Pap Károly, az elfeledett

Pap Károly, az elfeledett

Pap Károly, a gyűlölet áldozata
  Radnóti Miklós, Sárközy György, Bálint György, Karácsony Benő, Szerb Antal, Halász Gábor, Rejtő Jenő, Gelléri Andor Endre, Kner Imre, Tolnai Simon, Szigeti Ernő, Szomory Dezső, Pap Károly………………………………………… 
   Esszém hőse, Pap Károly életrajzi adatai szerint is sajátosan jellemző és tragikus pályát futott be 1897. szeptember 24-i soproni születésétől 1945. januári bergen-belseni elpusztításáig. Ezek a dátumok, főképp az utóbbi, annyira meghatározóan utalnak a Történelem Áldozatainak hosszúra nyúló és mindig felötlő halállistáira, hogy az életrajzi adat, önmagában is érdekessé válik. Pap Károly tragikus élete azonban összes fordulataiban irodalmi műhöz hasonlít. Sőt, önként ingerel annak kimondására, amit néhány krónikása még életében és halála után különösen szívesen jelent ki: mintha módszeresen készült volna a halálra, és csak igent mondott volna neki. Erre az állításra később visszatérünk. Elöljáróban annyit: az emlékezés a legendák szülője.
   A legenda innen feljegyezhető tények szerint. Konzervatív zsidó papi családból származik, apja Pollák Miksa soproni rabbi, „irodalomtörténész”, akinek világa csak tagadást válthat ki fiaiból. Egyikük kivándorol, a másik önként az I. világháború frontjára kívánkozik, hogy ne mondhassák, kivonja magát, mert zsidó. És huszonegy éves korában így lesz Murakeresztúr vörös városparancsnoka, aki katonáival világforradalmat akar csinálni és csak erélyes parancs tilthatja el valami vad kalandtól. Mintha ennek a lázongásnak és támadókedvnek adna választ, a megtámadni tervezett Ausztriából érkeznek azok a fehérek, akik egy napig siralomházban tartják, majd a szombathelyi börtönben hónapokig ütlegelik, végül a Horthy-bíróság elítéli.
   1923-ban, szabadulása után Bécsbe emigrál. Itt annyira nyomorog, hogy rövidesen inkább hazatér, és alkalmi munkával, vándorszínészettel, végül tisztviselői állásnak csúfolt irodai körmöléssel próbálja keresni kenyerét. Még ugyanaz év őszén teljesen reményt vesztett fizikai állapotban, de valószínűtlen önbizalommal és indulattal – ahogyan Fodor József, a szemtanú leírta – állít be Mikes Lajoshoz költeményeivel. Mikes unszolására, aki ugyanígy bíztatja Gelléri Andor Endrét elbeszélések írására, és Pap Károly meg is fogadta, Mikes tanácsát és ír, és már az elsők meggyőzik a jó szimatú „rejtélyes doktort”, hogy valódi tehetséget talált.
   A következő néhány évben – úgy tűnik – akadálytalanul indulhat a pályának. Az Est-lapok után a Nyugat is pártfogolja, különösen az 1926-os novellapályázati siker után. Kapcsolatai a világgal ugyan most sem harmonikusak, de ezt mindenki betudja az átélt szenvedéseknek és az általános légkörnek, amely az egykori „bolsinak” nem felejti el múltját, hiszen írásaiban állandóan bizonyítja, ő sem felejtett semmit. Gondjai azonban inkább irodalmi jellegűek. Környezetének felpanaszolja, hogy Dosztojevszkij és Knut Hamsun elírták előle legjobb megírandó élményeit, s némileg bele keveredik Mikes és Osvát testvérharcába is – éppen béketűrő voltánál fogva. De ezek a viszonylag nyugodt évek oly gyorsan múlnak el, mintha valóban nem illene hozzá „öröm és vigasság.” Osvát öngyilkos lesz, Mikes meghal és a gömbösi Magyarországon átfú az első náci eszmék szele. Igaz, már 1930-ban, a Baumgarten-díj körüli csúnya afférnál kitűnt: Pap Károly diszkriminálásához nem szükséges a fasizmus erősödése, őt, mint gyanús elemet, a kurzus kormányzata számon tartja, és elrekeszti 19-es múltja miatt.
  Nagyon tanulságos, hogy a „Baumgarten-ügy” miatt még közeli ismerősök és hozzátartozók is Mikes Lajost okolták, mert ő szavazott volna Pap Károly ellen, sőt előzőleg is ellenezte a díj neki ítélését. Ez az állítás szerintem inkább anekdota, de annyiban mégis igaz. Akkor csak azt támasztja alá: Mikes, aki közismerten jó diplomata volt, nem akarta Pap nevével a díj kurátoraira és a díjra magára uszítani a jobboldali heccsajtót, hiszen eleve számolnia kellett minisztériumi vétóval, amire a törvény adta jog egyben kötelezte is a hivatalt.
    A nacionalizmus korbácsolta indulatok között Pap Károly, mint annyian, megpróbál a gondolat, az irodalom irányában befelé emigrálni. Soha ilyen pontosan és mély átéléssel nem írt alkotó bibliai-modern történetet, mint most ő. A mű címe: Megszabadítottál a haláltól. Soha annyira nem vállalta zsidó származását, tehát üldözendő voltát, mint ő. E „megmozdulás” szinte atavisztikusnak tűnhet – hiszen egy rabbi gyermeke rejtőzhet-e megfelelőbb szerepbe, mint a pusztulásra szánt Igaz, öngyilkos nyugalmának merevségébe? Sőt 1935-ben megjelent Zsidó sebek és bűnök vitairatával, melyben önkínzó módon elébe megy a legjobboldalibb előítéletes, gyűlölködő ellenségeinek, egyértelműen igazolni látszik halálra szántságát. Különösen megrázó okfejtés, amely az asszimiláció fölösleges és hazug voltára irányul. Ezek szerint a zsidóság, amikor szövetségre lépett a magyar urakkal és pótolta a hiányzó polgári réteget, önkéntesen szolgálatra vállalkozott, amellyel a befogadásért cserébe útját állta a magyar polgári réteg kialakulásának. Ezzel állandósította az elnyomást és kiszolgáltatta az elnyomást és kiszolgáltatta magát mindkét osztály megvetésének, indulatainak. Mikor pedig - ezt helyrehozandó – vállalta a radikális polgárság forradalmi feladatait, akkor „végzetesen” egyedül maradt. Itt különösen leplezetlenül tárulnak fel Pap Károly értelmiségi aggályai: részleteiben jól ismeri föl a múltban játszódott folyamatot, a következményt is előre látja, és megoldásként olyan transzcendens módszert javasol, mely aligha védheti meg a támadó fasizmussal szemben: a zsidók disszimilációját és nemzetiségi integrációját.           
   Ez az író akart valaha világforradalmat? Természetesen. Ez az író ugyanis a forradalmaktól vörös Közép-Európában volt húsz éves. Most azonban 1935-öt írunk, és az akkor baloldaliak tűntek közül sokan már csahos karrierista jobboldaliak ebben az időben, amikor az értelmiség oly jellegzetes tétovasággal húzza fejére a kultúrából és előítéletből szőtt talizmánt, hogy ne lássa meg a halált. Ő legalább szembenéz vele. Kortársai időnként Messiásnak nézik, pontosabban a messianizmust tisztelik benne, az emberiség krisztusi integrációját egy korban, amely nem kedvez a tízparancsolatnak, Thomas Mann szerint.
   A hősiesség azonban bizonyos érelemben megbosszulja magát, ha egy életmű belső fejlődésének evilági következményeit büntetésnek lehet minősíteni. Pap Károly a Megszabadítottál a haláltól-szerű példabeszéd-formát sokkal maibb hangvétellel váltja fel. Azarel-je nem a röpiratban kifejtettek illusztrációja, hanem az író regényes önéletrajzán keresztül a legkeményebb önbírálat a legkevésbé várt pillanatban. A hatás 1937 légkörben is döbbenetes: még megmaradt majdnem független orgánumokban minden eljövendő üldözött „sírva üdvözli Pap maguk ellen zseniális művét”. Az Azarel valóban irgalom nélkül szól a zsidó létforma csődjéről és papfi kitöréséről. Mint műalkotás: helyenként túlpszichologizált, érződnek rajta egy korábbi mű, A VIII. stáció freudista ízei.
   A messiássággal gyanúsított ekkor már alig alkot. Két dráma – 1940-ben a Batséba és 1944-ben a Mózes, ezutóbbi műkedvelő előadásban – meg az izraelita évkönyvekben utánnyomott korábbi elbeszélésének: ennyi szava maradt a világ számára. A háborús években Krisztus-regényt is írt, s végül már azt sem, csak konok következetességgel egy kiáltvány tervén töpreng, melynek szerzőjét és aláíróit főbe lőnék, és ettől a nemzet lelkiismerete végre megmozdulna. Utána 1944 következik és az életrajz elején említett Történelem, tipikus és eltűrhetetlen – mert mégis megtűrt – gyalázatával, az áldozatok névsorával, akiknek halála füstként kanyarog. A többi: utóélet. Ő úgysem hitt a hamleti néma csendben: külsődleges nyugati gesztusnak, álegyensúlynak tartotta.
   Kit gyilkoltak meg hát Bergen-Belsenben? Mint már jeleztem, a halottat többen tekintették sajátjuknak, de minden minősítésében, még a „laikus” méltatásokban is ott áll, hogy milyen felekezethez tartozott. Legnagyobb zsidó-magyar írónk volna tehát? Nehéz ezt megállapítani, hogy a hosszú névsorból, ki volt a legnagyobb. Ki? Radnóti Miklós, Sárközy György, Bálint György, Karácsony Benő, Szerb Antal, Halász Gábor, Rejtő Jenő, Gelléri Andor Endre, Kner Imre, Tolnai Simon, Szigeti Ernő, Szomory Dezső, Pap Károly?   Azt hiszem, nem ez a lényeges.  Annyi bizonyos, hogy Ő a legmegragadóbb momentuma ennek az életműnek, és egy halálát túlélő PapKároly már nem a sebek és bűnök fájdalmával válaszolna. Ez volna-játék, mely oly természetellenes, mint amilyen elterjedt, ebben az esetben azért indokolt, mert annyi visszaemlékező feltételezést kell ellensúlyoznom vele, ahol az időbeli embert nem képesek függetleníteni saját halálától, és igazát azonosítják a halállal. Holott Pap Károly egyáltalán nem volt öngyilkos alkat, halálra született és ebből kifolyólag par excelence a „legnagyobb zsidó magyar író”. Ha írásainak biblikus hangvétele és mélységes ószövetségi indulatai korra jellemzőek. Pap lényegében ugyanabból a mechanizmusból kiindulva vetíti elénk bibliai falvainak mítoszát, amelyből Krúdy a „sosemvolt magyar polgári múltba menekül”, Pap Károly azonban nem szürrealista, hanem expresszív művész. Ezért a máshollét sokkal tanítóbb jellegű, és ez csak azért nem tűnik elő, mert a bibliai nyelv eleve meglevő példázat-volta feloldja a tanítói pózt. A cél, amit Krúdy hasonlóan el akar érni, hogy olvasóját szembe fordítsa a jelennel. Csak amíg Krúdy természetesen hátra vinné az olvasót. Mintegy elrántja a robogó idő útjából, addig Pap Károly a neki tetsző idővel szemben dörgi el mondatait, bízva a szó erejében, mely csodákra képes. Az eredmény mindkét esetben sajátos művészi alkotás, nyelvezetével, mint eszközzel vonzva-taszító. Pap Károly esetében ez a vonzás különösen azért hatékony, mert a legközösebb kulturális emlék, a Biblia felé mutat. Bizonyos, hogy zsidó olvasói számára közvetlen kulturális hagyományt jelenít meg, de képzetei és képzettársításai nem idegenek attól sem, aki csupán elemi iskolai hitoktatásban részesült. Így bizonyos célratörést, mondhatni meggyőző szándékot egy pillanatra sem vitathatunk el műveitől, és ez a szándék akaratlan cáfolja holmi kultúr-messianizmusról szóló mesének.
   Pap Károlyra Azerel György sokkal kevésbé jellemző, mint Mikaél, az ács. Ez nem Azarel Györgynek, a regényhősnek hitelességét jelenti, csupán annyit, hogy az írónak már korábban sikerült Azarel-i állapotát kinőnie. És Mikaélra vagy alkotójára. Mert Pap Károly elsősorban is nagyon jól él a nyelvi eszközökkel, továbbá: felüláll mindenfajta önként vállalt korlátján is. Mindnyájunk emberségéhez szól, és hősével, az emberrel úgy érez együtt, mint áldva-átkozott példaképe, Dosztojevszkij. S ha nem adatott meg, hogy feljegyzéseit a holtak házából megírhassa, ez nem változtat szavának erején és hitelén. Jó lenne, ha igazán élő irodalom lenne.
   Fontos még megemlíteni, hogy ritkán fedeztek fel ennyiszer életében és holta után embert. Ritka az a következetesség, mellyel a kötelező lelki koszorúkat évente emlékből szőtt jelére felakasztották. Özvegye, Pap Károlyné, míg élt buldog kitartással elintézte, hogy gyakran megjelentették férjének könyveit. Az özvegy meghalt a hetvenes években, Pap Károly könyveinek megjelenése ritkult. Az évenkénti emlékezés is szűnni látszik az utóbbi harminc évben. Társaság is alakult a hatvanas években emlékének ápolására, igaz rövid életű és különféle hasonló társaságok utóéletét ismerve, talán az író szerencséjére nem állt fönn sokáig. Ez persze inkább érdekesség. A dolog lényege, hogy az élő Pap Károlyról aligha beszélhetünk. Mindebből adódik a kérdés, meddig él egy író halála után? Miért nincs élő Pap Károly életmű? Miért nem olvassák eléggé? Ezekre a kérdésekre természetesen nem vagyok hivatott válaszolni, talán egy nálam szorgalmasabb irodalmár kideríti az okokat. Meg nem kérdeznem azonban lehetetlen volt.