Nemes Tölgy - második-negyedik rész
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 97
az első részhez
Nemes Tölgy
Második rész
A Lélekvesztő nevű csempészhajó most a nevéhez méltóan viselkedett. Annak érdekében,
hogy elkerülje az érzékelő berendezéseket berepült egy ciklon belsejébe, így evickélve el a
találkozóhelyig. A tíztagú legénység még becsatolva is úgy érezte magát, mintha egy a
végtelenbe tartó hullámvasútra ültették volna őket, amin még sohasem végeztek karbantartást.
A kapitány egyenes derékkal ült a helyén. Egyszerre próbált példát mutatni kitartásból, és
magában tartani a reggelijét.
- Mennyi idő a kilépési pontig? – kérdezte elgyötörten a navigátort, aki heves
kézmozdulatokkal próbálta meg irányban tartani a Lélekvesztőt.
- Még három perc! Az üzleti partnereink most aktiválják a szigetelőmezőt odalent! – A
kapitány sanyarú arccal bólintott. A navigátor oldalra rántotta botkormányt, majd a viharból
kiérve lekapcsolta a hajó összes rendszerét, így az zuhanni kezdett. A vezérlőteremben
mindenki egyszerre kezdett el üvölteni, egyedül a kapitány ült a helyén a rémülettől
kikerekedett szemekkel.
- Mégis mi az ördögöt művel?! – kérdezte fojtott hangon a navigátort.
- Ezt a manővert az egyik rokonomtól tanultam, aki csempész volt, és így oldott kereket a
járőrhajók elől!
- És hányszor játszotta el ezt a trükköt?
- Csak egyszer sikerült neki! Másodjára belecsókolt a földbe! Én viszont javítottam a
technikáján. - A navigátor újraaktiválta a rendszereket, felemelte a hajó orrát, majd egy szép
orsóval elkerülte a közeledő hegycsúcsot, közben nagyokat kurjongatott. A Lélekvesztő végül
egy hegyi tavon szállt le hatalmas hullámokat korbácsolva.
- Megérkeztünk, uram! – mondta vigyorogva. A legénység többi tagja felállt, majd lassan
megindultak az irányába ökölbeszorított kezekkel.
- Előbb a meló, utána a gyepálás! – üvöltötte el magát a kapitány, de közben az ő keze is
remegett az oldalfegyverén! – A navigátoron kívül mindenki, mars a raktérbe! Az áru nem
rakodja ki önmagát! – A legénység morogva hagyta ott a vezérlőt. A kapitány megragadta a
navigátor grabancát.
- Még egy ilyen akció, és én fogok tanítani önnek egy új légimutatványt! Szabadesés a neve!
Ugye nem kell belebonyolódnom a részletekbe! – A navigátor megszeppenve bólogatott. A
kapitány otthagyta. A többiek már a tó partján várták a kipakolt harminc ládával. Hamarosan
feltűnt a távolban egy légpárnás tehergépjármű, majd szuszogva lefékezett előttük. A platóról
hat fegyveres ugrott le, és az utastérből kiszállt újabb négy személy is. A vezetőjük, a
Nagyvezír harmadik harcosa, Yarun a kapitány elé lépett.
- Késtek!
- Jöttünk volna korábban is, ha nem egy ciklonba irányítottak volna!
- Hiába fizettük le a légvédelmi kupola ügyeleteseit, hogy hagyjanak rést a védelmen, így is
azt kockáztattuk, hogy egy másik állomásról bemérhetik önöket! A ciklon ezt lehetetlenné
tette! A szigetelőmező viszont már nem bírja sokáig, úgyhogy sietnünk kell az üzlettel! – A
kapitány bólintott, és csettintett az egyik emberének, aki odahozta az egyik ládát, kinyitotta és
a belőle kivett tárgyat Yarun kezébe adta.
- A gömbök okos fémből készültek, és gondolati parancsok alapján lehet formálni őket.
Szerintem ezek legalább annyira jók, mint az önök Szentfa kérgei – mondta vigyorogva a
kapitány, mire Yarun hosszúkás arcán vörös csíkok futottak végig. Fenyegetően így szólt:
- Ha nem az üzleti partnerünk lenne, a legkisebb habozás nélkül végeznék magával! –
mondta, miközben kikapta a kezéből a gömböt, parancsot adott neki a saját nyelvén, mire az
egy hatalmas harci fejszévé alakult át, és a következő pillanatban már a kapitány nyaka felé
lendült. Csak az utolsó pillanatban állt meg.
- Mivel ez a póteszköz valóban annyira jó, mint a Szentfa kérge, ezért most az egyszer
figyelmen kívül hagyom sértő szavait! – A kapitány megkönnyebbülten kifújta magát, majd
csúnya pillantást vetett embereire, akik bambám bámultak. Legalább a fegyvereiket
előkaphatták volna a látszat kedvéért. Megköszörülte a torkát.
- Nos, itt van a hatvan láda, ahogy megállapodtunk, de mivel voltak veszteségeim a
megszerzésük során, ezért emelnem kell az áron.
- Mennyivel?
- Tíz darab crysal helyett húsz az ára. – Yarun kísérői felhördültek a követelés hallatán, de ő
leintette őket.
- A Nagyvezír számított rá, hogy nem lesz könnyű megszerezni a kívánt árut, ezért ezt
belekalkulálta az árba. – Csettintett egyet, mire az egyik fegyveres átnyújtott neki egy
hengeres tárolót. Yarun ezt odaadta a kapitánynak, aki kinyitotta, kivett belőle egy apró
üveghengert, a Nap felé tartotta, mire a benne úszkáló féregszerű állat összegömbölyödött, és
gyémánt alapú héjat növesztett magának. Sokat fog kapni ezekért a dögökért a feketepiacon,
és azzal fogja kezdeni a költekezést, hogy új legénységet toboroz. Ekkor Yarun egyik kísérője
a saját nyelvén karattyolni kezdett, és az időmérőjére mutatott.
- Azt hiszem, lassan kifutottunk az időből. A szigetelő mező hamarosan elenyészik – mondta
komoran Yarun.
- Akkor hagyjunk itt néhány balekot, akiket a rendőrök elkapnak, amíg mi kereket oldunk –
mondta a kapitány, miközben egy fuvolára emlékeztető hangszert húzott elő a zsebéből. Az
emberei felismerték a tárgyat, s menekülni próbáltak, de a hangszerből áradó zümmögés
megbénította őket. Letérdeltek a földre, és kezüket a tarkójukra helyezték.
- Ezek a balfékek illegális dolgokat próbáltak csempészni a Nimaron felszínére, de már az
elején elcseszték, így a hajó itthagyta őket, ezért aztán feladták magukat. Mi pedig itt sem
jártunk, ugye Yarun?
- Igen – mondta az zavartan a furcsa eszközt szemlélve, majd a harcosaihoz fordult. – Az
összes ládát pakoljátok fel a platóra! - Yarun elbúcsúzott a kapitánytól, aki visszament a
Lélekvesztőre.
- Induljunk, de íziben! –adta ki parancsot a navigátornak a vezérlőben.
- És a többiek? – nézett körül az zavartan.
- Ők úgy döntöttek, hogy jó útra térnek, és így inkább bevárják a hatóságot! Szeretnél te is
hozzájuk csatlakozni? – A navigátor a kapitány kezében tartott tárgyra meredt, és szó nélkül
hozzálátott a felszállási manőverhez.
Yarun és kis csapata épphogy csak ki tudott jutni a veszélyzónából. A sofőr lefékezett a
járművel, és az álcázást a maximumra állította. Hamarosan kutaszgömbök lebegtek el a
közelükben, majd azokat csapatszállítók követték. Az égen néhány vadászgép húzott el
járőrhajókat fedezve felettük. A sofőr kérdőn a harmadik harcosra nézett, és kézjelekkel tette
fel a kérdését, aki egy elutasító mozdulattal válaszolt. Nem mennek innen sehova, amíg a
rendőrség a közelben van. Végül négy órán keresztül várakoztak. Miután a veszély elmúlt,
továbbmentek a hegyek irányába. A jármű egy fénykód leadása után behajtott egy régi bánya
bejáratán, ahol egy teherlift levitte őket a mélybe. Ott még háromórás utazás várt rájuk, amíg
elérték az óriások csarnokát. A gigantikus barlang egykoron egy kihalt kultúrának adott
otthont, mára azonban a kitaszítottak titkos bázisa lett. A jármű behajtott az egykori királyi
vár kapuján. Yarun alig szállt ki, amikor a második harcos, Roen fölébe magasodott:
- Ti meg hol késlekedtetek? A Nagyvezír már további erősítést akart küldeni utánatok! Alig
tudtam lebeszélni róla!
- Feltételezem, az a némber pedig folyamatosan ösztökélte őt! – reagált Yarun, mire Roen
elfintorodott:
- Tudom, hogy te és az első harcos nem szimpatizáltok egymással, de azért arra nem szolgált
rá, hogy tiszteletlenül beszélj róla! Remekül teszi a dolgát, és ő a Nagyvezír jobbkeze!
- Ha ő az első harcos, nagyobb szerepet is vállalhatna harcunkban! - Roen feltartotta a kezét.
- Elég legyen ebből! Elhoztad az árut?
- Igen – hajolt meg Roen előtt tisztelettel a harmadik harcos. – Háromszáz, okosfémből
készült gömb hatvan ládára szétosztva. Egy itt van nálam.
- Akkor kövess!
- Igenis! – Végigmentek az üres folyosókon, és ahogy közeledtek a trónteremhez a Nagyvezír
hangja egyre harsogóbb lett. Ott állt a trón helyén, és a kitaszítottaknak tartott beszédet.
Mögötte fehér, földig érő köpenyben állt az első harcos.
- Évekkel ezelőtt én is csak egy voltam a kitaszítottak közül! A bűnöm az volt, hogy szót
mertem emelni a kiválasztási metódus ellen, ami népünk tagjait szűk ösvényre tereli, s amiről
nem lehet letérni. Szót emeltem, elküldtek! Velem egyetértőket gyűjtöttem magam köré azért,
hogy a tanács támogatását kérjük a törvény felülbíráláshoz, elküldtek, és még meg is
büntettek! – Ekkor a Nagyvezír a homlokára mutatott, a pecsétre. - Ezzel a jellel elvették
tőlem a képességet, hogy kapcsolatot létesíthessek a Szentfával! Sokáig az önpusztítás szélén
álltam, amikor egyszer csak álmot láttam. A Szentfa borostyánlepke formájában megjelent
előttem, és rászállt a Sors Iránytűjére, hogy új irányba fordítsa azt, de nem volt rá képes, hisz
a Szentfa az irányítást annak idején nemes apostolaink kezébe adta. Ezután a kezemre szállt.
Tudtam, hogy mit akar, mit vár el tőlem! A Szentfa engem jelölt ki, hogy új irányba tereljem
a történelmet! – A hallgatóság tapsolni kezdett, mire a Nagyvezír kitárta karjait a hallgatóság
felé, s folytatta: – De ez nem valósulhat meg egy új eszköz segítsége nélkül. Yarun, jöjj
hozzám, és mutasd meg az új fegyverünket! – A harmadik harcos engedelmesen odament,
felmutatta a gömböt a hallgatóságnak, ami parancsára ostorrá alakult át. Megsuhogtatta a
levegőben. A tömeg felmorajlott elragadtatásában. A Nagyvezír átvette az ostort, ami
visszaalakult gömbbé.
- Oly gyönyörű, mégis szánalmas, hisz arra kényszerülünk, hogy ezzel az alternatívával
szabadítsuk fel a népet. De ha a Szentfa ezt kéri tőlünk, ezt kell hát tennünk! Mától számítva
negyven nap múlva megszálljuk az Eredet Templomát! –A hallgatóság éljenezni kezdett! A
Nagyvezír visszaadta a gömböt a harmadik harcosnak, majd távozott. Yarun hátratekintett, de
sehol sem látta az első harcost. Csak később futott össze vele a fegyvertárban.
- Lady Hiuna! – üdvözölte szertartásosan meghajolva. – Mi járatban van itt?
- Ellenőriztem az általad hozott fegyvereket.
- Talán nem bízik bennem?
- Háromszáz, okosfémből készült gömb nem elégséges egy forradalmi hadsereg számára!
Vagy elrejtettél még valamennyit, vagy átvertek téged a csempészek! – Yarun karba tette a
kezeit.
- Az emberek a saját fegyvertárukat törték fel, hogy megszerezzék ezeket nekünk! Ha engem
kérdez, ezzel még mi sem mertünk megpróbálkozni, pedig már hat éve harcolunk!
- Megkérdőjelezed a Nagyvezír parancsait?! – csattant fel Hiuna.
- Távol álljon tőlem, én csupán teszem a dolgom, és ön is tegye azt! – Mielőtt a vita
elmérgesedhetett volna, az egyik radarkezelő odafutott hozzájuk.
- Bocsátssanak meg a zavarásért, de új, nagy erejű energia-kisülést érzékeltünk!
- Yarun majd beazonosítja önnek! – mondta Hiuna, azzal távozott. A harmadik harcos követte
a radarkezelőt a megfigyelőterembe. Az egyik képernyőhöz léptek.
- A jelet itt mértük be a keleti tartományban Ral város egyik templomában. – Yarun közelebb
hajolt.
- Ezek az értékek tényleg egy küszöbvizsgára készülő diáktól származnak.
- Igen. Egy ilyen erős alak nagyot lendítene az ügyön. Csak az a probléma, hogy a hatóság
már elkapta őt, így az átnevelő táborból kell kihoznunk.
- Az kockázatos lenne. Az első harcos ismer pár nagyhatalmú alakot az igazságügyi
szektorból, majd ő elrendezi a dolgokat. Ha a célpont újra szabadon mozoghat, akkor
megpróbálkozhatunk a megtérítésével.
- Rögzítem a jelölt adatait! – mondta a radarkezelő.
- Köszönöm, majd holnap megmutatom az adatokat a Nagyvezírnek.
Az első harcos végigment a félhomályos folyosókon egyenesen a Nagyvezír szobájához, aki
nemrég tért nyugovóra. Hiuna körülnézett, majd a köpenye egyik zsebéből egy kéregdarabot
vett elő. Eljött az ideje, hogy a Nagyvezír újabb égi üzenetet kapjon.
Harmadik rész
Rian büntetése enyhe volt, ezen alaposan meg is lepődött. Úgy hitte, hogy a Leplezetlen
Igazság palotájának cellaszintjéről rögtön a bíróság elé, és onnan valamelyik büntetőtelepre
kerül. A Tneotron civilizáció évszázadokkal ezelőtt eltörölte a halálbüntetést, hisz
kifizetődőbb volt a latrokat kényszermunkásokként alkalmazni. Rian esetében mégsem ez
történt. Talpraesett ügyvédje a templomban történt dühkitörését fiatalkori túlkapásnak, a
benne tomboló frusztrációnak állította be, majd felszólította őt, hogy a bíróság előtt kérjen
bocsánatot a tetteiért. Rian pedig egy az egyben felmondta az előzőleg bemagolt szöveget,
miközben a régi szokásokhoz híven minden bocsánatkérés után két tenyerével arcon csapta
magát. Az esküdtszék végül csak négyhónapnyi közmunkára ítélte őt, és halmazati
büntetésként a homlokára égettette a lezáró pecsétet, ami lehetetlenné tette számára a Szentfa
kérgének használatát. A közmunka helyét egy szomszédos tartományban jelölték ki, így csak
annyi időre térhetett haza, amíg összecsomagolt. Szertartásosan elbúcsúzott a családjától, amit
filmre vett egy, az ügyészség által kiküldött rögzítőegység is, hogy a következő generáció is
okuljon az esetből. A mellé kirendelt polgárőr végül kivitte a pályaudvarra. Az út viszonylag
hosszú és kellemetlen volt. A pecsét kegyetlenül viszketett, de nem volt tanácsos vakargatni,
ha nem akart büntető sokkot kapni. Figyelemelterelésként lehunyta szemeit, és belső látásával
nézett körül. Ugyan a pecsét meggátolta őt abban, hogy kapcsolódjon a Szentfa kérgéhez, de
ezt nem volt képes elfojtani. Tisztán érzékelte mások belső energiáit, ami egyszerre volt
felemelő érzés, és egyben zavarbaejtő is. A szalonkocsiban egy hivatásos unaloműző az egyik
utassal vándorgalacsinozott. Egy kis golyócskává formált kéregdarabot kellett volna a belső
energiája segítségével végig navigálni egy kis akadálypályán, de mindig veszített, mert ezt
akkora erővel tette, hogy kis galacsin mindig kiesett a pályáról. Az utas végül lemondóan
otthagyta őt. Rian jobban megvizsgálta az unaloműzőt. Az ereje nem volt arra alkalmas, hogy
ilyen finom műveleteket hajtson végre. Neki egy építkezésen lett volna helye, hogy a hasznos
mozdulatok valamelyikével szerszámokat, gépeket kezeljen. A csővasút végül órák múlva
érkezett meg a szomszédos tartomány székvárosába. Ott egy helyi polgárőr várt rá, és a
munkaügyi hivatalba kísérte. A hivatalnok unott arccal olvasta végig Rian aktáját, miközben
parancsot adott saját gömbjének. Az ujjakat növesztett magából, és az érintőpanel felületén
mozogva adatokat vitt be a számítógépbe a hivatalnok utasításai szerint. Rian irigykedve
figyelte a Szentfa átalakult kérgét, majd figyelme a hivatalnokra terelődött. Egy újabb
elveszett lélekre talált. Az unott képű fickó belül igazán vad figura volt. Képzeletében lüktető
zeneműveket alkotott olyan hangszerekre, amikhez hozzá sem férhetne, hisz nem azt az utat
jelölték ki számára. Rian tovább figyelte őt belső szemeivel, amikor is a hivatalnok hibát
vétett. Fejében a képzelet összekeveredett a valósággal, így az általa használt gömbből egy
fúvós hangszer nőtt ki, és lendületes dallamot kezdett el játszani. A teremben megszakadt a
szorgos munka, és mindenki a dallam forrását kutatta. A hivatalnok ekkor tért észhez, és
riadtan nézett körbe. Rian gyorsan előkapta a belső zsebében tartott nádsípot, és úgy tett,
mintha éppen próbálgatná. A hivatalnok gyorsan alaphelyzetbe állította a gömböt. A termen
ekkor egy biztonsági gömb lebegett keresztül, majd megállt mellettük:
- Megkérem a tisztelt ügyfelet, hogy ne zavarja a hivatal munkáját!
- Értem, elnézést kérek! - A gömb nyugtázta a választ, és otthagyta őket. A hivatalnok hálásan
biccentett Rian felé, és átadott neki egy kártyát.
- Jelentkezzen a kerületi rendőrkapitányságon, s ott megkapja a hely koordinátáit, ahol le kell
dolgoznia a büntetését! – Rian bólintott, udvariasan elköszönt és távozott. Végül a város
mellett egy folyóparton kötött ki több tucat sorstársával együtt. A feladat a folyómeder
tisztítása volt kéziszerszámokkal. A felügyelő párokba rendezte őket, és térképeket adott
nekik, amin be voltak jelölve a munkahelyek. Őt egy idősebb fajtársa mellé osztották be, és
egy sekély részhez irányították őket. Rian lefékezte a töltésen a kézikocsit, és elkezdte
előkészíteni a szerszámokat, amikor észrevette, hogy az öreg elindul a víz irányába üres
kézzel. Utána akart kiáltani, amikor is az a semmiből egy csápos ostort varázsolt elő, és
megcélozta vele a vízben úszó törmeléket. Az eszköz vizet érve több ágra esett szét, és körbe
fogta az uszadékot. Rian otthagyta a kézikocsit, és lement az öreghez, aki éppen ebben a
pillanatban emelte ki a törmeléket a vízből. Nézte, ahogy a furcsa eszközt kezeli.
- Ez nem a Szentfa kérge! – mondta az még mindig a folyót figyelve. – Én is ugyanúgy meg
vagyok bélyegezve, mint te!
- Akkor mégis mi ez? Úgy viselkedik, mint a Szentfa kérge.
- A neve okosfém. Az emberi faj legújabb szerzeménye. Érzékenyebben reagál, mint a kéreg,
így még a pecsét ellenére is képes vagyok használni. Ki akarod próbálni? – Rian nem tudott
ellenállni a felajánlásnak. Átvette a gömböt a másik kezéből, abból megalkotta Orah
pillangóját, s az átalakult ezüst gömb repkedni kezdett a fejük felett.
- Ez a mozgatás négyszázötvennyolcadik formája. Egyszerű gyerekjátéknak tűnik, pedig ez
több bonyolult kombináció alapja is. Sok mindent tudnál vele kezdeni. - Rian újabb parancsot
adott a gömbnek, ami ketrecként vette körül az öreget.
- Ez pedig a hatvanadik védelmi forma. Ageis ketrece. Hol tanultál meg egy olyan technikát,
amit csak a rendfenntartók használhatnak? – kérdezte az öreg higgadtan a ketrec fogságában.
- Van itt egy sokkal fontosabb kérdés is. Kicsoda ön? – kérdezett vissza Rian élesen. - Egy
hivatásos kísértő, vagy egy csempész, aki ismeretlen technológiákkal házal? Ha ön az előbbi,
akkor büszkén jelentheti a feletteseinek, hogy elbuktam, ha meg az utóbbi, akkor közlöm
önnel, hogy nincs annyi pénzem, hogy ezt megvegyem. Sokkal jobban járok, ha inkább szólok
a felügyelőnek!
- Ő velem van. Direkt jelölte ki nekünk a legtávolabbi pontot, hogy kettesben maradhassunk.
- Akkor ön tényleg egy csempész, ráadásul igencsak kitartó fajta. Ha azt reméli, hogy
adósrabszolgaságba verem magam a gömbjéért, akkor téved.
- Nincsenek ilyen szándékaim. Amint már mondtam én olyan vagyok, mint ön. A Szentfa
viszont megszólított álmomban. Azt akarja, hogy szabadítsam fel fajunkat ebből a méltatlan
helyzetből, ahol egy iránytű dönti el, hogy kik lehetünk! - Rian elgondolkodott.
- Azt hittem, hogy ez már ősidők óta így van.
- Az Eredet Temploma iránytűjének az Egyetértés Kormányának megszületéséig csak
szimbolikus jelentése volt. Végül a szervezet csinált belőle valódi iránytűt és bilincset a
társadalom kezeire. Most már csak egy nagyra nőtt radar, amin keresztül szemmel tarthatják
belső energiánkat, és ez alapján hoznak önkényes döntéseket a sorsunkról. – Rian
elgondolkodott:
- Szóval a Nagy Iránytű és az Eredet Temploma a cél, mi? Ennyire erősnek képzeli magát,
hogy egy látomás hatására támadást tervez a templom ellen?
- Nem egyedül fogom csinálni. Még kétszázkilencvenkilenc ilyen gömböm van, és hozzá
ugyanennyi kiválasztott. Elég csak annyi ideig feltartaniuk a hatóságokat, amíg én az ön
segítségével új irányt adok az eseményeknek. Átírjuk a történelmet. – Rian most lepődött meg
csak igazán.
- Az én segítségemmel? Ennyire különlegesnek hisz?
- Rian Ta’kor! Már a templomban történt kirohanása óta figyeljük önt! Magában hatalmas
potenciál rejtőzik. Az erejével sok dolgon lenne képes változtatni.
- Még a fejemen lévő pecsét ellenére is?
- A gömb segítségével megkerülheti ezt az akadályt. Vagy tán’ nem ezt akarta mindig? Az
iránytű elé állni, hogy megtudja a sorsát? A jövőjét?
- S vajon azért ragadjam meg a lehetőséget, hogy utána kiszolgáltathassam önnek? Az önjelölt
megváltónak?
- Érhető, hogy nem bízik bennem. Viszont, ha kihagyja ezt a lehetőséget, többé nem lesz
esélye változtatni a sorsán. A hatalmon lévők annyira be vannak gyepesedve, hogy még arra
sem vették a fáradtságot, hogy kivizsgálják az ereje határait, de azt biztos nem fogják
megengedni, hogy magasabb pozícióba kerüljön. – Rian újfent elgondolkozott.
- Furcsállottam is, hogy olyan könnyen megúsztam. Ehhez is volt valami köze?
- Talán igen, talán nem. Ha erre is választ akar kapni, később keressen meg ezen a címen! Hat
napja van, hogy eldöntse, mellém áll vagy sem. – Ekkor az öreg visszavette tőle a gömböt. -
Most pedig ragadjunk meg a szerszámokat, és végezzük el a feladatunkat!
A folyó túlpartjáról az erdőből hat szempár követte figyelemmel a találkozást. Hiuna, az első
harcos arcát keresztül-kasul futották be a vörös vonalak. Dühös volt. A Nagyvezír felesleges
veszélynek tette ki magát, hogy behálózza ezt a kis ficsúrt. Hiuna szívesen megszabadult
volna tőle, de érzékelte a fiatal férfiből áradó energiát. Odafordult az egyik harcoshoz, akinél
energiapuska volt.
- Ha bármi gyanúsat csinál, végezz vele! A Nagyvezír élete mindennél fontosabb! – A harcos
zavartan nézett föl rá.
- Asszonyom, a Nagyvezír megparancsolta, hogy ne avatkozzunk bele a találkozóba. A
felügyelőn kívül három beavatott harcosunk is ott van a túlparton.
- Hogy mersz ellentmondani nekem! – csattant fel dühösen Hiuna. – A harcos segélykérőn
nézett a második harcosra, aki egy kicsit távolabb állt tőlük. Mielőtt azonban a vita elfajult
volna, a túlparton a találkozó véget ért, és azok ketten nekiláttak a munkának. Roen közelebb
jött hozzájuk.
- A találkozó gond nélkül lezajlott, így hát nincs szükség további vitákra vagy beavatkozásra.
Most kaptam utasítást a Nagyvezírtől, hogy vonuljunk vissza.
Az első harcos megvetően mérte végig a katonát, majd távozott.
Negyedik rész
Az Új Horizont csarnoka elcsöndesedett a nap végére, a fények kihunytak. A takarításért
felelős személyzet lezárta az ajtókat, és távozott. Miután a Lélekfa megbizonyosodott róla,
hogy egyedül van, a kérge pulzálni kezdett halványkék fényt árasztva magából. Gyökerein
keresztül hívásokat adott le, és válaszhívásokat fogadott. A Lélekfa tudata végül útra kelt.
Végigszáguldott a mélyen a felszín alatt futó gyökérhálózaton, és meg sem állt a találkozásra
kijelölt csomópontig. Ma háromszáz Lélekfa gyűlt össze a bolygó távoli pontjairól csillogó
gömbként lebegve.
- Miért hívtál minket? - kérdezte az egyikük, egy fiatal, hófehér példány.
- Éppen új kérget növesztettem magamnak. Te még nem is tudhatod, milyen szörnyű érzés az,
amikor arra térsz vissza a testedbe, hogy a folyamat ellenőrzés híján elszabadul! - szólt közbe
durván egy idősebb példány, s eközben felszínén vörös csíkok futottak végig kifejezve
pillanatnyi hangulatát. Végül az egyikük védelmébe vette a csarnok fáját.
- Testvérünk az egyik nevelő templom Szentfája, így tehát hiszek benne, hogy fontos ügy
miatt hívott össze bennünket, s mivel mi a körzeteinket képviseljük, ezért nekünk
érdekünkben áll meghallgatni őt, hogy aztán az értesüléseket megoszthassuk az otthon
maradottakkal. – Erre mindenki elhallgatott, így a csarnok fája szóhoz jutott.
- Egy újabb hosszúfejű jutott közel az ébredéshez! Lássátok őt lelki szemeitekkel! A többi
Lélekfa hozzákapcsolódott, hogy megnézzék az emlékeit arról a napról. Amikor az emlék
véget ért, a csoport újra fecsegni kezdett. Az egyikük végül szót kért.
- Ezért kár volt a gyűlést megtartani! Ez a hír egyáltalán nem akkora horderejű.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – libbent oda a csarnok fája. - Ez egy csoda. Végre érkezett
egy új egyed, aki változást hozhat.
- Ugyan! Az utóbbi párezer évben ez már többször is megtörtént, és mi lett a vége? Semmi! A
hosszúfejűek képtelenek voltak a hasznukra fordítani ezt az úgynevezett „csodát”.
Néhanapján előkerül egy-egy egyed, aki felébred, és a haladás felé irányítja a népet, de az
elkövetkező generációk semmissé teszik a munkáját. A legutolsó megváltó kísérlete pedig
azzal zárult, hogy az új rend pórázt kötött a hosszúfejűek nyakára!
- De csakis azért, mert nem tettünk meg mindent értük. A hosszúfejűek imádkoznak hozzánk,
a kérgünket használják önmaguk megsegítésére, de mi csak ezt adjuk nekik, semmi mást! –
Ekkor egy újabb lélekfa csatlakozott a beszélgetéshez.
- Pontosan mit adnál nekik? Útmutatást, egy szent tekercset a törvényeiddel, amit egy pappal
vésetnél kőbe? Ezeket már ilyen-olyan formában megkapták tőlünk! Élnek és virulnak, és
még a csillagok közé és kijutottak.
- A jelenlegi törvényeik gátolják őket abban, hogy kiteljesedhessenek!
- Közösen hozták meg ezeket a törvényeket, ha nem tetszik nekik, hát változtassanak rajta! –
Egyre többen csatlakoztak a két ellenzőhöz, így a csarnok fája háttérbe szorult, s a gyűlés
véget ért. Egyikük kivételével mindenki távozott. Egy sárgás gömbként lebegő fajtársa
odalibbent hozzá.
- Én veled vagyok, és vannak mások is, akiket érdekelhet a mondandód. Kövess! -
Továbbutaztak egy másik csomópontra. Ott tíz idősebb fajtársuk tartott éppen gyűlést, testük
sötétlő gömbként lebegett a csomópont közepén. A csarnok fája illedelmesen köszöntötte a
nagy öregeket.
- Előttem magasodtok a fény felé!
- Alattunk törekedsz a fény után! - üdvözölték azok, majd a kísérőhöz fordultak.
- Miért hoztad őt elénk?
- Az esemény újra megtörtént – mondta az, miközben csarnok fájához fordult. – Oszd meg
velük, amit átéltél a templomban! – Az így tett. A nagy öregek hallgatásba burkolództak,
kisvártatva az egyikük így szólt:
- Valóban megtörtént, mi meg lemaradtunk róla. Mostanra szerintem elkapták már az ébredőt,
és az átnevelőbe küldték. Az erejét így is csak lepecsételni tudják, de teljesen elnyomni nem!
- Valahogy mégis ki kell őt onnan hoznunk! Ha a pecsét a homlokán marad, akkor a hatalma
elvész a közösség számára
- Már nem kell! –szólt közbe egy harmadik öreg, aki néhány pillanatra félrevonult a
többiektől. – Elengedték különösebb büntetés nélkül. Viszont egy veszélyes egyén kivetette rá
a hálóját. – Erre mindenki a harmadik szószóló köré gyűlt.
- A hosszúfejűek imádnak a hatalmukkal játszadozni! Így menekült meg az ébredő is. Aki ezt
elintézte számára, most a kezébe adott egy veszélyes tárgyat. Figyeljetek! Ezt egy testvérünk
rögzítette a távolból, mert furcsa energiákat érzékelt. – A csarnok fája hagyta, hogy az öreg
gondolatai az elméjébe hatoljanak. Látott egy ezüstszínű gömböt, ami gondolati parancsra
változtatta az alakját, és látta azt is, ahogy az ébredő a kezébe veszi és irányítja azt.
- Ez hihetetlen! – szólalt meg a csarnok fája. Ez a fémből készült tárgy legalább olyan erős
képességekkel rendelkezik, mint a tőlünk származó kérgek!
- Ez tényleg aggasztó. Ezek a tárgyak csak felborítják a kényes erőegyensúlyt, és ami még
rosszabb, hogy az az önjelölt forradalmár a gömb, és az ébredő erejét használva súlyos
károkat okozhat!
- Akkor ezt valahogy meg kell akadályoznunk! – szólalt fel a csarnok fája.
- Sajnos mi már túl öregek vagyunk egy ilyen akció kivételezéséhez. Így ezt rád kell bíznunk.
– Ekkor az öregek köréje gyűltek. – Mivel az ébredő a közeledben tartózkodott az
energiakitörés idején, te könnyebben meg tudod találni. – Az egyik öreg egy
információmorzsát adott át neki. - Ég testvér segít majd a mentőakció befejezésében és az
idegen tárgyakat hozó lények elfogásában.
- Köszönöm a bizalmatokat! Mindent meg fogok tenni az ügy érdekében. – A csarnok fája
elhagyta a gyülekezőhelyet, és visszatért a templomba. Üzenet küldött Ég testvérnek, majd
rákapcsolódott a templom iránytűjére. Elméjével az ébredő és a forradalmár után kutatott.
Ég testvér nem volt túl boldog, amikor megkapta az üzenetet a fajtársától. Egy újabb ébredő,
egy forradalmár, egy rakás csempész és az ő csodagömbjeik. A legutolsó tételt egyenesen
sértésként fogta fel. Egy tárgy, ami a hatalmukat bitorolja. Olyan dühös volt, hogy a törzséből
áradó vibráció megremegtette a kérgeiből készült gömböket szerte az otthonául szolgáló
űrbázison. Az éter megtelt rettegő hosszúfejűek gondolataival, miközben munkafolyamatok
álltak le az átmeneti zavar miatt. Ég testvér gyorsan lehiggadt. A legtöbb hosszúfejű nem is
tudott arról, hogy ők, a Lélekfák is intelligens lények, és ez volt számukra a legjobb.
Élvezhették a nyugalmat, a napot és az esőt, és nem kellett olyan unalmas dolgokkal
foglalkozniuk, mint a politika, vagy a mindennapi küzdelem a megélhetésért. Ég testvér egy
pillanatig még mélázott, majd elküldött egy üzenetet a menedékre, ahova az utóbbi
évszázadokban az ébredőket gyűjtötték. Ha majd eljön az idő, ők lesznek a hosszúfejűek
fejlődésének következő lépcsőfokai. Amikor ezzel végzett, utánanézett a csempészeknek.
Észrevétlenül behatolt a bázis számítógépébe, és a mélyűri érzékelőkkel bemérte azok hajóját.
Ég testvér létrehozott egy különleges gömböt a kérgéből, azt beleültette egy torpedótestbe, és
kilőtte az űrbe a csempészek után. Az majd kiiktatja őket a játszmából. A következő feladat az
ébredő megtalálása volt. Rákapcsolódott a bázisérzékelő rendszereire, de gyorsan meg is
szakította a kapcsolatot. A bázison váratlanul riadókészültség lépett érvénybe. Valahol a
csillagrendszer peremén azonosítatlan hajók hatoltak be a Nimaron űrterébe. Lehetett
szándékos határsértés, belső konfliktus vagy valami rendszerhiba is akár, de a bázis
radarkezelői azonnal akcióba léptek, és az elméjükkel a környező űrt kezdték el pásztázni. Ég
testvér nem akarta felfedni magát, így inkább nyugton maradt. Bekapcsolta a vízadagoló
rendszert, ami nyersanyagokkal dúsított vizet fecskendezett gyökerei közé, majd aktiválta a
mesterséges napot a feje fölött, s elmerült az élvezetekben. Kisvártatva egy kertész érkezett,
hogy megvizsgálja az önmaguktól bekapcsoló szerkezeteket, de mivel nem talált hibára utaló
jeleket, ezért vállat vont és elment. A riadót később ugyan lefújták, de mivel a radarkezelők
még napokig készenléti szolgálatban lesznek, Ég testvérnek esélye sem volt arra, hogy
rákapcsolódhasson a megfigyelő hálózatra.
az ötödik-hetedik részhez