A zuhanó ember

A zuhanó ember

 Ez lesz az én napom. – ennyit mondott, és az őszi délután bágyadt fényei felé hunyorogva elindult az erkély felé.
A szomszédos ágyon feküdt. Olykor bosszantott, hogy igényt tart a figyelmemre. Beszélt és beszélt, mintha életgyónást tartana. Magam is szenvedtem, hol a kezeléstől, hol attól, amiért kezeltek. Infúzióhoz kötve, a betegágy fogságában olykor mégis jó volt hallgatnom a történeteit. Legalább addig sem a testem kínjaira figyeltem.
Amikor Fecó a küllők közé dugta azt a botot, azt hitte, rommá töri magát. Egy pillanatra felvillant előtte a kép, ahogy az aszfaltra zuhan, ahogy az arcáról, karjáról és lábáról lenyúzza a bőrt a bitumenes kőzúzalék, ahogy a csontjai törnek. Szinte érezte, ahogy a vérző sebekben az út pora megtapad. A bicikli küllői elgörbültek, kettő el is tört. A hirtelen rántástól a felni is megrogyott. A hátsó kerék úgy ágaskodott fel, mint egy pofonra lendülő kéz. Szinte megremegett a levegőben, aztán balra billenve visszazuhant a földre. A nyereg pedig úgy dobta el a testét, mint parittya az apró kavicsot. Úszott a levegőben. Önkéntelenül kitárta karjait, mintha kapaszkodót keresne. Aztán a bokái könnyedén leereszkedtek, és olyan puhán huppantak lábai a talajra, mintha csak egy lépcsőről lépett volna le.
Ez nem az én napom még, mondta, és elszántan fordult a fiúk felé. Zotya és Lajkó megragadták, szorosan fogták Fecót. Odalépett, és elszántan a szemébe nézett.

− Üsd már! – Szólt Zotya, de ő nem tette meg.
− Hiszen így is bepisált már. Most akkor hazakísérjük, és elmondjuk az apjának, hogy tartozik egy alapos szervízeléssel.
Fájdalmaim voltak. A viziten szinte könyörögtem gyógyszerért. A nővér villámló szemmel nézett rám, de a főorvos egy szavára felírta a kórlapra, és a vizit után hozta is a két kis tablettát, amelyektől hamarosan elaludtam. Csak vacsora után hallhattam a bringás történet folytatását.
− A dolognak nem ment híre. A fiúk játszottak, bringáztak, fára másztak. Egyik,-másik elesett, leesett, megsérült. Ő nem volt elesős, vagy leesős fajta.
Amikor gimnazista lett, egy nagy diófán szeretett üldögélni. Különösen, amikor a szerelem bántotta. Jó volt magasugrásban és távolugrásban is. És soha sem félt a magasban.
Ági, az első szerelme egyszer elhívta magukhoz.
− Anya éppen felmosott, még nem jöhetsz be, - szólt ki Ági a kanapéról.
− Dehogy is nem! Arra a kanapéra szabad leülni?
A kanapé vagy hat lépésre volt. Ő egyet lépett, de a lába sem érte a földet, és már ott ült Ági mellett.
− Hú, ez baromi! Velem is tudnál így repülni?
− Nem, kettőnk súlyát nem bírom el. Feleúton földet érünk.
− Az is jó! – mondta Ági, és együtt repültek.

Éjjel görcsei voltak. Rókázott. Az éjszakás nővér csak akkor ért oda, amikor már túl volt a nehezén. Felkapcsolta az összes villanyt, szitkozódott, amiért takarítania kellett. Mikor lemosdatta, és az ágyneműt is lecserélte, csapkodva vonult ki. Sötétben feküdtünk. Mind ébren voltunk. Ezért arra kértük, folytassa a történetét.
− A gimnáziumi éveket, a rendszert és Ágit elsodorta az idők szele. A nagy változások között valami biztosat keresett. Tűzoltó lett. Magasból mentéshez sokszor hívták. A Szabadság-híd turuljait közelről ismerte.
Csütörtök volt, langyos alkonyat, amikor ismét riasztották. Egy nő felment a madarakhoz, hogy egy utolsót repüljön, ahogy ez már hagyomány Pesten.
A híd két végét lezárták. A villamosok Pesten a Csarnok, Budán a szálloda előtt torlódtak. A sok, kéken és vörösen villogó lámpájú autó előtt különféle egyenruhába öltözött emberek álldogáltak. Az autók mögött bámészkodók és fotósok, akik magas gázsit reméltek a jó képekért. A hír egy napig hír. Az első percekben sokat ér, aztán óráról-órára zuhan az ára.
− Mi a helyzet? – Kérdezte a bevetés vezetőjét.
− A szokásos. Egy dilis, aki felment, hogy leugorjon.
− Rendben, felmegyek. Ha lehet, lehozom.
Vaskos kabátját és sisakját letette. Szürke pólóban, tűzoltónadrágban és bakancsban lépett fel a híd láncszerkezetére, amely szakaszról szakaszra egyre meredekebben haladt a pilon felé. A hegy mögül még kápráztatóan vöröslött a lebukó nap. Elindult felfelé. A biztosító hevedert hanyagul vitte. Odafönt sem kapcsolta be, ahol már szót tudott váltani a nővel.
A fotóriporterek sebesen a szemük elé emelték gépiket. Az objektívek fókuszát beállították. Lőttek egy pár előzetest, de a nagy pillanatra vártak.
Beszélgetett a nővel. Lent ennyit láttak. Óvatosan lépett felé, de a nő meghátrált. Újra beszélt hozzá. Újra lépett, és ő újra hátrált. Ez így ment perceken át. Idegörlő, végtelen percekig. Aztán újra lépett, és a nő ugrott. Ő pedig utána. Egy pillanat volt. Elkapta a zuhanni kezdő testet, baljával magához húzta, a jobb kezével pedig elkapta a pilonhoz támaszkodó, ferde tartó egyik kereszt-merevítőjét.
Ott lógtak ketten, egy kapaszkodó kézre bízva, amíg a bevetés parancsnoka előbb megdöbbent, majd felocsúdott, és ordítva siettette az emelőkosaras egységet, hogy szedjék le őket onnan.
–  Ilyet többet ne csináljon! – Mondta aztán az eligazításon. Hiszen maga be sem kötötte a hevederét! De szemet hunyok. Egy életmentőt nem fenyíthetek meg.
Híre ment, hogy ő a repülő tűzoltó. A szabadnapjain tetőket javított, de most jobban fizetett egy-egy tévés fellépés, ahol „átlépte” a stúdiót. Senki sem értette, hogy tud bármekkora távon átlebegni. És ő sem magyarázta meg.
Ági az egyik televíziós adás után jelölte be. Beszélgetni kezdtek. Aztán találkoztak. Félév elteltével már házasok voltak. Hamarosan jött a gyerek is. Ágika. Aztán egy fiúcska is.

Úgy tűnt, hogy nálam talán hat a kezelés. Nála nem. Az orvos bíztatott, hogy küzdjek. Győzhetek, ha elég erős az akaratom. Neki nem mondtak semmit. A kórlapra új gyógyszereket írtak fel, és szó nélkül léptek tovább. Csüggedten ült. Most láttuk csak, milyen nagy rá az a pizsama, amit otthonról hozott. A csontjai egyre jobban kirajzolódtak áttetsző pergamenné fakuló bőre alatt. Újra kértük, mesélje tovább a történetét.

Egy éjszakai tűzesetnél újra szükség volt rá. A hetedik emeleten bent maradt egy gyerek. Egy fiú. Négy éves, akár a lánya. Az anya sokkosan, fehéren, és némán állt közvetlenül a kordon-szalagnál. A férje munkából ért haza rohanva. Üvöltött a nővel, hogy hogyan veszthette el a gyereket, aztán zokogva összeomlott. Indulni kellett.
Gyalog rohant fel a szomszédos lépcsőházban. A vastag ruha, a légzőkészülék, a hozzá tartozó tartály nagyon nehezek. Ömlött róla a verejték. A maszk mögött a szemét is csípte. A folyosó két szakaszát erős ajtó zárta el. A tűz útját kellett elállnia, de most az ő útjában állt. Baltájával dühödten rontott rá. Így jutott el a megfelelő lakásig.
Pokoli csend volt. Lentről hallatszott a járművek és emberek zaja, a mentés kavalkádja. Az alatta lévő szintekről a tűz zihálása, ropogása. A lakásban szinte állt a forró, füsttől nehéz levegő. Óvatosan lépkedett. Szobáról szobára járt. Egyszerre meghallott egy vékony, síró, nyöszörgő hangot. A mosogató alatti szekrénybe bújt el.
– Hát te, miért bújtál el? Megijedtél?
Ahogy felemelte, már jelentett is rádión, hogy megvan a gyerek.
Mintha egy repülőgép turbinája pörgött volna fel, olyan morgás támadt a közelben, majd egy hirtelen léglökés kavarta fel a port körülöttük.
– Leomlott a másik lépcsőház is. Arra már nem tudtok kijutni!
A gyerekkel a karján az ablakhoz lépett. Magasan voltak. A létrás autó épp most távolodott el, mert félő volt, hogy pár emelettel lejjebb kidől a fal, és rázuhan a szerre.
Ekkor reccsent meg a rádió:
– Ugrani kell! Mentőponyvára. Majd a húsz legerősebb bajtárs megfékezi a zuhanás lendületét.
– De ilyen magasból?
Sovány esély, de más nem maradt már. A gomolygó füst, az alatta vöröslő pokol elfedte azt, ami lent volt.
– Melyik ablakból ugorjak? – kérdezte a rádión. 
Hogy ki mondta rosszul vagy ki értette félre, nem tudható. Ám az bizonyos, hogy a ponyva mellé ugrott. Baljával a szívére szorította a szőke kisfiút, jobbjával pedig egyensúlyozott, mint aki kapaszkodik valamibe.
Mikor meglátták, hogy méterekkel arrébb zuhannak, már nem lehetett mit tenni. Mikor meglátta, hogy a ponyva nem alattuk van, már nem volt visszaút. Fordult egyet a levegőben, így háttal száguldott a talaj felé. A gyermeket maga fölé emelte. Nagy puffanással estek a ház előkertjébe. Aki tehette, és nem bénult meg a rémülettől, az feléjük rohant. A kórházban négy napot töltött. Csúnya zúzódásokat szerzett, de csontja nem törött. Megfigyelték. Megvizsgálták minden masinával, ami csak elérhető volt. A távozáskor az orvos csak annyit kérdezett: - Hogy volt lehetséges ez?
– Ez még nem az én napom volt.

De ez volt az a nap, amikor kirúgták. Felelőtlen magatartásával veszélyezteti a testület hírnevét. Vakmerősége a szabályok megszegésére csábítja bajtársait. A testület érdekében, és érdemei elismerése mellett. Depresszió gyötörte. Csak dolgozott és dolgozott. Olyan munkákat vállalt, amit nem mert más. Jól keresett. De otthon néma volt.
Egy este Ági helyett csak egy levél fogadta: Anyámékhoz költöztem. A gyerekeket meglátogathatod.
Terápiára ment, és lassan megtanult nemet mondani a megbízásokra. Így is évekbe telt, mire Ági ráállt, hogy hazaköltözzön a gyerekekkel. Aznap még meg kellett néznie egy új helyszínt. Fel kellett mérnie, hogy vajon mennyi munka lesz a tetőn. Aztán orvoshoz ment, egy nem múló kiütés miatt.
– Sokat van napon? – Kérdezte a doki. – Nincs árnyék a maga munkahelyén?
– Ott nincs.
–  Az a baj, hogy már áttétes. Nem akarom hitegetni. Rosszak a kilátásai.
Két hét múlva el kellett mondania. Kezdődött a kemó. Görcsös hányás, rosszullétek. Lefogyott, kihullott a haja. A bőre és a körme színtelen lett, és egyre halványabbá vált a fény a szemében.
Mikor kórházba került, csak annyit kérdezett az orvostól, hogy ki fog-e még jutni innen. Néhány óra múlva Ági jött be. Hozta a gyerekeket is. Sokáig ölelte őket.
Aztán, amikor elmentek már, mert a gyerekeknek holnapra tanulni kell még, odafordult hozzám. Nem kelhettem fel, mert ágyhoz szegezett az infúzió.
– Ez lesz az én napom. − ennyit mondott, és az őszi délután bágyadt fényei felé hunyorogva elindult az erkély felé.