Szabad lélek

Írta: Juvencio Valle


Közzétéve 4 hónapja

Megtekintések száma: 132



El hijo del guardabosque III

Yo no tengo recursos ni tácticas. Soy puro,
límpido y primitivo, azul como una égloga;
no tengo ocultas ciencias, la pura luz del cielo
con su índice florecido me favorece.
De repente su ramo mágico me signa
y soy entonces el pastor bienaventurado.

Si me voy de aventuras, voy como soy: desnudo
sin brebajes, ni anillos, sin manes tutelares.
Voy cantando y soñando como quien va por agua,
como quien va a cortar la flor del alba:
como por tierra propia y conocida me muevo.

Si de miel me alimento, para mí todo tiene
sentido de dulzura, y todo me explico
a base de optimismo. Afino oído y arpa
y es como si mis hombros florecieran,
como si en mi garganta cantara el agua.

Soy el hombre que ara desde el alba a la noche;
el pastor trasnochado de música y rebaño;
el sencillo carpintero con olor a virutas;
o el viejo evangelista que se sabe la Biblia
y en estado de gracia la canta en las esquinas,
explicándose a su modo la dirección del viento.

Cuando quiero alzo mi torre a los espacios
para coger el ramo señero. Alzo la frente
para beber la luz que me viene de arriba.
Oficiante de eternidad llevo a mi boca
mi pequeña poción de leche agria.

Por eso es que puedo cantar como el águila:
de pie en mi silencio, como sobre una roca,
tembloroso de azul; por eso puedo
escarbando en mi propia madera silenciosa
desatar las primarias gargantas de la tierra.

Porque libre me sé. Porque a nadie le debo
el sorbo de agua. Y es mía la serena
embriaguez que em embarga. Arquitecto cumplido
mi clima para vivir lo hace mi mano,
y si mi ruta es dura asísteme el orgullo
de sobrellevar cantando mi pesado madero.

Szabad lélek

Nem élek taktikával, trükkel se, tiszta lettem,
áttetsző s egyszerű, kék mint egy ekloga;
nincs titkos tudományom, a mennybolt tiszta fénye
kedvemre zeng virágos ujjával a magosban.
Egyszercsak megkeresztez bűvölő ágboga,
és akkor én leszek az üdvösséges pásztor.

Kalandozásra menni csak pőrén indulok,
varázsital s gyűrű, jószellem nem vezérel.
Dalolva s álmodozva járok, mint ki vízen jár,
ki a hajnal virágát letépni bandukol:
lépdelve magam földjén, ismerős tájakon.

Édes virágméz táplál, tehát számomra minden
édességes ízű, mindent befogadok.
Ha felhangolom hárfám és hegyezem fülem,
mintha a vállaim virágba borulnának,
mintha vízcsobogás zengedeztetné torkom.

Olyan ember vagyok, ki vakulásig szántok;
muzsikát figyelő, nyájjal virrasztó pásztor;
a forgács-illatú, egyszerű földi ács,
a vén evangélista, jó Biblia-fújó,
ki utcasarkokon kántál ájtatosan,
ki tudja a széljárást, s mondja maga szavával.

Amikor akarom, tornyomat emelem,
hogy árva ágat fogjak. Homlokom fénybe mártom,
kortyolva illatát, mely árad rám a mennyből.
Az örökkévalóság misézőpapjaként
hordom számban fanyar tejitalom: a békét.

Ezért járom a mennyet, mint a kőszáli sas:
állok csöndem alatt, mint sziklaperemen,
kékségben riadozva; talán ezért tudom
tulajdon néma fámon kapirgálva ügyetlen
elszabadítani az ősi hangokat.

Szabad lélek vagyok. Senki nem kérhet számon
egyetlen korty vizet. Enyém a csöndes mámor;
ömölhet széjjel bennem. Igazi építész:
saját kezemtől épül a saját égövem.
Ha rögös is utam, segít a büszkeségem,
s dalolva hordozom a fakeresztemet.

Fordította: Kormos István
Forrás: magyarulbabelben.net