Taní-tani

Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter


Közzétéve 6 hónapja

Megtekintések száma: 312



Taní-

tani

Sok-sok keserves – tüntetéssel, kordonbontással, élő lánccal zajló – tiltakozás után keresztül nyomták a parlamenten az úgynevezett státusztörvényt. Soha nem látott összefogást (és elkeseredést) eredményezve tanár-diák között. Voltak – és lesznek még – pedagógusok, akik majd csak ezután fognak felmondani, nem bírva a rájuk nehezedő újabb nyomást.

Szülő vagyok három gyerekkel, de el tudom képzelni, mit jelent egy 35-40 fős osztály mentorálása a kötelező anyag leadásával a rendelkezésre álló időintervallumon belül, miközben a leadandó anyag java már korszerűtlenné vált a 21. századra. Eddig is fel kellett kötnie az alsóneműt annak a pedagógusnak, aki törekedett a hatékonyságra, eredményességre úgy (lásd: nemzeti tanterv), hogy a diákok közben ne utalják meg a tantárgyát, az iskolát (vagy őt), és mindeközben hiteles tudjon maradni. Különösen nehéz feladat ez a mai kamaszok között, akik – az eddig soha meg nem élt generációs szakadék által – jobban érzik, látják, hogy az elsajátíttatni kívánt anyag réges-régen aktualitását vesztette.

Mert mit jelent aktuálisnak lenni? Olyan korszerű módszerekkel tanítani, szemléltetni, olyan tudást adni át, amely követi ennek a századnak az elvárásait, és amely a mai korban egy egyszerű kattintással nem elérhető mégsem az interneten. Tulajdonképpen ahhoz, amit bizonyos közismereti tárgyakból el kell a diákoknak sajátítaniuk, jóformán minden megtalálható az interneten.

Jogosan tesszük fel akkor a kérdést: minek ide tanár?

A tanárnak ma már nem az az elsődleges funkciója, hogy ismereteket adjon át, hanem hogy megtanítsa a fiatalokat ebből az iszonyú adathalmazból megtalálni, szelektálni, amire szüksége van, ami értékes. A tanár legfontosabb feladatává az vált, hogy rámutasson az összefüggésekre, miközben felismerni, gondolkodni tanít meg. Hogy a fiatalok el tudják választani a búzától az ocsút. Minden másra ott van a net.

Ehelyett a tanárok kénytelenek 19–20. századi módszerekkel bifláztatni sokszor teljesen felesleges adatokat. Ha viszont egy pedagógus használja a tanulmányai által ráruházott jogánál fogva a saját módszerét – ami hiába hatékony és eredményes –, meghurcolják, urambocsá', alkalmasint eltávolítják az intézményből. Pedig az egyedi módszerek kidolgozása, egyes diákok egyedi igényeihez felépített órák (tehetséggondozás, integráció, növekvő számú SNI-s gyerek) sokkal több erőfeszítést igényelnek, mint a jól bevált, ám mára haszontalanná vált módszerek, ismeretek alkalmazása.

S ha ez nem lenne elegendő, mindehhez jött a státusztörvény.

A jó (de a kevésbé igényes) pedagógusok nem csak azt a 4-7, sőt több órát tudják le naponta, amit láthatunk. Ugyanis órára felkészülni, dolgozatot javítani, órarendet írni, tantervet készíteni, portfóliót írni nem lehet a tanórákon. Sem ügyeletben. De még helyettesítés közben sem. Azt csak és kizárólag otthon, a napi munka után lehet. A szabadidő terhére.

Viszont e törvénynek köszönhetően azt a szabadidőt veszik el a pedagógusoktól, amit kiegészítő tevékenységükre – s még pihenésről egy szót sem említettünk! – használtak volna fel.

A pedagógus nem akkor megy szabadságra, amikor akar, hanem a hivatalos (egyre jobban megnyirbált) szüneteiben. Bármilyen esemény történik életében, ehhez kell alkalmazkodnia. Mert a tanítási intézmények ma már őrző-védő helyekké is váltak, hiszen a legtöbb szülő 8 órában dolgozik, sőt a nagyszülőkre is csak ideig-óráig lehet számítani, hiszen a nyugdíjkorhatárt is egyre jobban kitolják.

A pedagógus társadalom eddig csak elnőiesedett (ennek kártékony mivoltáról is bőven lehetne írni), de most még el is öregszik. Számos tanulmány, statisztikai adat látott napvilágot arról, hogy a pedagóguspálya nem alternatíva a mai fiatalok számára, hiszen anyagilag sem kifizetődő (régóta nem). És akkor még nem említettem az erkölcsi megbecsülés évtizedekre visszamenő hiányát.

Egyszóval: nem életpályamodell.

Ergo: a most aktív pedagógustársadalom lassan (nem is olyan lassan, hiszen az átlagéletkoruk ötven és afölötti már most is!) elöregszik utánpótlás nélkül.

Csak halkan kérdezem meg: ki fogja az unokáinkat tanítani?