Vajda Jánosról
Írta: Millei Lajos
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 203
Vajda Jánosról
Vajda János (1827–1897)
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...
A XIX. SZÁZAD utolsó harmadának VAJDA JÁNOS a legkimagaslóbb szerelmi lírikusa és bölcselő költője. Különálló költői egyéniség volt; nem csatlakozott szorosabban a népies-nemzeti irány híveihez; ezért sem a Petőfi-utánzók, sem az Arany-követők nem méltányolták érdemeihez mérten.
Ha az élet nyomorúságára gondolt, lázadó szellem fogta el; ha a lét és nem-lét kérdéseivel foglalkozott, bánat gyötörte; ha látta a születés és vagyon korlátlan érvényesülését, maró gúnnyal és heves gyűlölködéssel szólalt meg.
A költők kenyere a sírás, az éneklés, ezért fizetik őket, ezért rágódhatnak a lakomák csontjain.
A nemzeti bánat hangjai az ő líráján is megszólaltak; a szabadságharc bukását követő időkben ő is megírta a maga nagy-hatású hazafias allegóriáját: „Itt a nagy halott előttünk Kiterítve, mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen.” (A virrasztók)
A nagy halott: a nemzet; a virrasztók: a nemzet költői.
Amilyen komor Vajda János bölcselő költészete, éppen olyan borús szerelmi lírája is. Egy rossz útra tévedt nő alakja kísértette haláláig: a gyönyörű testű Gina emléke; ez az ifjúkori emlék megmérgezte minden életörömét. Az álmok és emlékek visszajárnak a költőhöz. Lelkének sebei már nem kínozzák a régi gyötrelemmel, szíve olyan hideg és szenvedélytelen, minta Montblanc csúcsán a jég. Egyik ihletett órájában megszületik halhatatlan költeménye, a „Húsz év mulva”
Vajda János lelki élete merőben elüt a mindennapiságtól, tépelődései megindítanak, fantáziája magával ragad, gondolatai áttörik a zárt formát. Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Híd Petőfi és Ady között. Nyelve eredeti személyiségre vall, aki vállalja a túlzást, a szélsőséges megfogalmazást. A romantika eszközeit úgy alkalmazza, hogy az már a szimbolizmus előfutárának bizonyul. Ady ezért is érzi az elődjének.
Vajda Jánost a korabeli tekintélyesebb bírálók meglehetősen mellőzték: „Mi éppen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket.”
Viszont azt, hogy mit ér a szokatlan, az új hang dübörgése az irodalom éterében, azt Ady bizonyítja be végérvényesen, aki ezt a szellemi ösvényt mindenki által látható sugárúttá szélesíti ki.
Hogy Vajda János személyes kapcsolatai, szerelme, házassága kudarcot vallott, abban neki is nagy szerepe volt. A kemény, szilaj természetű, különc ember nehezen tudott a helyzetnek megfelelően viselkedni. Irodalmi, esztétikai és politikai vitáiban is az indulatosság, erőszakosság jellemezte, kérlelhetetlen szigorral ostorozta ellenfeleit, a látszatmodernizálást, a divatot valósággal gyűlölte, viselkedésében, szokásaiban is sokszor volt provokatív. Szenvedélyesen képviselte saját igazát, nagyszerű és nagyszabású tanulmányaival, politikai röpirataival (Polgárosodás, Önbírálat, 1862), cikkeivel szinte mindenkit magára haragított. A keserűség állandó társbérlővé vált lélekotthonában.
Vajda János: KESERŰ ÓRÁBAN
Én sem éltem egészen hiába:
Fáztam és koplaltam eleget.
Szenvedésim nyomorú dijába
Szánakoztak rajtam emberek.
Nem maradtam adósuk magam sem:
Szerettem e szánó tömeget.
És mivelhogy nem volt egyebem:
Odaadtam érte lelkemet.
No de egyet fordult a kerék.
Lett gunyám, megevő falatom.
Bezzeg öljt kiált a csőcselék,
Fölakad a kenyér torkomon.
Akik előbb szerettek, hajgálnak
Kövekkel... És már most mit tegyek?
Legjobb lesz tán, ha a kutyáknak
Vetem e panaszos kenyeret?!
Talán nem véletlen, hogy Ady Endre a saját költészetének meghatározó alapköveit Vajda János szokatlan, egyéni líratömbjéből faragja ki.
Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól
Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.
Lantot, hitet vígan szegre akasztok.
Kicsit pirulok. Én és a Siker?
Jöjjenek a tilinkós álparasztok,
Jöjjenek a nyafogó ifju-vének,
Jöjjenek a finom kultúrlegények.
Nem is tudom, hogy mi történt velem,
Hát sokat érne itt a győzelem?
S én száz arcban is kínáltam magam,
Vénleánykodtam. Pfuj. Már vége van.
Ügyes kellner-had famulusa tán?
Éhes szemben vörös, vadító posztó?
Legyek neves hős kis kenyércsatán?
Fussak kegyért én, született kegyosztó?
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Annak ellenére, hogy Vajda János tehetségére már az 1840-es években fölfigyeltek, s élete vége felé a fiatal költőgeneráció (Komjáthy, Reviczky) tagjai a legnagyobb élő költőnek tartották, élete mégis magányos volt. Szerb Antal szerint ő volt “a modern magányosság első hordozója a magyar irodalomban”. Művészetét meg nem értés és támadás fogadta, politikai eszméi miatt mellőzték, s magánélete is kudarcokkal teli volt. Költészetét csak az utókor ismerte el méltóan, Ady mindig is a saját költészetének szerves előzményét látta Vajdáéban.
Vajda János: Sodoma
Javában áll a vásár; a zsivajban
Megsiketül a lelkiismeret.
A cég föloszlik; im végeladóban
Árverelik a kerületeket.
Kapós az áru; hogyne? sokat ér,
S potomság, mit a boltos érte kér:
"Ki hazudik nagyobbat?" E sivár
Föltétel a kikiáltási ár.
Föl és alá tud hizelegni szebben
A mennynek és pokolnak egyaránt?
Ah könnyü sor! mi drága még részletben -
Egészben szinte semmit ér hazánk...
Lemondott róla régen mindenik,
Adó, vevő, hivén, hogy sírba tért.
Csak még a bőre! ezt adják, veszik,
Igaz, hogy olcsón: egy üveg borért...
Mint mikor a hajó a víztölcsérben,
Haj rá, neki! hol a pezsgős palack?
Pokolba őrült becsület, szemérem!
Föl a kabinba, hol a szűz ajak?
Nyerít a kéjvágy, bőg a hiúság,
Vonít az írigy önzés éhesen.
Itt már hiába átok és imádság!
Én már csak a kénkő-esőt lesem.
És eljön az, hah, itt is a határon;
Én látom azt, mint Lót, rég, egyedül.
De nem megyek, nem mozdulok... bevárom...
Hiába a sugallat: menekülj!
Kéj lesz nekem e gyilkos tűz-zuhany;
Szemlélni, hogy rémül a gyáva gaz!
Diadalom, ha ők mindannyian
Látják, hogy hal meg köztük egy igaz.
Mint egykor Herkulanum és Pompeji
Végnapján, láva-temető alatt,
Volt még egy hű, valódi római,
Ki mozdulatlan, őrhelyén maradt;
Ha majd kiásnak a hamu-özönből
Álmélkodó késő évezredek,
Találnak ott - s majd rám ismernek erről
Egy fölemelt főt s egy üres kezet!...
Ady Endre: Az élet
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!
Forrás: Magyar irodalomtörténet /Kézikönyvtár- Arcanum
Kép: Google