Tudat-dimenziók
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 233
TUDAT-DIMENZIÓK
A tudattal: hogy el kell, hogy múljak – antennáival bekapcsol szívem pitvarában a szorongás, elmos, mint a megtörtént álom. Az elme kóros, ábrándos képzeteket vetítve ringat, akár a hintaágy egyre. Jó volna, ahogy esik, úgy puffan, bátran letagadni a morgó-öklű hallgatást, komiszkodó ördög-görcsöket. Úgy tudna rám vigyázni, akár felebarát vagy éppen hóbortos, víg szerető. Szemrehányások ádáz, vad csatája velem marad. Szembe menetelek előre a tömeggel, hátha megint elgáncsolnak, fellöknek, mint holdkóros ostobát. Mire a metró megindul, talán csikorgó sors-sínekre zuhanok, akár a céltalan záporeső.
Olyanná lettem, akár a felbolydult tömegben némán botorkáló, gondterhelt vakvezető kutya; már az sem lehetnék önként. Nem lehetett sohasem panaszfal, mert megesett, hogy víz alá nyomott a szándékos, gyilkos felelősség, mint mohó szeretetvágy valaki iránt, akit már oly régóta nem láthattam. Bamba közöny most még naponta többször elszigetel azoktól, akikkel egyezkednék. Magamban kell, hogy hurcoljam a jelenlétet, mely még egy egységben megtarthat ki tudhatja meddig?! Agymosott, katasztrofális állapotoktól miért, hogy senki sincs, aki még szabadon öklendezik?!
Nem hittem volna soha, hogy megélem majd a marcona kort is, mikor cselekedni, jót tenni, porból másokat önként felemelni bűn lesz, szégyenfolt s nem egyszerű erény. Időjárást tükröző, romantikát őrző lelkem fodrozódik s kimaradoz önként. S mert az új tavasz ismét megválaszolatlan kérdéseket rak a személyiség belső hagymahéj-rétegeire, hamarabb könnyzáporokat fakaszt.
Mint a duzzogó, marcona kisgyerek, versenyt rohanok önmagammal tékozlón, hogy szunnyadó béke-időmet mindenáron megőrizzem. A Lét szabadesése ahányszor csak muszájból, s nem akaratból flörtölök vele, szüntelen megfoszt valami értékestől!