! – kitágult a pupillája. – Aaaz, az a folt, ott. – megint suttogni kezdett. – Tudjátok, mi az? Hát, ha nagyon akarjátok, azt is elmondom. Egészen csinos kis folt, ugye?! – csettintett az ujjával. – Az én voltam! Kihúzta magát, és büszkén odalépett mellé. Óvatosan megtapogatta, puhán dörzsölni kezdte. – Mmmm, igen-igen! Ez bizony itt maradt! Pedig, milyen fürge volt? Nem olyan, mint ti! – hirtelen krákogni kezdet, és egy óriásit köpött a szürkésen zöld foltra.
– Mégis, mit képzeltetek, kik vagytok ti? Undorító, büdös férgek! Gyűlölöm a fajtátokat! Büdösek, undorítóak és jellegtelenek vagytok! Betolakodó, kis szarháziak! De, most az egyszer emberetekre találtatok! – az ajtó melletti komódhoz lépett. Kihúzta a legalsó fiókot. Fölemelt néhány ruhadarabot, és kivett alóluk egy fehér színű cipős dobozt. Kinyújtott karjaiban szertartásosan tartva, lassan visszament az asztalhoz. Óvatosan letette, és leemelte a tetejét. Jelentőségteljesen a bogarakra nézett.
– Ez itt az én kicsi műhelyem! Itt mindent én alkottam. – Vigyorgott büszkén, miközben a méretre szabott, több rétegben egymásra polcolt, keménypapír-táblákat gondosan kicsomagolta, és sorban, szépen kirakta egymás mellé. Vizslató szemeit le sem vette a két poloskáról, miközben a csomagolópapírokat szépen kisimította, és bedobta a fiókba. – Ettől, ugye elakadt a lélegzetetek? – A kartonlapokon gombostűvel rögzített, megcsonkított mezei bogarak sorakoztak. A csápjaiktól, lábaiktól, potrohuktól megfosztott tetemeket hassal felfelé rögzítették minden egyes lapra, zsugorfóliával lezárva a levegő elől. Némelyik így is porladásnak indult. Egy-egy levált darab a testtől távolabb, szétkenődve tapadt a kartonlapra.
– Hát azért még vannak hibák, nem tagadom- sóhajtott gondterhelten – , de majd ezt is megoldjuk, ne aggódjatok!
– Na, hogy tetszik? Nem gondoltátok ugye? – mutatott a lapokra. – Ez aztán a kényelem! Szép meleg, fűtött szobák. Extra szállás! A nyugalom háborítása kizárt! – két tenyerét összeillesztette, mint aki imádkozik. – Tisztelet az élőknek – enyhe mosoly villant szája szélén –, s a tisztességben elporladtaknak! Nyugalom, és béke szent poraikra! – artikulátlanul, szinte sikoltva röhögött, majd elkomorult az arca – De nem a betolakodóknak! – A poloska tompán puffant, ahogy felpöccintette a falra, majd szinte ugyan oda pattant vissza ahonnan kiindult, a másik mellé, jelét sem adva a gyötrelemnek, amit átélt. Csupán egyetlen, bizonytalan lábmozdulattal tiltakozott, hogy megint a hátán fekszik.
– No, lám! Hát kemény gyerek vagy te! Úgy is van jól, úgy illik! Legyen tökös az ember fia, ha már megszületett, nem? Itt nem babra megy a játék, ugye cimbora? Mégis, hogy gondoltátok ezt az egészet? Röpködtök, nyalakodtok, dorbézoltok itt, aztán meg csapkodtok össze-vissza! Talán még az asztalomra is odaszartatok, ugye?! – csapott egyet, s felvont szemöldökkel a bogárra meredt, de válasz nem érkezett, amaz mozdulatlanságba dermedt, mint aki már nem is él. – Na, mindegy is, erre számítottam. Fogalmatok sincs a jó modorról! Sebaj, nem erről szól a dolog! – megint kihúzta az asztalfiókot, majd rövid matatás után elővett egy újabb, az előbbinél jóval kisebb dobozt. – Engedjétek meg, hogy bemutatassam az én kis barátaimat. – A másik bogár hirtelen megmozdult. Odakapott, és azt is hátára lökte. No, no, csak semmi lázadás! – figyelmeztetően fölemelte mutató-ujját. – Szavatok se lehet! Engem tán nem értetek, de őket biztosan! – a dobozból két kisebb, és egy jóval nagyobb,
termetes pókot vett elő. Mindhárom potrohos egy-egy parafakockára szegezve, kidülledt szemekkel bámult a semmibe. Élettelenségük ellenére ijesztően elevennek tűntek. A tű ugyan áthatolt testükön, de hasukat nem szorította a táblákra. Mintha saját lábaikon álltak volna. Egyiket sem csonkította meg. Sőt, a baloldali lába kissé felemelve maradt, mintha éppen lépni akarna. Elámult önnön zsenialitásától. – Ez maga a tökély!- sikoltotta. – Íme, dadadadaaam! – Tiszteletet mímelő ünnepélyes fejbólintással közvetlenül a két poloska elé tolta a tetemeket. Engedjétek meg, hogy bemutassam, s egyben bejelentsem a világ egyetlen, és páratlanul bölcs, ízeltlábú ítélőszékét! Igen, ők fognak ítélkezni felettetek. Bizony ám! Hát, nem nagyszerű? – csapta össze két tenyerét. S már éppen felugrani készült, amikor hirtelen zajt hallott kintről. A rövid kulcscsörgést tompa nyikorgás, és a falnak csapódó ajtó dübbenése követte. Egész testében összerándult. Tarkójától lába hegyéig, minden ízében remegni kezdett.
A nő botorkálva, meg-megbotló, tántorgó léptekkel küzdötte magát beljebb. Szatyrait a földre hajította. Reszelős, fáradt hangja otrombán hasított a konyha áporodott csöndjébe.
– Van itthon valaki? – Csend. Fölkapcsolta a villanyt. – Hé, te gyerek, itthon vagy-e? Vagy már megint elevett a jó fene? Hogy az ördög vinne már el örökre! A franc egyen meg, te szerencsétlen hülye, hol vagy?! – a torkából kiáramló alkoholbűz lassan elöntötte az egész folyosót. – Hé, te, meghoztam a gyógyszeredet! Hallod? – ökölbe szorított jobb kezével bizonytalanul döngetni kezdte a szobaajtót. A másikkal támaszkodott. Bentről halk motozás hallatszott. – Tudom, hogy itthon vagy! Ne játssz velem, hallod? Ne játssz velem, mert begurulok! A fene a jó dolgodat! – megint rácsapott az ajtóra. – Egész nap itthon lebzselsz…, én meg robotolok, majd megszakadok, hogy föl ne fordulj éhen, meg, hogy tető legyen a fölött a hibbant fejed fölött! – odébb tántorgott. – Még, hogy beteg?! – Az egyik szatyorból előkotorta a frissen kiváltott gyógyszereket. Az ajtó elé vágta. – Ne, itt vannak! – legyintett, s úgy ahogy volt, a konyhaasztal mellé huppanva egy pillanat alatt elaludt.
Csak egy terítőt dobott az asztalra hirtelen, nehogy elszálljanak a bogarak. Aztán felállt, s egy ideig fülét az ajtóra tapasztva várt, mígnem meghallotta azt a jól ismert, jellegzetes hangot. Kinyitotta a szobaajtót. Anyja az asztalra borulva, fújtatva, hörögve horkolt. A bejárati ajtó félig nyitva maradt. Csípős hideg áradt be rajta. Becsukta. Fölvette a dobozokat, s ugyanazzal a mozdulattal a kukába dobta őket. – Kell a szarnak! Nem fogom magam megmérgezni!- Lábujjhegyen lopakodott a konyhába. Tartott tőle, hogy a másik felébred. Mérhetetlenül gyűlölte, és egyben szánta is ezt az emberi roncsot, akit anyának hívott. Tanácstalanul nézett körbe, nem tudta mit tegyen. Ekkor a hűtő tetején meglátta az összehajtogatott abroszt. Vékony ugyan, de ennek megteszi – gondolta, s két ujja közé fogva kibontotta, és óvatosan rávetette az asszony vállára. Az meg se mozdult. Lekapcsolta a villanyt, és visszament a szobába.
Képtelen volt megnyugodni. Iszonyatos fájdalom szaggatta egész mellkasát. Föl-, s alá járkált, s ahogy a kényszer, s az indulat adta, teljes erővel, ökölbe szorított kézzel, püfölte mindkét térdét, és homlokát. Hosszú percek, talán egy fél óra is eltelt, mígnem elfáradt, s a kimerültségtől legyengülve végre leült. A gőzös indulat lassan elpárologni látszott, s a gyenge fényben újra értelmet nyertek a halvány, sejtelmes formák. Lehullott szeméről a lepel…, mint ahogyan az a valódi is, időközben az asztalról. Döbbenten vette észre az előtte sorakozó bogártetemek között az eszelősen vergődő egyetlen poloskát. Hirtelen, minden eszébe jutott. S ahogy eszébe jutott, fájdalma helyett őrült, tomboló indulat vett erőt rajta. Elvesztett ereje egy pillanat alatt megsokszorozva tért vissza. Azonnal fölcsapta a nagyvillanyt, s négykézlábra ereszkedve, csúszva, mászva kutatta át az egész szobát. Még az ágy alá is bekúszott. Majd hitetlenkedve felpattant, s odaugrott az asztalhoz, hogy tényleg nem tévedett-e? De nem, a másik bogár valóban nem volt ott. – őrjöngve túrt loboncos, kusza hajába, és teljes erőből tépni kezdte. Csapkodva, ugrálva tombolt. Ekkor a poloska felröppent. Cikázva, ide-oda csapódva falra, mennyezetre, lámpabúrára, kétségbeesett szárnycsapásokkal kereste a menekülés minden lehetséges útvonalát. Sikertelenül. Amaz a felkapott asztalterítővel, egyetlen csapással földre parancsolta. – Na, nem, azt már végképp nem!- üvöltötte, s markába kapva a vergődő bogarat lekapcsolta a villanyt, s gyorsan visszament az asztalhoz. Tenyerében megérezte a poloska apró lábainak motozását. Végigfutott hátán a hideg.
Undorodva vetette maga elé.
– No, hát csak nem feltámadt bennünk az életösztön?! Szökdösünk, szökdösünk? – s ujjbegyével eszelősen rácsapott a bogár hátára, mire az, újra széttárta apró szárnyait. De lendülni már nem maradt ideje, a cipős doboz fedele sötéten borult rá.
Későre járt. Komótosan és szertartásosan csomagolta vissza a bogarakat, minden kartonlapot gondosan a maga helyére téve. A pókokat is visszahelyezte a kisebb dobozba. A gyufásdobozt utoljára hagyta. Kíváncsian emelte füléhez. Megrázta. Semmi. Még jobban megrázta, de megint semmi. Csak a poloska ide-oda verődő, tehetetlen testét hallotta tompán koppanni. Egy pillanatra kihúzta hát a skatulya belsejét. Megelégedéssel konstatálta, amit imént hallott, hogy a bogár ott van benne. Hirtelen izgalommal, és kéjjel telt öröm öntötte el.– Holnap kiskomám nagy nap lesz, ugye tudod?! – elvigyorodott, s megfeledkezve az általában érzett undorról, óvatosan, és leheletfinoman végigsimította a bogár hátát. – No, ne félj, minden rendben lesz! – suttogta és visszazárta a dobozt.
A szobára mély, és egyenletes csönd terült. A matató halvány fényben a sarkok éle kisimulni látszott. A lávalámpa vörösen izzó csillámai lassú köröket írtak a kúpos testű végtelenbe, elárasztva lelkét is, testét is békével. Hirtelen gyenge zajt hallott kintről, majd a konyhaszék fület szaggató csikorgását a járólapon. Felébredt, gondolta.
Kint kattant a villany, és újabb csörgés, motozás. Most már biztos, hogy felébredt. – hasított belé, s alighogy felnézett, a szobaajtó kivágódott. Két gyógyszeres doboz repült be, egyenesen a feje fölé csapódva. – Hát, lopom én a pénzt? Vedd be, vagy én nyomom le a torkodon! – hallatszott, s a hangot az erőteljes, bántó fényben egy hosszúra nyúlt sötét alak követte. Terpeszkedő csápjaival, lassan, rémisztően közelített hozzá az óriásbogár. Fölmászott a falakra, az ágyra, a plafonra, míg végül beterítette az egész szobát a förtelem.
Az asszony egy pillanatra megtorpant, s kissé meg is ijedt. Sosem látta még ezt a
tekintetet. A hidegfényű gyűlölet, mint a kés hatolt belé. Megborzongott.