Mindig arra törekszem, hogy fejlődjek...
Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 299
…mindig törekszem arra, hogy fejlődjek, inspirálódjak, ne legyen kiszámítható,…
Interjú Bödecs László költővel
Azt mondják, annak a családnak a képlete, ahová születünk, meghatároz minket.
Milyen volt gyereknek lenni a Te családodban?
Persze meghatároz, meg elhatárolódásra, a változtatás igényére is késztethet. Nekem kettős a dolog: viszonylag szerencsés a családi helyzetem, mindig is támogattak, és máig támogatnak a szüleim, ha szükségem van rá. Egyke vagyok, ez persze elkényeztetéssel is jár. A szüleim máig együtt vannak, de emlékszem, sok nehézség árán. Örülök neki, hogy megbékéltek, de az is bennem van, hogy én máshogy szeretném csinálni, mint ők. Ez már annyiban teljesült – kissé keserűen mondom –, hogy máig nem sikerült családot alapítanom, holott néhány éve megszületett bennem a vágy. De olyan partnert szeretnék az életembe, aki önként szintén ezt szeretné. Mostanában jöttem rá, hogy először magamról is le kell bontanom ezeket az elvárásrendszereket, és lélekben készen állni a dologra.
Fontosnak tartod, hogy a majdani párod is rendelkezzen művészi vénával?
Nem tudom. Mindenkinek fontos, hogy legyenek közös dolgai a párjával, én azt hiszem, hogy mindenképpen jobban megértem magam olyasvalakivel, aki legalábbis jó befogadó, érti és szereti a komolyabb dolgokat, minőségi irodalmat, zenét, filmeket, színházat – én ezeket a dolgokat nélkülözhetetlennek tartom az életemben –, ehhez még hozzájött a hit, a szellemi és lelki élet. Na, igen, nehéz ember vagyok, sok speciális izével, amikre viszonylag kevesen adnak. Hiszem azért, hogy végső soron egymáshoz lehet csiszolódni, meg lehet nyílni, a hitet én például nagy részben a volt páromtól kaptam. A legfontosabb a nyitottság, a jóság, az értelem, a többi kialakulhat. Ha a párod is alkotó, abban lehet természetszerűleg versengés is, vagy pártolás, lehet, az inkább szinte már nehezítő körülmény egy jó kapcsolatban, attól függ, hogy kezeljük. No, de ez nem társkereső; „ugorgyunk”.
A hit fontos dolog, majd rátérünk arra is…
Most még maradjunk a gyerekkornál; emlékszel-e, melyik volt életed első, önállóan elolvasott könyve?
Nem tudom, valamelyik kötelező lehetett, azokat mindig elolvastam szinte, alapvetően jó diák voltam. Volt egy Kis krampusz könyvnek nevezett karácsonyi könyvem, az ilyen tipikusan gyerekkori olvasmány, az jut eszembe, mint fakultatív, később, a kötelezőség nyomatéka nélkül, a Harry Pottereket faltam be élvezettel (a generációmban ez sokakkal így van, be merem vallani, hogy velem is így volt). Amikor nem tudtam még olvasni, akkor is vetettem anyával képregényt, a Pókember volt a kedvencem, akkor én meséltem a fejemben hozzá a történetet, egy ilyen az első „olvasási” élményem. Akkor még csak 4-5 éves lehettem.
Mondhatjuk, hogy Te 4-5 éves korod óta „írsz”?
Ezt nem mondanám, de minden gyerek sokat használja a fantáziáját, történeteket költünk, játszunk el. Én csak nem hagytam abba. Tizenpárévesen már valóban írogattam szórakozásból. Előtte meg egy jó barátommal szerepjátékoztunk sokat az utcán sétálva, egyikünk mesélte a kerettörténetet, a másikunk szereplőként tette hozzá a magáét.
Meséltek Neked a szüleid elalvás előtt?
Nem emlékszem rá, szerintem ha igen, akkor sem sokat.
Hogyan fogadta a környezeted, hogy történeteket találsz ki? Támogatták? Megértették, hogy ez egy rendkívüli kisfiú?
Nem hiszem, nem tudom. Harsány, szókimondó, szereplős fiú voltam. Néha durvább is, és elnyomóbb, kis véleményvezér, sportoltam és koraérett voltam, nagy növésű, a menők közé tartoztam. Tiniként kezdtem furcsább lenni – azt hiszem, így érted a rendkívülit –, más felé kezdtem fordulni, mint kortársaim. Színészet, írás. Mondom, a szüleim támogattak, a tanárok felkészületlenek voltak, nem sok kreatív impulzust kaptam, ezeket magam szedtem össze, és főként véletlenül vagy másutt. Diákszínpadra jártam, meg zenét tanulni, hasonlók, elkezdtem jobban egyedül lenni, elkülönbözni.
Sokszor van ez a tinikkel persze, talán ez mégsem furcsa. Csak úgy éljük meg belülről.
Emlékszel még az első, tudatos művedre?
Nem emlékszem pontosan, hogy melyik, de nem lehetettem több 13–14-nél, talán a némettankönyv egy versét fordítottam le, és rímekbe szedtem, ahogy tetszett, szóval műfordítást csináltam. Verseket is írtam, főleg udvarlás céljából, egyéb alkalmakra. Meg fantasy és sci-fi novellákat, regénykezdeményeket, ezek valójában elég lényegtelenek. Sokunknak van sok verse a fiók mélyén a tinikorból, meg sok regénykezdemény, amiket rögtön trilógiának képzeltünk el.
Hogyan, és mikor kezdtél el publikálni? Egyáltalán: honnan jött az ötlet és a bátorság, hogy most már meg akarod magad mutatni?
Tizenkettő telén. Egy egyetemi lapnál voltam újságíró, és csináltam egy interjút az Apokrif című folyóirat főszerkesztőjével, aki jó barátom lett. Akkoriban kezdtem el két év kihagyás után újra verseket írni, de már más színvonalon akartam, mint azelőtt. A Nyerges (Nyerges Gábor Ádám – a szerk.) sokat segített, ajánlott kortárs költőket olvasásra, elmentem különböző irodalmi estekre, elkezdtem csiszolódni. Egy idő után, elég hamar sikerült publikálni az Apokrifban, de azért megtornáztattak, hogy jó legyen. Aztán szerencsére kezdtek elfogadni a különböző bevett folyóiratok. Tehát az ötlet onnan jött, hogy szerettem volna, egománságból?, nem tudom. Elhittem – másokat olvasva –, hogy ilyet én is tudok. Hiányzott még a kortárs magyar költészet behatóbb ismerete, de hamar magamba szívtam, és hát tényleg összejött, hogy meglegyen a több szerkesztőnek megfelelő színvonal. Tehát megvolt a belső indíttatás, a külső inspiráció, elhittem, hogy tudom, utánajártam, hol és hogyan lehet, kitapostam az utat, és meglett.
Magadnak is megfelel az a színvonal, ahogy ma már írsz? Vagy csak a szerkesztőknek?
Ez érdekes kérdés, persze, hogy megfelel, különben nem adnám ki a kezeim közül. Amíg nem felel meg, addig nincs kész. De mindig törekszem arra, hogy fejlődjek, inspirálódjak, ne legyen kiszámítható, mindig ugyanolyan, amit csinálok. Szerencsésnek mondhatom magam olyan téren, hogy legalább én tudom értékelni, ha valami sikerül. Tudom, sokan szenvednek attól, hogy sosem érzik jónak a magukét. Én vagyok olyan elbizakodott, hogy merem a legnagyobbakhoz, sokunk által etalonnak tartott alkotásokhoz mérni, amit megírtam. Ha azok mellett hideg fejjel azt merem mondani, hogy nem pazaroltam a tárhelyet, akkor elégedett vagyok. Ahogy másokén érzem, ha jó, és sok érvvel, többé-kevésbé védhető érvekkel alá tudom támasztani, úgy elhiszem, hogy a magamét is meg tudom valamennyire ítélni. Végső soron mindegy, mert sokaknak így sem tetszik, sokaknak igen, másoknak más tetszik, mint ami nekem. Mégis hiszem, hogy sokkal több értelme van azt mondani, hogy össze tudok hasonlítani két dolgot, és hogy nagyjából megegyezhetünk abban, hogy vannak nagyon jó dolgok már, amikhez lehet mérni, mintha azt állítanám, hogy minden csak különvélemény, minden olvasat egyéni és a többi. Az posztmodern irodalomfelfogás elvitt minket ebbe az irányba. Ottlik az Ottlik, Pilinszky az Pilinszky, azt hiszem ezek a korunkban is többé-kevésbé értékálló dolgok.
A szerkesztők szuperek, a nemrég elkészült kéziratom verseiben is folyóirat-szerkesztőktől kaptam olyan meglátásokat, amelyeket felhasználva, beépítve szerintem sokat javult az anyag. Kell a külső szem, de tudni kell válogatni a vélemények között is, annak megint csak nehéz sora van, aki mindig átír mindent mások szájíze szerint. Viszont megint csak sikamlósan szubjektív a módszer, amivel megválogatom, mit fogadok meg, és mit nem.
Nem a szerkesztő személyétől függ, hanem az adott javaslattól, hogy azáltal szerintem is jobb lesz-e a szöveg.
Van/volt aki segíti írói munkásságod? Akinek különösen adsz a véleményére?
Idén volt szerencsém Szijj Ferenc óráit hallgatni az egyetemen. Őt az egyik legjobb költőnknek tartom, nagy megtiszteltetés, hogy átnézte az előző kötetemet. És mint mondtam, szerencsére szerkesztőktől is kaptam az elmúlt éveken jó dolgokat: Áfra Jánostól egy globális időszemléleti változtatást, múltból sokszor jelenbe hoztam a verseimet a nemrég elkészült kéziratban, valamint egy, a számomra fontos versemet a Hévíz szerkesztőjével, Fehér Renátóval javítottuk, sokkal jobb lett, mint amilyen eredetileg volt. Mészáros Sándor a Kalligramtól hívta fel a figyelmem egy laza megjegyzéssel egy túl patetikus részre az egyik versemben, átírtam a versszakokat, jobb lett a vers. Most ezek a konkrétumok jutnak eszembe. De Bazsányi Sándor tanár úr is segített, valamint még korábban Nyerges Gábor Ádám is, mindketten végignyálazták a kéziratot és hasznos javaslatokat tettek. Ilyenkor, ha már belekezdek, akkor nagyon fontos a teljesség, ki ne hagyjak valakit. Vörös Istvánnal is dolgoztunk egy versemen, és a Szifonline szerkesztőivel is. Bocs, hogy belekezdtem, nem kellett volna, de hálás vagyok érte, hogy ez egy ilyen szakma, ahol minden érintkezés azért van, hogy jobb legyen a szöveg, és érdemes néha összedugni a fejeket. Én is segítettem már másoknak.
Merre tovább?
Csak előre.
Szeretném végre befejezni a kisregényem, de ez nagyban anyagiak függvénye, mert az sok, és teljes embert kívánó munka. Remélem, hogy valahol kiadják a harmadik verseskötetemet, nincs még nagyon sok tapasztalatom, de ez a hálátlanabb, elkeserítőbb része az alkotásnak, mert kevés a fóka, sok az eszkimó, nincs pénz versekre, és nagyon meg kell fontolnia minden kiadónak, mit tud bevállalni. Ezek rendszerint nem nyereségesek, még a leghíresebb költők könyvei sem. Írtam most a Gólem színház stúdiójába játékból egy drámai jelenetet is, ez teljesen új, nem tudom, mit lehet ezzel kezdeni, de nagyon élvezem.
Ez nem olyan hivatás, amiben az anyagiak elsődlegesek, ha nem tudod nem csinálni, akkor csinálod, és majd lesz valami.
Említetted, hogy számodra fontos a hit. Apropó: hit, vagy vallás?
Ez számomra már nem elválasztandó, de nem ítélek meg senkit, nagyon igyekszem nem ítélni, én római katolikus vagyok, elsőáldozásra készülök, mert ez kimaradt eddig az életemből. Szeretném, ha az egyházunk változna, jobbá válna, fejlődne, de kicsiny vagyok, hogy meghatározzam ezeket a dolgokat, mindig van munka, de ez valahol nem csak a miénk, és elsődlegesen nem csoportos, egyéni inkább. Azzal, hogy keresztény vagyok, tagja vagyok az egyház testének, de csak, mint egy részecske, elsősorban a magam helyes működésével tudok hatni az egészre.
Mennyire befolyásolta a hited a költészetedet?
Sokat, mert reményt adott, és ez a remény semmi eddigihez nem fogható az életemben, ha őszinte akarok lenni. Más az, amiről most tudok beszélni, mint amiről évekkel ezelőtt. A tét abban áll, hogy továbbra is őszinte és a magam mércéje szerint igaz legyen, amit leírok. Sokszor elgondolkozom a játék, a szerep felelősségén, van-e határa az átlényegülésnek, ad abszurdum, beszélhetek-e a gonoszról, mintha belülről tenném, remélem igen, és remélem, olyankor mégsem keveredik ez össze velem.
Szerintem ez nagyon izgalmas dolog! „Nem adhatok mást, mint lényegem?”
Olyasmi, de ezt Lucifer mondja, és gőgből mondja. A gőg az nem vezet sokra. Szerényebben azt mondanám, a lényeget adhatom át, ami nem én vagyok, de része vagyok, és hagyom, hogy megszólaljon általam, ha úgy tetszik neki.
Láttam, van olyan felolvasóested, ahol imprózik valaki egy hangszerrel (pl. gitár) a felolvasásod alatt. Ezt miért tartod fontosnak?
Azt hiszem, sikerülhet rosszul és jól is egy-egy ilyen összművészeti dolog. Nekem inkább jó tapasztalataim vannak. A versek maguk is elég zeneiek tudnak lenni, ha jók, természetüknél fogva illik alájuk a zene szerintem, és ez meglepő módon a szabadversekre is igaz, mert azoknak is van egy sajátos gondolati ritmikája, különben szétesnek, vagy prózába hajlanak. Szóval, nem bánom, ha zenével tartunk felolvasást, úgy vettem észre, hogy megtámogatja a verseimet. Mostanában olyan is volt, hogy egy profi színész olvasta fel a versem, ott nem volt zene, de amilyen pontos hangsúlyokkal, átgondoltsággal olvasta fel, az több is volt, mintha én nyökögnék zenei aláfestéssel. Talán csak az van, hogy nem vagyunk, nem lehetünk igazán jó felolvasók, az a színészek szakmája, ezért a saját kis elrontott felolvasásunknál a hangzó szöveg jobb általuk felolvasva, vagy zene által megtámogatva. Még azt gondolom, hogy az a vers, ami csak magunkban olvasva jó, abból valami hiányzik, de egyben az is igaz, hogy a legtöbb jó versnek többszöri, elmélyült olvasással tárulnak fel a mélységei. Ezt egy színész meg tudja csinálni egyetlen szavalatban, egy átlagember viszont aligha, ezért egy egyszer elhangzott szövegnél hiányérzet keletkezhet, holott a szöveg jó. Nem egyszerű műfaj ez. Talán egy igazán nagy, ösztöneinket és értelmünket is egyszerre lázba hozó verset egy botfülű, beszédhibás felolvasása után is értékelünk. Mondjuk, ilyen lehet a Tiszta szívvel. De hallgasd csak meg Jordán Tamás szavalatában, ég és föld, holott ugyanaz a szöveg.
Miből élsz, mi a civil (ha mondhatjuk így) foglalkozásod?
Hát most éppen alig élek. Vállalkozó vagyok, előtte több évet multiztam, de tavalyelőtt úgy tűnt, megvalósulhat, hogy csak szerkesztői, tördelői munkákból fenntartsam magam. Ezt a pandémia keresztülhúzta. Mint sok minden, a könyvkiadás is jelentősen megcsappant. Az egyetemtől kaptam támogatást még az elején, mert jóhiszeműen azt is elkezdtem újra, egy esztétika szakot, ha már szabad lett az időbeosztásom, de sajnos váratlanul azt is megszüntették, mármint a támogatást. Előbb-utóbb megint valami olyat kell vállalnom, ha minden így marad, ami nem igazán nekem való, a multis személytelenség, kötöttségek sok stresszt okoznak, nagyon tisztelem azokat, akik ezt bírják, nekem két évig sikerült húzni. Szeretnék, ha lehet, szerkesztőként vagy tördelőként elhelyezkedni, de állandó helyen, ami nincs kiszolgáltatva ennyire a forgalomnak, esetleg doktorizni, ezek valamelyike, vagy együtt mind, továbbra is vállalkozásban, lenne számomra a vágyott életpálya.
Szívből kívánom/kívánjuk, hogy adassék meg Neked a legjobb lehetőség!
Utolsó kérdésem: hogyan kerültél kapcsolatba az aHetedikkel?
Losonczy Attila, a József Attila Emlékhely munkatársa, íróbarátom hívott meg a szonettpárbajokon kötött ismeretségünk folytán, hogy vegyek részt az Íróműhelyen. Az aHetediknél olyan társaságot ismertem meg, akiknek szenvedélyük az írás, és lehetőséget szeretnének biztosítani más, lelkes alkotóknak, hogy nívósságra törekvő, komolyan szerkesztett felületen publikálhassanak. Támogatják egymást, és odafigyelnek egymásra, ezáltal minden belső és külső visszahúzó erő ellenére alkotásra és folyamatos fejlődésre, nem megalkuvó szellemiségre ösztönzik egymást.
-