Világvége
Világvége
Tiszta tavaszi nap, kellemesen langyos idő, az aszfalt szárazon fénylik. Ezen a közönséges napon a világ forgatagában egy pillanatra megálltam, úgy hiszem életemben először. A nagy sárga villamost bámultam a Vasvári Pál utcai megállóban. Akkoriban hatalmas nyüzsgésnek tűnt számomra a néhány fel- és leszálló utas, mint egy színes, változatos kavalkád, mégis elálmélkodtam. A világ körforgása megszűnt, itt, a Vasvári Pál utca sarkán, és tekintetem lassan, de biztosan megállapodott a nagy sárga villamoson. Fantasztikusnak tűnt, a méreteivel, a sárgaságával, ahogyan csöngetett és eltávolodott…
Ekkor hasított belém a felismerés: tíz és fél éves vagyok, s ha most felszállnék, gyermekjegyet vásárolnék 35 fillérért. Ez akkoriban 10 éves korig volt váltható. Rájöttem, most nem ez a gondom, nem a 15 fillér a fontos. Nem találtam különbséget 10 éves korom előtti és utáni énem között.
Egészen mostanáig. De most, ebben a furcsa pillanatban rádöbbentem: Valaki vagyok, egy a sok közül, jogom van belépni az 50 fillért fizetők közé – ez volt az ára egy vonaljegynek –, ami egy kicsit a felnőtté válást is jelenti. Másik szörnyűnek tűnő igazságra is rádöbbentem, azóta aggaszt, annál is inkább, mivel beigazolódott, leszek még 14-20, sőt több éves is. Megláttam a korlátaimat, tíz és fél éves vagyok, és még csak most ébredtem rá, létezem, ám semmi említésre méltót nem tettem idáig. Ekkor elkezdtem gondolkozni. A villamos nem a végtelenbe tart, csak a végállomásig, és elment a kedvem, hogy felszálljak rá 35 filléres díjért. Legközelebbi alkalommal vonaljegyet kértem, bár tudtam, alacsony növésű vagyok, fiatalabbnak tűnök koromnál. Ahogy írom a sorokat és visszatérek jelenlegi önmagamhoz, be kell látnom, legkomolyabb kísérletem a világgá menésre 5 évesen zajlódott le. Réges-régen elhatároztam, világgá megyek. Sajnos folyton lekéstem róla, tudniillik világgá menni korán kell, mert sötétedésre ugye azért oda kell érni. Állandóan elaludtam és világos délelőtt ébredtem csak fel, amikor sokan jártak az utcán, olyankor a tömegben már lehetetlen meglelni a világ végére vezető utat. Végül egyik nap sikerült hajnalban felébrednem. Odakint még sötétség lepte el a tájat. Nagyanyám a konyhában mosott, ami roppant meglepett. Nem is akar világgá menni, mégis ilyen korán talpon van. Furcsa. Közöltem vele, megvalósítom szándékomat, amiről már beszéltem neki. Kértem, süssön nekem hamuban sült pogácsát, mivel az dukál a világra kelőnek. A pogácsa miatt sok időt vesztettem, sehogyan sem akarta megérteni, hogyan értem a hamuban sütést. Utoljára kiegyeztünk néhány előző napon készült krumplis pogácsában. Ezt kis batyuba kötve nyakamba vettem, jobb kezembe piros léggömböt fogtam. Ekkor tragikus felismerés ért. Amíg vitatkoztunk nagyanyámmal a világgá menés körülményeiről és a pogácsáról, teljesen feljött a Nap. Ragyogó világos délelőtt volt, és hiába keltem fel hajnalok hajnalán, már nem érhetek el a világ végére. Nem mertem bevallani magamnak, de éreztem, elszalasztottam az utolsó lehetőséget. Soha többé nem leszek képes ilyen korán felkelni, lezárult előttem a világ. Később, amikor már nem hittem a világ végében nagyon sajnáltam, hogy nem indultam el. Talán most én lennék az egyetlen, aki képes volt eljutni oda és tudja az igazságot világ végéről.
Így szűkült le 5 és 10 éves korom között a világ, a végétől az 50 filléres vonaljegyig, amellyel a Szent István térig lehetett utazni. Később bebizonyosodott, amit sejtettem, valóban elmúltam 14 éves, sőt a végtelennek tűnő 8 osztályt is kijártam. Így azután a gimnáziumon sem lepődtem meg. Csupán attól félek, megint túl magától értetődőnek fogom fel a tényeket, és rá kellene döbbennem, nekem már egy fokozattal drágább menetdíjat kellene fizetnem. Lehet mindez nem annyira lényeges, mint hiszem. Talán már elindult felém a villamos, ami elvisz a végtelenbe a világ végére, ingyen.