Út
Írta: Viola Szandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 189
Út
Felszállás előtti elcsendesedés.
A magány hangárjaiban összecsukódott ember
kucorodik a sarokba: hajléktalan, aki
hajlékot teremt az összezsúfolt semmiben, beköltözik a világba.
Átlépem, tovasíró nevetése kísér utamon.
Lábnyomok forrósodnak a homokban…
az út belőled épült, ahová még nem léptél…
Magamban hozom a tájat, az idő követ mindenhová,
a temetőket is továbbtemeti majd a föld,
a világvégén feketére sülve üdül a pusztulás.
Napbarnított férfiak bőre csillogó sár,
asszonyok szomjas szája szikes földdarabkák mozaikja,
elsebesedik testünk és roskadozik a lábunk,
aludni nem szabadna most,
mikor sorban búcsúznak folytathatatlan napok!