A titokzatos Eugénia

A titokzatos Eugénia

Valamikor, az ezredforduló táján, egy történelmi hangulatú, ódon belvárosi házban béreltem lakást. Ezek a régi pesti házak különös legendákat őriznek. A zárt kapuk mögött regények születtek és születnek, letűnt korokról, egykori emberekről, akik már rég a temetőben nyugszanak, de a végtelen történet fejezeteit manapság is írja az idő. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer én magam is részese leszek egy legendába illő históriának.

Néhány hét telt el beköltözésem óta, és az emelet lakóival már többé-kevésbé összeismerkedtem. Kivételt képezett a lépcsőház melletti lakásban élő hölgy. Még sohasem találkoztam vele, igen ritkán mozdult ki a lakásából, rejtőzködő életmódot folytatott, mint az erdei remete. Amikor jövet-menet, nap mint nap elhaladtam az ajtaja előtt, mindig szemembe villant a bronz névtábla cikornyás, gravírozott felirata: Létay-Landauer Eugénia. A dallamos betűsor akaratlanul az emlékezetembe vésődött. Furdalt a kíváncsiság, vajon miféle sorsot rejthet a dédnagyanyám korát idéző, különös név, és játékos kedvemben rögtön meg is alkottam egy karaktert a hölgy személyiségére. Minden régi pesti háznak megvannak a maguk őskövületei. Eljátszottam a gondolattal, hogy Eugénia is ilyen ősmaradvány lehet, bizonyára vénkisasszony, fiatalkori múltjában valami banális, romantikus történettel a soha be nem teljesült szerelemről, melyet azóta is féltve őriz és dédelget magában. Megállt számára az idő. Talán már születése óta ugyanebben a lakásban éli sivár életét, csak akkor mozdul ki otthonról, ha nagyon muszáj. Ha néha el kell mennie a néhány villamosmegállónyira lévő hivatalba, éppolyan kihívást jelent számára, mint másnak egy világkörüli utazás. 

A sors úgy hozta, hogy hamarosan közelebbi ismeretségbe kerültem Eugéniával. Egyik délután, a tekintélyt parancsoló megjelenésű, elegáns, de kissé régimódi kosztümöt és széles karimájú fekete kalapot viselő idős hölgy tanácstalanul álldogált a folyosón, a lakása előtt, és a kulcsaival babrált. Amikor megpillantott, bátortalanul megszólított és a segítségemet kérte. A bejárati ajtaján elromlott a zár, a kulcsot nem lehetett elfordítani. Lakatost hívtam, és a hölgyet beinvitáltam a lakásomba, hogy ne a hideg-rideg folyosón kelljen várakoznia. Megköszönte a szívességemet, de nem fogadta el a meghívást. Merev márványarcát mintha a megközelíthetetlenség láthatatlan páncélja övezte volna.

Néhány nappal később a munkahelyemen megcsörrent a telefonom. A vonalban fáradt, de kellemes, ismerősnek tűnő, lágy női hang. Mintha egy másik világból szólna.

– Eugénia vagyok, az ön lakótársa. Tudom, hogy nem illik így, csaknem ismeretlenül, de életbevágóan fontos és sürgős dologról van szó…

Eugénia rossz hírt közölt. Reggel az utcán rosszul lett, és a mentők kórházba vitték. Már jobban érzi magát, de komoly baj van az egészségével, egy-két hétig még biztosan nem jöhet haza. Felvilágosított, hogy otthon, a lakásában van két kanárimadár, de ezek nem akármilyen kanárik, különleges, rendkívül ritka faj egyedei, értékük felbecsülhetetlen, a gyűjtők vagyonokat adnának értük. Megkért, hogy viseljem gondjukat a jószágoknak, ugyanis a városban nincs egyetlen ismerőse, vagy hozzátartozója sem, és a ház lakói közül kizárólag bennem bízik meg. Rendkívül pontos utasításokat adott, mikor, mivel és hogyan etessem, itassam az értékes madarakat. És a legfontosabb: különösen ügyeljek arra, hogy a kalitkát még véletlenül se mozdítsam el a helyéről! A concierge-nél (így nevezte a házgondnokot) van pótkulcs, kérjem el. 

Néhány pillanatig bambán meredtem magam elé. Nem, szó sem lehet róla, nem veszek a vállamra ilyen gondot és felelősséget. És… pillanatnyi kínos csend után megígértem, hogy természetesen, a legjobb tudásom szerint gondoskodni fogok a madarakról… De vajon miért nem szabad elmozdítani a kalitkát a helyéről? És egyáltalán, honnan tudhatta a telefonszámomat?

Kicsit elfogódottan léptem be Eugénia szentélyébe. Valami lopakodó intimitás bujkált ebben a furcsa szituációban. Mintha titokban egy idegen nő legféltettebb szférájába hatolnék be. A szoba igazi női hajlék. Meleg, otthonos, nyugalmat árasztó fészek. Elegáns, de nem hivalkodó bútorok, tökéletes rend és harmónia mindenütt. Az emeleti ablakig felnyúló utcai platán lombkoronáján átszűrődő délutáni napsugár sejtelmes, aranyzöld fénybe burkolta a barátságos kis szobát. A puha, bolyhos szőnyegek letompították az utca zaját, csak az antik falióra tétova neszezése emlékeztetett a külső világ létezésére és az idő múlására. Békebeli hangulat. Időutazás.

A másik helyiség dolgozószoba benyomását keltette, és merőben más képet mutatott. A szemközti falat nagy méretű, fekete-fehér fénykép uralta. A döbbenetes portré Edith Piafot ábrázolta, talán az énekesnő utolsó napjaiban készülhetett a fotó, arcán az önpusztító életmód és a betegség szörnyű bélyegeivel. Az ablak előtt intarziás íróasztal, fölötte méretes falinaptár, golyóstollal írt bejegyzésekkel. Nem álltam meg, hogy bele ne kukkantsak. Csütörtök: Attila ma nálam vacsorázik. Péntek: Attila délben jön. Szombat: Attilával a Szigeten. Csodálatos nap volt. Minden napra jutott valami közös program Attilával.

Ki az ördög lehet ez az Attila? 

Szerte a szobában mindenféle ezoterikus kütyü, szélharangok, füstölők, csillárról lelógó kristályok és ki tudja, miféle rendeltetésű keleti csodaszerkentyűk. Az asztalon tarot-kártya kiterített lapjai. És egy kusza betűkkel teleírt papírlap. Sok áthúzott sor, megkezdett, félbehagyott szavak, mondattöredékek alatt egy hosszabb, egybefüggő szövegrész. A jelölőtollal kihúzott sorok mintha olvasásra kínálnák magukat: Bevégeztetett. A Szaturnusz és a Plútó együttállása végzetes lesz. A törpebolygó sátáni arcát mutatja. A Föld fekélyes sebei felszakadnak. A világ festett díszletei leomlanak, és előtárul a szörnyű valóság: félelem, szenvedés, borzalom, pusztulás. 

Döbbenten tekintettem szét. Talán ez a lakás is csak Eugénia világának festett díszlete? Szegény boldogtalan teremtés…

Csaknem elfelejtettem jövetelem célját és a feladatomat, de a nappali sarkában végre megpillantottam az asztalnyi méretű kalitkát. Lenyűgöző látvány volt a fényűzően berendezett madárlakosztály. Benne minden, mi szemnek, csőrnek ingere: etetők és itatók, madárfürdő, különféle játékok, hinták, ülőrudak, a természetet imitáló, érdekes formájú faágak. Valóságos kanáriparadicsom… de hol vannak a madarak? A ketrec üres, ez egészen biztos. Ahá! Talán van valahol egy másik kalitka. Átkutattam a lakás minden zugát, sehol semmi. Felötlött bennem, hogy felhívom Eugéniát a kórházban, de nem akartam elkapkodni a dolgot. Még egyszer módszeresen átvizsgáltam a ketrecet. Az ajtaja jól záródik, a rács olyan sűrű, hogy azon egy cserebogár sem férne ki. Az etetőtálkában magvak, az itató feltöltve. Gyerekkoromban nekem is volt néhány pintyem, tudom, hogy a madarak eléggé rendetlenek, a kalitkában és környékén mindig lehetett találni szétszórt maghéjakat és tollpihéket, nem is beszélve egyéb maradványokról. De itt makulátlan rend és tisztaság uralkodott. Ebben a kalitkában sohasem voltak kanárik! Pokoli sejtelmem támadt.

Átmentem közvetlen szomszédomhoz, Violához. A hölgy súlyosan mozgássérült, szinte soha nem mozdul ki a lakásából, de mégis minden lakóról tud mindent. Egész nap a folyosóra nyíló ablaka előtt ül, és reggeltől estig fehér ruhás angyalkákat horgol. Viola felvilágosított, hogy a rejtélyes Eugénia, férje halála után, néhány éve települt haza Marseilles-ből. A férfi diplomata volt, életük során megfordultak számos egzotikus országban, megéltek sok-sok kalandot, túléltek háborút, fogságot, természeti katasztrófát. A hölgy több nyelven beszél, fiatalabb korában egy nemzetközi segélyszervezetnél dolgozott. Amikor megemlítettem a kanárikat, Viola sokat sejtetően meglengette nyitott tenyerét a homloka előtt. Megkérdeztem, tud-e valamit egy bizonyos Attiláról. Viola határozottan állította, Eugénia soha nem fogad vendégeket, egészen biztos, hogy senki sem járt nála. A férjét hívták Attilának, de ő már négy éve meghalt. 

Néhány nap múlva felhívott Eugénia a kórházból. Hangja ijesztően bágyadt, megtört és lemondó volt. Amikor az egészsége felől érdeklődtem, azt mondta, ővele ne törődjek, az a fontos, hogy minden rendben legyen a kanárik körül. Elhaló hangon figyelmeztetett, hogy a kalitka legkisebb elmozdítása is megzavarhatja a csí energia megfelelő áramlását, és ez beláthatatlan következményekkel járna. Megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, a madarak kiváló egészségnek örvendenek. Eugénia megkért, hogy keressem meg a gyógyítókristályos karkötőjét, és vigyem be a kórházba. 

Teljesítettem a kérését, de már nem tudtam átadni a mágikus erejű ékszert. A kórházi főnővér nem adhatott pontos felvilágosítást, de célzott rá, hogy valami alattomos, gyógyíthatatlan szívbetegség okozta Eugénia halálát. Szemeiben valódi sajnálkozás tükröződött.

Nemsokára hivatalos emberek és szállítómunkások jelentek meg a házban, felpakolták és elvitték az öreg hölgy holmiját, bútorait. Hamarosan új bérlő költözött a lakásba. Megsokasodott gondjaim közepette csaknem teljesen megfeledkeztem Eugéniáról. 

Ám a titokzatos hölgy még tartogatott számomra meglepetést. Sohasem gondoltam volna, hogy halála után a szomorú sorsú Eugénia derűs perceket fog szerezni nekem és mosolyt csal az arcomra. Mint utólag kiderült, a kórházban végrendeletet írt, és értékpapírokban őrzött vagyonkáját szétosztotta – a végrendelet szavai szerint – az „arra érdemesek” között. Meglehetős összegeket hagyományozott különféle állatvédő szervezetekre, ezoterikus tanokat hirdető egyesületekre és egy asztrológiai folyóiratra, de a kórházi főnővérről sem feledkezett meg. Legnagyobb meglepetésemre az én nevem is szerepelt az örökösök között, méghozzá a kitüntető első helyen az arra érdemesek sorában. Végrendeletében a jó Eugénia hosszasan méltatta múlhatatlan érdemeimet, és hálája jeléül odaadó, önzetlen segítségemért engem részesített a legnagyobb megtiszteltetésben. Rám testálta a kanárimadarakat.

első közés