Sorsfaggatások - Darvasi Lászlóról
Írta: Novák Imre
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 252
Sorsfaggatások
Nem baj, ha nem értjük a világot (Istent), elég, ha tudjuk.
Darvasi Lászlóról
Gazdag a magyar irodalom. Egy felmérés szerint hazánkban több mint kétezer az élő drámaírók száma, és akkor még nem szóltunk a költőkről, prózaírókról, és ne is térjünk ki más tollforgatókra. Sokat kell olvasnunk, ha tájékozódni akarunk a megjelent művek között. Bár nem minden válogatás során bukkanunk gyöngyszemekre, de azért értékek szép számmal akadnak. Egy ilyen merítésnél Darvasi írásai biztos, hogy közéjük tartoznak. Ennek igazolására vállalkozik ez a néhány mondat, gondolat.
Mielőtt kóborlásra indulunk szövegeiben, kezdjük egy közelképpel. Darvasi László író, költő, drámaíró, tanár, közíró, és ő Szív Ernő és időnként Eric Moussambani is. 1962-ben született, 1986-ban szerzett Szegeden magyar-történelem szakos diplomát. Az Alföldön tanított, majd a Délmagyarország újságírója lett, a lap kulturális rovatát szerkesztette. Otthon van az irodalmi közéletben, hiszen 1993-tól az Élet és Irodalom főmunkatársa, és ez már önmagában is rangot jelent. Alig akad olyan magyar irodalmi elismerés, amiben még ne részesült volna, talán csak a Bólya Péter-díj hiányzik gyűjteményéből.
Darvasi olyan költőként indult, akinek már az első műveiben is érződött a prózai megszólalás lehetősége, mert erős elbeszélő vágy hatotta át verseit. A világ történéseire érzékenyen reagáló versekkel jelentkezett. Aztán a prózaíró felülkerekedett benne. Történetei nem csak a magyar tájon, vidéken játszódnak, nem csak magyar észjárással, emlékekkel, tapasztalatokkal érthetőek. A német és más népek olvasói számára is megragadható világot ír le, mert a nő és a férfi minden világtájon ugyanúgy kutatja egymást, a foci és Párizs ugyanazt jelenti a földön mindenkinek, illetve – Darvasi stílusában – mindenkinek mást. Intim prózaíró. Ahogy Borgesnél is, új világ teremtődik írásaiban, ő is inkább képzeletében érzi jól magát, ahogy történeti óperenciás tengerén halad. Ezért fogadjuk el, az író oda visz minket, ahová akar, és vele szívesen kelünk útra időben, akár a történelmi múltba, de jelenünk bármelyik helyszínére is. Bízhatunk benne, hogy valamilyen érdekeset, szenvedélyeset mutat nekünk a valóságból, világából, legyen a helyszín és a díszlet akár Mexikó, akár Venezuela, vagy legyen az egy női börtön vagy futballpálya.
Sokféle műfajban kipróbálja magát. A vers, a próza, a dráma, a mese, a tárca egyaránt beletartozik írói világába. Történeti retorika helyett hol földközelien fogalmaz, hol nem. Vonzza „világunk marhasága”.
Az irodalomban nem ritka, ha valaki megkettőzi magát, legalábbis nevében. (Néha olyan jó lenne kibújni a saját bőrünkből!) Sárbogárdi Jolán, Csokonai Lili után ő Szív Ernőnek adott életet, és ezzel csak kapcsolódik az irodalmi élethez, hiszen az előbbieken túl, Petőfi, Jókai is használt írói álnevet, de hallottunk már – többek között - Veszprémi N. István fiktív személyiségű soproni tanárról is, aki könyvkritikákkal jelentkezett.
Darvasihoz közel áll a szellemi élet egyik sugárzó központja, Szeged, ami a boszorkányperek mellett a pusztító árvizek és a szélsőséges ideológiák hona is volt. A pártállam idején az erős ember, Komócsin Zoltán is ott hagyta nyomát a városon, de ide kötődik Juhász Gyula, Móricz, Radnóti és József Attila is. Ő ebből a szellemi világból, irodalmi szemléletmódból, hagyományból származik, táplálkozik.
Írásai lírai hangulatúak, szabadversei a költészet és a széppróza határáról származnak. A finom megfigyelések, sejtetések leírója. Szavaihoz kapcsolódó asszociációk ülik meg a műveit. Az egykori és a mai és egy elképzelt magyar valóság az ő világa. A csókok, gólok, könnyek írója. Tárcáiban érződik, hogy nem szöszöl sokat velük, a lendület vezeti. Ő is a merész hasonlatok, a meghökkentő képalkotások mestere. A képzelet- és hangulattársítások során a fogalmak jelentéstartalma megsokszorozódik. A szürrealistákat idézi írástechnikája, az irreális iránti fogékonysága okán képei a tudat alsó rétegeiből törnek elő, és teszik érzékletesebbé a történeteit. Néha megdöbbentőek a képei, de ezek csak erősítik a hatásukat. Platon őt is igazolja: „az őrület a legnagyobb javak forrása”.
Darvasinál előkerülnek hétköznapjaink nagy kérdései, jelentőségteljes szállóigéi. A Lenni vagy nem lenni kérdésén át a Te is fiam, Brutus? – rácsodálkozásig, illetve az elmélkedés nyugalmát ihlető Miért nő a fű? – kérdésig, ahogy reagálni szoktunk a világ dolgainak figyelésekor. A mozgások leírásából ered stílusának elevensége, feszítettsége, és az, hogy rövid mondatok sorakoznak egymás után. Gyakran alkalmazza a magát ellenpontozó stílust, hol drámai, hol ironikus módon, amikor megelőző állításokat megkérdőjelez. Legszebb példája ennek, hogy azt írja: „Volt, ami volt, de.” Aztán, „már nincs de”. Olyan csalafinta gondolat ez, mint az, hogy azt mondta egy krétai, hogy hazug minden krétai. Közlésmódjában önállósodott a szabad függő beszéd.
A titokzatos világválogatott című kötete a focikönyvek sorába tartozik. Olyan szerzők közé lép vele, akik a labdarúgás világot megváltoztató, leíró részeit mutatják be. Ottlik, Esterházy, Mándy követője, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A futball valóságos vagy lehetséges eseteit írja le, mert a futballban minden lehet, hiszen a labda gömbölyű. Ezért tudjuk, kiről van szó, mikor a mindig harcos középpályásról, Karcsikáról és Földművelő Ferencről, a sikeres magyar szövetségi kapitányról mesél, még ha más néven, más országból ismerjük is őket. A valóságból és a képzeletből szőtt eseményeket, legendákat ír. A futball hétköznapi életéből idézett hírekről és ismeretlen eseményekről tudósít. A foci bizarr krónikájából sorol meglepőbbnél meglepőbb eseményeket. Hallunk a viperaméreggel megölt bíró esetéről, a sértések, tettlegesség felsorolásán keresztül, a gólörömök gesztusain túl eljutunk a játék lényegéig, a guruló labdáig, a passzig, ami az alfája és ómegája a focinak. Abból indul ki, hogy „a magyar futball rohad, mert meghalt.” Kibeszélhetetlen súlyos sérelmek ülnek magyar lelkünkön évtizedek óta. Az ötvennégyes berni vereség, a hatvankilences marseille-i, a nyolcvanhatos mexikói dráma gyógyíthatatlan. Hiába volt a hathármas angol-magyar vagy néhány brazil verés, ezektől még csak jobban fájnak a kudarcok.
Edzések, mérkőzések, futballpályák kerülnek megidézésre, és leginkább a gól. A mindent túlszárnyaló érzést kiváltó, felszabadító gólöröm pillanatait élhetjük át, Paul Valery szavaival élve: „visszafelé megyünk a jövőbe.”
Vagyunk egy páran apák, akik ahogy Darvasi írja: „megfogjuk a gyerek kezét, kirángatjuk az ég alá, ahol meccs van.” Én a fiamat néhány hónapos korában, még kenguruban vittem az „ég alá”, a Fáy utcába, a kilencvenes évek elején, a Vasas pályára. Az orrunk előtt védett először Sáfár kapus, mert a sérült Babócsyt váltotta az első félidő derekán. Aztán gólok helyett robbanó petárdák vették át a főszerepet, a fiam sírni kezdett, mi meg elmentünk, de ott voltunk, megízleltük, mitől zseniális a foci.
Virágzabálók regénye a természeti bölcsesség és az érzékiség panorámaregénye Szegedtől Budáig. A cselekmény a XIX. században játszódik tele tiszai legendákkal és a folyó növényvilágának leírásával. Egy különös – van nem különös? – szerelmi négyszög áll a történet középpontjában, amelyet finom iróniával ábrázol. A mű nem egységes történetmesélés, különböző szemszögből látjuk az eseményeket. Pelsőczy Klára férje mellett annak bátyjával is szerelembe esik, de közel kerül hozzá a testvérek féltestvére is. Különböző karakterek a férfiak. A férj, Imre botanikus, a növények világában érzi otthon magát, Péter fizikailag kivételesen erős. A féltestvér, Ádám árnyékban él, alig veszik őt észre a világban. A műben ő a szenvedő fél, ő hal meg, de nem derül ki egyértelműen, ki gyilkolta meg. Nem is ez a lényeg, hanem az a mesevilág, ami ebben a művében is feltárul és magával ragad. Számos sorsot fűz egybe. Kevés olyan szerző van, akinél több halottat számlálhatunk össze, mint nála (talán az Egri csillagokban fogy olyan számban az élet, mint itt). A könyvet letéve, visszatérve a hétköznapi életbe, nem könnyű tájékozódni a valóságos események sorában. Könyve visszahúz.
Összegyűjtött szerelmeim című kötetét Szív Ernőként jegyzi. A nőről szól, azaz a nőkről. Szív Ernő lelke is tele van mindenféle történettel és dallammal. Ritmikus szövegében a szerelem villamos árama fut a szereplőkben, és aztán bennünk is. Különböző korú, családi állású lányokról, asszonyokról, szépekről, csúnyácskákról ír. Mindegyik híres lesz néhány percre, míg olvasunk róluk. Legyen az svédül dúdolgató lány vagy szertelen csitri egy konyakfényes reggelen. A könyv a szerelemre való rákérdezés. Árnyalás és szétszálazás is. Nála mindig lappang valamilyen titok a mondatok mélyén, ami valamilyen hiányt is támaszt. Ha eltévedsz, nem az igazságot tudod meg, csupán az igazság hiányát érzed – írja. Sakkozni lehet fejben, de festeni nem.
Talán többnevűsége is fokozza ezt a sejtelmességet, hiszen így mindig önmagát helyettesítheti, így feloldva a hiányt is. Jó példa erre a kötetből Mary Smith, a neveket megjegyezni képtelen nő, aki mindig Szív nevét kérdezi, de válasz helyett csak történeteket mond a szerző. Tudja, adni rosszabb, mint kapni. Darvasi iróniapszichiáter és rizikóterepauta is egyszerre, tudja, mennyi esélye van a fűmagnak a kapu előtt. Ez a világ megfigyelésének bizonyos Darvasi-hangon való individuális jellegzetessége.
Narratológiai értelemben az általa megteremtett képzeletvilágban egyik este összetörnek a csontok, másnapra beforrnak. Ha jó ez a dévai kőmívesek munkájának jellemzésére, jó az emberre is.
A lojangi kutyavadászok című kötetben olvasható a legrövidebb novella, aminek a címe is ez: A legrövidebb novella. Módunkban áll az egészet idézni, így hangzik: „Az ember meghal.” Ennyi, bár kommentárokkal is ellátja még a kötetben, így több további novella is keletkezik belőle. Az egyik folytatás: „Mindig a másik hal meg.” Igazi Darvasi szövegépítkezési módszer.
A Darvasi-próza fontos kérdései közé tartozik a csábítás, a megszállottság, néha az őrültség és az ártatlan naivitás is. Miközben írásait olvassuk, úgy érezzük magunkat a történetdarabkák kapcsán, mintha egy kirakós játékot kellene összeillesztenünk, és a darabok több helyen is kapcsolhatók lennének. De itt is a sokféleség szórakoztatja az embert. Szövegei epizodikus szerkezetűek, szinte „szövegdarabkák”, és rövidségük, tömörségük – a drámai hangvétel mellett – adják a cselekmény rejtélyességét, feszültségét. Néha a rejtélyre rejtély a válasz, mint ahogy az előbb említett, A lojangi kutyavadászokban található történetben szereplő egyik helytartó estében olvasható. Ő mindenre azt mondja: „A nevem Yüo Fen.” Ez a zen koanok világlátását, gondolatiságát idéző tömörség, a bölcsesség birtokosát idézi. A szó, amely a tárgyakra mondható nem az örök szó – citálhatjuk az Út és erény könyvének gondolatát a sejtelmesség egyszerűsége mögött. A dolgok valódi arca itt is rejtőzködik.
A könnymutatványosok legendája című hosszú regénye a XVI. században játszódik Budán, ahol a föld pora emberalakot formál. A regényben a könny-metafora a könyv vezérmotívuma. A szív sír a szem tükrén át, ez a mi igazi örökségünk, úgy sírunk, mint a dédapáink, ezért tudunk a könnymutatványosokról. Van, aki vért sír, van, aki mézet vagy fekete követ és jeget. Az emberek észbe veszik a tréfák nyomorúságos helyzetét, ahogy a törökök ágyasai lesznek a csalfa nők. A víz vízi hullát porcióz. A regény apró történetekből áll. Baljós jelek, erőszakos elemek összessége, mint a kolumbiai sikerszerző, Marquez Száz év magány című regényfolyamában. A dolgok itt sem a fizika törvényszerűségei szerint történnek. Az élet és halál határán járunk. „Isten nyomot hagy, ami olyan, mint egy holtan született gyerekember szembogara, és a csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket.”
Darvasi nehezen illeszthető valamilyen irodalmi stílus vagy gondolkodásbéli kategóriába, nem egy-egy szellemi áramlat, szekértábor harcosa, képviselője. A világ megfigyelője, bemutatója, talán ez is magyarázza, hogy írásai népszerűek Berlinben is. Szövegeinek korpuszát tekintve őrzi írói integritását, nem valami ellen harcol, hanem valamiért emel szót.
Darvasi hálás olvasó is, nem hagyja el olvasmányélményeit. Rögzülnek benne is, vezetik az olvasás után is gondolatait. Nem úgy, hogy lemásolja őket, hanem továbbgondolja, vagy egy-egy részletnél megemlíti, hogy itt Krúdyra érdemes gondolni, vagy felidézi Mándy világát. A mese világába is ellátogat időnként. Trapiti című írása meseregény. Érdemes megemlíteni, hogy nálunk a kádári diktatúra idején jelentős alkotóink – kicsit büntetésből, kicsit igazolva, hogy nincsenek betiltva - a gyerekirodalomban találtak menedéket, megélhetést. Ezért nálunk magasra került az írói mérce a mesés történetekben.
Napjainkban merész vállalkozás Rowling Harry Potter könyvei után a mesébe fogni, de Darvasi ebben is otthon van. Könyvei szelíd, a gyermekek világához közelálló történetek sora, persze, ahogy ezt megszoktuk nála, főhős nélkül. Trapiti egy bizarr figura, talán manó. Harmadik Alfréd Bökkelöki bizurr-mizurr király és Malvina királynő gyermeke (kellően előkelő származású alak egy mesében is, ugye?). A regény a trapitizés erejéről szól, ami egy titokzatos fogalom, ez lehet manókázás is, a lényeg az, hogy benne legyen a szeretet. Lázár Ervin Dömdödömje után ezt nem nehéz megértenünk, szeretnünk. A mű helyszíne Kavicsvár és Főfőváros, aztán közben át lehet menni az egyik meséből a másikba, lehet Piroskával is találkozni. Kavicsvár lakói boldogok, mert nem lehet folyton a veszélyre gondolni, még akkor sem, ha baj mindig lehet. Darvasi nem a mesékre jellemző szerkezetet alkalmazza, inkább a krimi elemeit használja, hiszen a fő kérdés, hogy Trapiti megtalálja-e a szüleit. Nem a világ megváltása a cél, hanem Trapiti kilétének a megfejtése, mert az a fontos kérdés, hogy honnan származik a boldogság. Trapiti az Év Gyerekkönyve is volt, de nem csak azért, mert jóságbogyókról is szól, amelyek segítenek megjavulni. (Gyerekkoromban jóságinjekciót ígértek a rosszalkodóknak. Hatásos volt, mert Szabadosi osztálytársam csak azért nem húzta meg Bérczi Rita haját, mert félt, hogy leviszik az orvosiba.)
Darvasit kalandvágy hajtja, mindenhová el akar jutni, még a mesékbe is. Mondatai szabad terjeszkedésű asszociációkra épülő gondolatoka szavak tengerén – ahogy Jack Keruac fogalmaz a modern prózáról vallott tanulmányában. Darvasi is halad megállás nélkül szöveg útján, ami a semmi keresgélésének prózája. Titkos rögeszmés szavak folyama árad mondataiban, mint ahogy a szerelmes fiú kedvesét hódítgatja, vagy a dzsesszmuzsikusok mindent beleadnak az improvizáció során.
A Vándorló sírok című kötetében olvasható írások az ókori Kínában, vagy a keresztes háborúk idején vagy éppen saját korunk groteszk díszletei között játszódnak. Van, ami mindegyik világban közös: a halottak bármikor föltámadhatnak. Nála torlódik a sok szerelem, ott van a revolvert vásárló öregember, és ott van a fa, amelyet ki kellene vágni, aztán ott lóg rajta az asszony, mellette a felborult kerti szék. A fa maradt.
Néha csak az emlékek kísértenek, de a sírok szünet nélkül vándorolnak korokon és földrészeken át.
A novelláskötet titkos főszereplője, Jézus, voltaképpen meg sem jelenik a könyvben, de föltűnik Júdás, Jézus névtelen sírásója és Malkus, a tudatlan katona, akinek levágják a fülét a Getsemáne-kertben. A Darvasi-novella nem rövid történet, hanem teljes világ, a hiányzó dolgok gazdag tárháza.
A zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története 2012-ben jelent a szerző ötvenedik születésnapján. A szerelmek húsba fulladó bűnök, és tudható, Mosolygós Mici fagyott megközelíthetetlensége se rejt mást – a húst rejti az is, a kielégülést, s majd a csömört. A szerelmes regény is megkapja tehát a maga paródiáját, szegediesen.
A Háromemeletes mesekönyvben adva van egy háromemeletes ház, amely nem nagy, nem is szép, de mégis különleges, mert mesés alakok laknak és fordulnak meg benne, akik mesés kalandokat élnek át.
Taligás című írásban egy ember járja Európa országútjait, és éppen a Gnómok házához érkezik. Nem lehet tudni, honnan jött, merre tart, csak azt, hogy úton van: szavakkal és könyvekkel kereskedik, szaval és fél. A Taligás krimibe illő nyomozás a szegedi boszorkányperekről, ugyanakkor mágikus realista utazás az emberi lélek kiismerhetetlen tájain. Megrázó és megejtő látomás a szorongásról és a szenvedélyről.
Az irodalom ellenségei 2017-ben jelent meg Szív Ernő-sorozatának első darabja. A könyvben az irodalom ellenségei sorakoznak fel: határidők, megrendelések, díjak, a többi író, a számtalan olvasó, vagy épp maga Jézus. Szív Ernőt vendégei ugyanis soha nem hagyják nyugodtan dolgozni: hát így lesznek ők maguk a munka tárgya.
Végezetül térjünk vissza újra a focihoz, nézzük, hogyan áll fel nála a világválogatott, amellyel életünk jellemzőit kapjuk a futball szabályai, nyelve szerint. A szájhagyomány és a legenda varázsa alapján a futball szamárvezetőjén leírt élet csapatának összeállítása. A kapus a NŐ, bátran áll a halál torkában, néha a tizenegyes előtt elmegy fodrászhoz, aztán kivédi a bikaerős lövést. Ilyenek a nők! ( A nőt csak nő helyettesítheti.) Jobbhátvéd a LEVES, játéka nem tud igazán kibontakozni. A védelem tengelyében a SZERETET, néha kiszolgáltatott helyzetbe kerül, mint utolsó ember. Balhátvéd a ZENE, az élet ritmusa. Beállós a TAVASZI FÖLD, az enyhület, a sejtek mozgása. Jobb középpályás a BOR. Óriási munkabírású. Irányító középpályás a MONDAT. Nem a szó volt kezdetben, hanem ő. Baloldali középpályás a KÁVÉ. Ezzel kezdődik Isten drága napja. A három csatár FÉRFIBARÁTSÁG, a legmegbízhatóbb játékos. Center a GYERMEK, zseniális tehetség, sérülékeny, érzékeny, de gyorsan gyógyul, váratlanul szomjas és éhes lesz, de eldönti az eredményt, míg a harmadik az ÁLOM, néha rémesen viselkedik, de csodálatos megoldásokra képes. A cserepadon ISTEN, bárhol bevethető a kapusposzton kívül, de ott még a SZERELMESKEDÉS, akinek a hozzáállásával nincs baj. SZABADSÁG is bevethető, kissé öntörvényű, ezért csere, de ott van még SÉTA, ALKONYAT, NEVETÉS és SÍRÁS is. Ugye, milyen sok gondolatot ébresztő csapatösszeállítás!
Szív Ernő és Darvasi László játékos, fájdalmas, olykor filozofikus szavakkal szól az irodalomról, az emberről, könyvekről, életről. Szem előtt tartja, hogy errefelé gyakran teszik fel az ittélőknek a kérdést, hogy válasszanak, mit akarnak, azt, hogy az ellenség taposson az ő holttestükön, vagy ők a másokéin. És taposni mindenki jobban szeret, és a régi nagy civilizációk nyomába vágyó kisemberek mindre kaphatók, pedig minden könyvnek vége lesz egyszer, lalala. Sabadaba – ahogy szerzőnk mondja.
