Pápuszi
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 434
Pápuszi
Pápuszira András bácsi talált rá, amint ott jajgatott a virágláda mellett, a kisboltnál. Inkább nyöszörgés volt az, mintsem jajgatás, de a hajnali csendben mégis eljutott az arra járóhoz. A fiú ott feküdt magzatpózban, hasára szorította a kezét és sírdogált. A férfi közelebb lépett hozzá, és azonnal látta, hogy alaposan helyben hagyták. Vörös haja vérfoltos volt, szeme feldagadt.
- Élsz még, fiacskám? - kérdezte, de nem igen várt választ.
Pápuszit összeverték, beszélni sem tudott. Félig nyitotta ki csak a szemét, majd visszacsukta, mint aki nem akarja már látni, mi zajlik körülötte, nem akar semmit, csakhogy megszűnjön az az irgalmatlanul nagy fájdalom, ami minden porcikáját gyötörte.
- Állatok! – morogta tehetetlen dühvel, és a fiú felé nyúlt, hogy felsegítse, de Pápuszi, ha lehet, még jobban összegömbölyödött. Olyan volt, mint egy magára hagyott rókakölyök.
Ráküldték a kopókat, és bár azok nem érték el teljesen, belemartak, megcsócsálták végtagjait, amiket nem tudott jól behúzni a lyukba.
A faluban mindenki ismerte a fiút. Furcsa színfoltja volt a csendes kis településnek. Folyton úton volt rozzant kerékpárjával, és bárkivel találkozott, mindenkinek odaköszönt: Pá, puszi, hogy vagy? A legtöbben nem válaszoltak neki, úgy tettek, mintha észre se vennék, de ő nem sértődött meg. Elvigyorodott és tekert is tovább. Gyakran átkerekezett a szomszéd faluba, kiült a főtérre, és arcát a nap felé tartotta. Ilyenkor még jobban izzott vörös haja, szemöldöke.
Szeplői kiélesedtek. Mosolygott, de senki nem értette, miért.
Pápuszi bolond volt, bolondnak született. A falu tartotta el, anyja rég meghalt. Azt beszélték róla, hogy apja megerőszakolta Pápuszi anyját, aki a saját lánya volt, és amiatt lett ilyen, amilyen. Jámbor és kedves volt, messziről odakiáltott gyereknek, felnőttnek. A faluhoz tartozott, ahogy a templom vagy roskadozó öregotthon. Apja buszsofőr volt, néha látták beszélni a fiával, de csak akkor, ha a fiú megállt a buszmegállóban, és bevárta az 542-es járatot. Hogy mit mondtak egymásnak, nem sokan hallották, mert Pápuszi beszédét nehezen lehetett érteni, apja meg nem forszírozta különösebben a találkozásokat. Tagadta, hogy bármit is tett volna a lányával, de a falu szája nem csitult, a pletykák időről időre szárnyra kaptak, és vadabbnál vadabb fordulatot vettek. Azt is beszélték, hogy több gyerek is lett volna, de valaki elcsinálta titokban. Ez az egy túlélte a beavatkozást.
Az iskolában nem igyekeztek különösebben megtanítani bármire is, tudták, hogy lehetetlen. A gyerekek megtűrték, sőt előfordult, hogy csodálták is, amiért meg mert fogni egy-egy patkányt, békát vagy erdei siklót. Magdi néni viszolygott tőle, időnként kiküldte az óráról, ha hangosan szellentett. Évről évre átlökdösték, nem buktatta meg senki. Tisztában voltak vele, hogy semmi értelme. Ahogy kamaszodott, megnőtt a haja, de a fodrász Terka elkapta egy nap és alaposan megmosdatta, majd levágta fél centisre. Pápuszi rajongva nézte önmagát a tükörben. Az egyik vendég adott neki egy kakaós csigát, amit a szatyra aljából halászott elő, és ezzel hivatalosan is Pápuszi élete egyik legjobb napjává tette azt a napot.
A faluban persze voltak olyanok, akik úgy érezték, veszélyes. Ki tudja, mi lakik abban a vörös hajú bolondban, mondogatták az öregasszonyok, és azt kezdték mesélni, hogy a fiú egyre hevesebben érdeklődik a lányok után. Főleg a pék lánya tetszett neki, akinek hosszú, szőke haját folyton meg akarta érinteni. A lány sikoltozott, amikor a közelébe merészkedett, de volt abban egy adag megjátszás is, mert a barátnői hangosan nevettek, amikor rácsapott a fiú kezére. Pápuszi sose merte volna megérinteni, ha nem engedi. Őt se érintette senki, nem kapott simogatást, idegen volt tőle minden ilyesmi. A lány sárga haja azért vonzotta, mert emlékeztette a temetőben nyíló nárciszmezőre, ahol széttárt karokkal elterült, ha senki nem látta. Ha a gondnok nem nézett oda, belopózott. Átmászott a rogyadozó kőfalon, leugrott a csalánbokrok tövébe, és már osont is, hogy kedvenc helyén csodálja az eget. Szebbet el se tudott képzelni. A lány haja pontosan olyan sárga volt, mint a rövid ideig nyíló virágok.
- Szép! – suttogta mindig, ha a közelébe ért.
A lánynak volt barátja, a polgármester fia csapta neki a szelet, de csak ímmel-ámmal, mert nem tudott dönteni. Volt másik barátnője is, de azt is csak használta. Nem volt oda Pápuszi közeledésétől, neki aztán mondhatták a többiek, hogy ismeri, hagyja a fenébe. Hogy hagyhatná? Csak nem akar az félnótás Emmához érni a mocskos ujjaival, tövig rágott körmeivel. Akárhányszor rágondolt, pokoli harag kerítette hatalmába. Többször kérte az apját, hogy vitesse már el a faluból a fiút, vannak intézetek, ott a helye, de a polgármester nem engedett neki. Emlékezett Pápuszi anyjára, egyidős volt vele, évekig mellette ült az osztályban. Minden falunak el kell bírnia egy-két bolondot, mondta. Azért vagyunk emberek, hogy elfogadjunk másokat. A fia nem osztotta nézeteit. Ugyan mi szükség lenne egy ilyenre? Haszna nincs, nem tud magáról gondoskodni és még bajt is hozhat másokra. A vitát nem zárták le, inkább jegelték. A polgármester hosszan gondolkodott azon, vajon a fiában miért nincs emberség, de aztán megmagyarázta a fiatalságával és tapasztalatlanságával. Ő se volt különb tizenhét évesen. Otthon azért tett egy fél megjegyzést morcos feleségének az esetről, de ő meg se akarta hallani. Az ő szeme fényét nem lehet egy lapon említeni azzal a félkegyelművel, jegyezte meg gúnyosan. A polgármester helyeselt, nem mert ellentmondani neki.
Aranka, Pápuszi anyja kedves lány volt. Sose mesélte el a nejének, hogy vele váltott először csókot. Ő engedékenyen tűrte, hogy benyúljon a blúzába. Valószínűleg így esett meg a teherbeesés is. Nem volt szó ott erőszakról.
A férfi lehunyta a szemét. Nem, biztosan nem tőle esett teherbe. Ő csak egyszer volt vele, akkor is csak pár percen át csókolóztak, és már gombolta is a nadrágját. Aranka nem volt szűz, vagy csak nem vérzett. Egy biztos, fehér, puha combjain ott maradt a kezének nyoma, olyan erősen húzta magára. Soha többé rá se nézett. Ideje se lett volna, elkerült a városba, főiskolára. Mire visszatért, Pápuszi már hároméves lett, és mindenki arról susmusolt, hogy Aranka apja nem normális, és tiltott módon közeledett a lányához. Arra, hogy Aranka apja miért nem ütötte agyon terhes lányt, nem volt magyarázat, más ezt tette volna a helyében. A szégyent nem sokan viselték volna a homlokukra tűzött bélyegként.
A buszsofőr egy tavaszi délelőttön szívrohamot kapott az egyik megállóban, és a buszban hunyt el az összes utas szeme láttára. Ezután maradt a fiú a falura. Még csak kilenc volt, de hiányosságai nem maradtak titokban senki előtt. Hümmögő, nemtörődöm évek alatt mindenki hozzászokott a fiú folytonos köszöngetéséhez, és arcát egészében átívelő vigyorához. Egyszer ellopták a biciklijét, amitől egészen kétségbeesett. Fel-alá rohangált a Fő téren, és azt hajtogatta, hogy elveszett, elveszett. Akkor a polgármester lépett közbe, és bár a kerékpár nem lett meg soha, valószínűleg a tóba dobtáka suhancok, vett a városi költségvetés terhére egy újat, egy barnát, amitől Pápuszi el volt ragadtatva. Soha életében nem kapott semmit, amit ne használtak volna agyon. És akkor jött az a jó ember, és tolta a kerékpárt, miközben két asszony kísérte és dokumentálta az átadást.
- Mennyire örül! – jegyezte meg az egyik oldalba bökve a másik bögyöst.
- Túlságosan is. Érdekes, hogy a falunak ilyesmire van pénze! – suttogta félhangosan a másik, közben kedvesen a polgármesterre mosolygott. Az áldott jó szívét kizárólag magában emlegette, meg a kellemesen együtt töltött éjszakákat is.
Azon a hajnalon Pápuszit végül Zsolti, András bácsi fia vitte be a kórházba, ahol megállapították, hogy eltört két bordája és kitört egy foga. Beszélni nem akart vagy nem tudott, nem lehetett eldönteni. A rendőr, aki megállt ágya mellett, megrántotta a vállát.
- Megesik az ilyesmi! – kacsintott a nővérre. – Biztosan nem bírt magával.
A nővér végig nézett rajta, majd szó nélkül kisietett a kórteremből.
- Na, mi van, Pápuszi, rosszfiú voltál? – fordult a fiú felé. Ismerte, valaha felette járt két évvel. – Hányszor mondtam neked, hogy kerüld az embereket! Nem fogadtad meg.
Pápuszi szeme megtelt könnyel. Az emberek jók, gondolta. Csak vannak, akik nem. Akik másokat ütnek, rúgnak, pedig nem csináltak semmit. Kint ült a szökőkút tövében, amikor rárohantak. Hárman voltak, ismerte mind. Arcába röhögtek, és az egyik fejen rúgta. A fiúk addig nem hagyták abba, amíg az egyik keze meg nem sérült.
- Nehogy már agyonüssük! – szólalt meg ekkor polgármester fia. – Azt még apám se tudná elsikálni.
Erre megálltak. Erősen lihegtek, de jókedvük megmaradt.
- Ha köpni mersz, annyi neked, megértetted te, idióta? – súgta a fülébe a főnök. – Apámnak se, világos? A lányokat meg felejtsd el, mert legközelebb megkurtítunk odalent.
Pápuszi körül véres lett a díszkő, elsötétült a hajnali égbolt. A világ beterítette a maga borzalmával, és hagyta, hogy elszenvedje mindazt, amiért nem volt hibás.
A rendőr próbálkozott egy ideig, de látta, hogy nincs értelme. Különben se érdekelte az ügy.
Otthon várta az ebéd, nem akarta húzni az időt.
A bolondot három napig bent tartották, azalatt senki nem látogatta. Egyetlen csomag érkezett számára, amelyben csokoládé és fogkefe volt, meg egy vadonatúj edzőcipő. Pápuszi óvatosan bontotta ki a küldeményt, és repedt száját mosolyra húzta. A nővér az ajtóból figyelte a jelenetet, és csendesen annyit mondott a polgármesternek, hogy ne aggódjon, a fiú rendben lesz.