Miért és hogyan olvasunk karanténban?
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 319
Mit és hogyan olvassunk a karanténban?
Popper, az Olvasó,
avagy, hogyan lehetünk műveltek és sikeresek?
Vannak elsősorban népművelő, népnevelő írók, akik számára az írás és az ismeretterjesztés azonos súlyú. Az ő esetükben különösen elfogadható, még akkor is, ha ma már közhelynek számító, közismert vélekedés, hogy a jó könyv tanít, nevel, szórakoztat, meg hogy a jó könyv és a jó író a lejobb barát. Még akkor is, ha egyoldalú ez a barátság, mert a jó író nem is tudja számontartani, hány barátja van. Mert hiszen ahogy mindenkinek vannak kedvenc ételei, italai, úgy az olvasó embereknek is vannak kedvenc szerzőik, akiket jobban ismernek, akikre jobban hallgatnak, mint családtagjaikra, tanáraikra. Vannak írók, költő divatkedvencek, akiket a hatalom vagy az úgynevezett közvélemény ideig óráig ránk erőszakol, de aztán elmúlik hatásuk a tiszavirág életű hatalom és a buta közvélemény kimúltával. És vannak szerzők, akiket csak a művük propagál és az emberek mégis a szívükbe, tudatukba engedik és ott is marasztják, míg csak élnek. Mi a titkuk? Van egyáltalán titkuk? Én már több mint hetven éve szorgalmasan olvasok, és napirendembe beletartozik az olvasás, és ez talán feljogosít arra, hogy eláruljam a titkot - amit, ha megtudnak, már nem titok -, hogy a siker oka az érdekfeszítő, gondolatgazdag, a közérdekű téma, a mesélés, a szórakoztató adomázás, de mindez csak ürügy, hogy okítsanak az élmények és érzelmek feltámasztásával. Minden jó író, jó mesemondó, humorérzékkel megáldott ember is és jó paidagógosz, vagyis vezető a betűrengetegben.
Lehet, hogy magamról állítok ki szellemi-szegénységi bizonyítványt, de én mindig a mesélő írókat kedveltem, még akkor is, ha nem a legnagyobbak, nemigen kerültek, kerülnek be a tankönyvekbe, a tanmenetbe, annál inkább a köztudatba, mert a köz, habár többnyire alul-művelt, de előfordul, hogy gyakran okosabb, mint az elfogult fontoskodó tantervkészítők. Gondoljunk csak a pipás, raccsoló, 100 könyves Hegedüs Gézára, a mezítlábas, borzas Faludyra, a Benedek-család tagjaira: a gyermekújságot szerkesztő Elek apóra, az irodalomtörténész Marcellra, a tudománynépszerűsítő, orvos-pszichológus Istvánra, az orvos-esszéíró Németh Lászlóra és a saját viccein is nevető, szatíráival és szociológiáival is nevelő Moldova Györgyre, akik ma nincsenek benn a tananyagba. Gondoljunk ezekre a valódi felvilágosítókra, valódi népnevelőkre, akik hihetetlen szorgalommal és kitartással írtak és meséltek a köznépnek és fordították közérthető nyelvre tudós, de bonyolultan fogalmazó kollégáik értékes gondolatait. Én e népművelők közé sorolom házi lélek-kurkászomat, a vallásszociológus, közírót, Popper Pétert. Házipszichológusom, mert csaknem minden reggel – igaz, csak távoktatással, a Mesterkurzus előadásaival - ő állítja helyre lelki békémet. Szépirodalommal kedvelteti meg a pszichológiát és pszichológiával a szépirodalmat, a regényeket, a költészetet, a verseket, az olvasást. Popper egyik előadásában elárulta, hogy ő több lélektant tanult a szépirodalomból, mint az orvosi tankönyvekből, egyetemi előadásokból. Én azt vallhatom be, hogy többet tanultam Poppertől lélektanról, valláspszichológiáról, mint az egyetemen, vagy mint a szakkönyvekből. Mindezt Popper előadásainak és könyveinek köszönhetem, amelyekben legalább annyi lélektan tudósra, mint íróra, költőre hivatkozik. Ő volt az egyik legolvasottabb magyar pszichológus, közíró. És irodalomszeretetét megerősítette, fia, Gábor, aki apjára visszaemlékező könyvében elmeséli, hogy bármikor találkoztak, vagy autóztak, apja verseket szavalt és mesélt, mesélt olvasmányélményeiről. Ezzel ugyan nem hozta helyre, hogy kiskorában elhanyagolta fiát, de ezekkel a ritka mesenapokkal nagyban hozzájárult, hogy irodalomkedvelővé lett fia, aki ma, nagy kerülővel immár tanár. Nem vagyok fanatikus rajongó, nem szoktam hasra esni a nagyságok előtt, hiszen sok valódi nagyemberrel és nagynak tartott gazemberrel találkoztam és beszélgettem 47 évnyi újságírói pályám során, de csak azokat tiszteltem, akiket teljesítményük, emberi értékeik szerint lehetett. Nos, Popperrel volt szerencsém megismerkedni és interjút készíteni. Kicsi, egyszobás, igencsak szerényen berendezett lipótvárosi lakásában beszélgettünk, és mint Hegedüs Géza bácsi, Faludy bácsi és Baranyi bácsi elvarázsolt, azóta is hatásuk alatt vagyok. Otthon könyvespolcaimon mindháromnak ott sorakoznak műveik. Nemcsak szavakkal, de pénztárcámmal is hozzájárultam életszínvonaluk emeléséhez és az életszínvonalam csökkenéséhez. Miről beszélgettünk Popperrel? A Hazugság nélkül című könyve éppen 2001-ben jelent meg és természetesen a hazugságról mesélt. Én elmeséltem, hogy mivel nem hazudtam, nemrégiben rúgtak ki az állásomból. - És maga csodálkozik ezen? – kérdezte mosolyogva. Csinos második feleségem is ott volt, és természetesen inkább neki mesélt, mint nekem, hja, kérem a pszichológus is ember. Azt mondta és azt írta, hogy nem szabad minden előírást, szabályt mereven venni. Napjában többször előfordul, hogy az ember hazudik. Amikor az ember, habár volna rá oka, mégsem kritizálja meg főnökét, barátját. Lehet ilyen helyzetben is őszinte az ember, és nem kell szégyenkeznie önmaga előtt. És egy történetet mesélt el Buddháról, aki tanítványaival majdnem belebotlott egy oszlófélben lévő bűzlő kutyahullába. A tanítványok hatra hőköltek, Buddha előre lépett és ekkor a nap sugarai rávetültek a döglött kutya egy fogára, amely csillogott, mint a gyémánt és azt mondta: - Nézzétek, milyen gyönyörű a foga. A ne hazudj követelményét nem lehet, nem kell mindig, mindenáron betartani, magyarázta. Hiszen Hugo Nyomorultak című regényében a püspök azt hazudta a csendőröknek, akik le akarták tartóztatni Jean Valjeant, hogy ő ajándékozta az ezüstöket a szegény flótásnak, holott tudta, hogy a szerencsétlen lopott. Másnap az interjúért kapott honoráriumból megvettem könyveit - és aztán is minden új művét - és mindent félretéve olvastam. Sajnálom, hogy ezután csak futólag találkoztunk.
Sokat tanultam tőle. Ő, én vagyok. Mit tanultam tőle? Hogy szerény volt, de öntudatos. Azaz tudatában volt saját értékeinek. Őszinte volt, de nem exhibicionista. Öntudatos magyar-zsidó és zsidó-magyar volt. Kételkedő volt, de nem mindent tagadó, hanem az a gondolkodó, aki tisztában van azzal, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Kíváncsi volt önmagára és a világra, megbocsátóan tekintett önmagára és a világra. Nem csodálkozott semmin, mert tudta, bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Elfogadta önmagát és ezért a világot is, és mindegyikről volt megbocsátó véleménye. Azt tanította, hogy a megbocsátás csak felejtéssel lehetséges. Azt vallotta, hogy ha nem szeretünk valakit - mert a szeretetet nem lehet erőszakolni -, akkor is legyünk udvariasak. És Popper türelemre intett. Elmesélte egy előadásában, hogy édesanyja kijelölt számára a konyhakertben egy kis részt, ahol répát termeszthet a kis Péterke. De a répák csak nem akarnak növekedni. Kérdezi a mama: - Péterke! Miért nem nőnek a répáid? Én mindent megteszek, hogy nőjenek, ápolom, öntözgetem őket és reggelenként mindig megnézem, mennyit nőttek. A mama elmagyarázta fiának, hogy türelmesebbnek kell lennie. A legtöbb baj a türelmetlenségből származik. Hagyni kell, hogy a dolgok megérjenek, mindennek megvan a maga ideje. És a dolgokat, jelenségeket több oldalról kell vizsgálni. Amikor találkoztam vele előadásain, mindig udvarias, derűs, okos, ironikus volt, nem durva humorú. Élete végéig iróniával védte önamagát. Egy példa. Nem pontosan idézem. Popper már kórházban volt. Halálos betegen feküdt. Szólt a telefon, egy művelődési ház igazgatónője hívta. - Popper úr? - Igen, parancsoljon. - Szeretnénk önt meghívni egy előadásra. – De kedves asszonyom. Haldoklom… - Kis csend után a nő azt kérdezte: - Különben jól van? – Különben jól vagyok – válaszolta az író. Sokszor hallgattam előadásait, és igyekeztem rájönni, miért sikeres, miért szeretik, mint egy bölcs nagypapát – főleg női hallgatói. És rájöttem. Előadásaival úgy szerez örömet, hogy a végére tartogatja művészete utolsó fogásait. Úgy tud előadni, hogy az okosságát tanítása közben sem adja ki egészen, úgy adagolja, hogy a végére is maradjon, sőt olyan hiányérzetet okozott, aminek hatására a következő előadására is elmentek abban reménykedve, hogy válaszol az addig meg nem válaszolt kérdésekre. Kitűnő előadó volt. Csak ült és mesélt, mint egy okos, tapasztalt tudós, akiről lerítt, hogy szereti hallgatóságát és az cserében viszontszerette. Tudta, hogy a tudás átadásához művészet kell. A tanítás művészete. Előadása közben forrását nem hagyta kimeríteni, éreztette, hogy még sok tudás van a tarsolyában. Habár többször hangoztatta: nem tudom. És őszinteségével, mesélőkedvével, derűjével még a legkomolyabb témák tárgyalásakor is tudott mosolyt és nevetést kicsalni a nézőkből. Ezzel őrizte meg tekintélyét, és a nézői észre sem vették, hogy kellemes függő viszonyba kerültek a tanár úrral és elfogadták iróniáját. Popper előadásaiban betartotta a maga által évtizedek alatt kidolgozott szabályt, hogy a csodálatot mindig táplálni, a tökéletességet fokozni kell. Tudatában volt mint tanár és orvos, hogy az élet és a siker egyik legfőbb törvénye: mindenből készletet kell tartani, kivált azon a szinten, amit ő elért, nem szabad mindent lapot kijátszani, efelfedni. Tudta, hogy ha azt vallja, hogy ő nem tud mást, mint elmondani, hogy mások mit gondoltak, azzal a pártoskodókat, az előítéleteseket is megnyeri. Tudta, hogy az emberek szeretik, ha egy okos ember bevallja, hogy nem tud semmit. Hiszik is, nem is. És okfejtésemnek végére hagytam - amiről ez a tisztelgő dolgozatom is szól - , hogy megerősítette bennem a már meglévő hitet, hogy olvasni jó, olvasni kell, még akkor is, ha ma már a józan, racionális gondolkodásúak megmosolyognak ezért. 2003-ban az Ők, én vagyok. Harminchárom legfontosabb könyvem címmel jelent meg kötete. Ennek elején olvasható, amit örökre eltettem tudatomba. A diákok megkérdezték tőle:
Hogyan lehet művelt az ember?
Popper így válaszolt:
„- Úgy, hogy olvas.
- És azután?
- Elgondolkozik azon, amit olvasott.
– És azután?
- Megint olvas.
- És?
- Megint gondolkozik.
- És nincs tovább! Csak jönnek végtelen sorban a „megintek.” Ha szerencséje van, ez így tart mindhalálig.”
Ilyen egyszerűen lehet elmagyarázni az olvasás hasznát, azt, hogy hogyan lehet művelt az ember. És a karantén idején, és mert közeledett az elmaradó könyvhét, a könyves sátrak közti barangolás helyett önmagamnak adtam feladatot, hogy könyvnap nélküli könyvnapos esszét kellett írnom és feltettem magamnak az igencsak aktuális, kissé együgyű újságírói kérdést:
Mit olvasnál életedben utoljára?
Poppert megint - vágtam rá gondolkodás nélkül, mert elegem van Faludyból, meg Máraiból, meg Nyírőből, meg Wass Albertből, és Popper kedvenc írói is várhatnak: Kosztolányi, Krúdy, Thomas Mann, Karácsony Benő, Török Sándor és a többiek is. Meg kell érteniük, hogy más írók is vannak a világon. De nem hallgattak rám, sértődötten néztek rám. Mert mint tudjuk, az írók hiú népség, rajtam kívül.
Hogy miért éppen Popper?
Mert Popperről még nem írtam, intettem le őket, ráadásul benneteket propagál gyakran, és ahhoz, hogy írjak, el kell olvasnom csaknem ötven könyvét, amit ugyan már olvastam, de az emlékezetem rostáján kihullottak a Popper-szavak. De mert 50 könyv elolvasásához legalább egy év kell és ennyit a koronás vírus nem biztos, hogy engedélyez, elővettem a Tűnődések napról napra című Popper-breviáriumnak is tekinthető gondolatgyűjteményt, amelyben a fent említett 50 könyv kvintesszenciája megtalálható, és ebből gyűjtöttem ki az író olvasásról szóló, illetve az olvasással kapcsolatba hozható gondolatait és mindehhez hozzászerkesztettem azokat a gondolatfoszlányokat, amelyek megmaradtak más Popper könyvekből és előadásaiból a fejemben, benne. Azt a módszert választottam, hogy leírom Popper gondolatait és aztán megjegyzéseket, kiegészítéseket fűzök hozzájuk, mint az előbb idézett olvasási kedvcsinálóban mondtam. Poppert olvasok és Popperről gondolkodom, remélve, hogy az író nem tiltakozik, és nem forog a sírjában. De ismerve megbocsátó mivoltát, biztos bölcs mosollyal veszi tudomásul sarlatánságomat.
Azt állítja Popper: Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel – ez a három alapvető bűn, amit az ember leggyakrabban elkövet. Ez ugyan nem Popper gondolata. André Gide francia szerző írta. Popper őt idézte egy előadásában, de nyilván csak azért, mert egyetértett vele, magáénak tudta, interiorizálta, ahogy ez a pszichológusok szaknyelven nevezik. Magam is egyetértek mindezzel, de kiegészítem – Popper szellemében - a negyedik bűnnel: igazi érdeklődés nélkül olvasni, csak közönyösen turkálni a mondatok között tilos, olvasás nélkül egy könyvről véleményt mondani ostobaság. És az ötödik bűn: gyorsan olvasni nem szabad. Nem lehet. Csak csendben, a könyvben előre-hátra lapozva, elgondolkodva egy-egy mondaton, a szavak, kifejezések szépségén. Ha figyelmesen hallgatják egy-egy előadását, rengeteg kölcsöngondolatot, anekdotát használ fel, teszi élvezhetővé, szórakoztatóvá szövegét, és mindezt Popper-szerűvé lényegíti.
Azt tanítja Popper: „… még a teremtés könyve is csak a természeti világ, az állatok felett ad hatalmat az embernek. Ember nem uralkodhat ember felett, ez a halhatatlanok kiváltsága. De hatalma van egyetlen ember – önmaga felett - amíg élete idejét éli. Önmaga útjaiért, tévútjaiért felelős.” Kiegészítés: Az ember, az olvasóember nemcsak önmagáért és másokért felelős, hanem azért is, amit olvas. és azért is, amit olvasni ajánl, és azért is, milyen könyvet ajándékoz szeretteinek. Nem mindegy, mit vesz meg, vesz kézbe, mit ajándékoz. Megmondod, mit olvasol, megmondom, ki vagy. Mert a gonosz könyv méreg. A jó könyv, például Márai Füves könyve és Popper Belső utak könyve - orvosság.
Popper vallja: „A fontos dolgokat nem lehet, „kicsit” csinálni. Az ember nem lehet egy kicsit terhes, egy kicsit vérbajos, egy kicsit halott… az életnek az a sajátossága, hogy életveszélyes. A gyáva ebbe belegebed, a bátor erőket kap, amelyek átlendítik a nehéz helyzeteken.” Kiegészítés: Nem véletlenül énekli Zorán: Nekünk így is jó. Ez egy így is jó ország? És ez az olvasásra is igaz. Nem lehet kicsit olvasni, kicsit belekóstolni egy író műveibe és aztán ostoba véleményt mondani, mint az elfogult politikusok és szolgáik. Olvasni csak pontosan, szépen szabad. A jó könyv erőt ad. Nemcsak az Élet, a gonosz ember, az ostoba politikus, de a gonosz könyv is életveszélyes.
Popper mondta: „Az igény valóságot szül. A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk. Minden ami igazán fontos, eljön az életünkbe.” Kiegészítés: Azt tartja Benedek István, hogy a fontos könyv előbb-utóbb utoléri a szorgalmas olvasót. Ez igaz. De állandaón fejben kell tartani, mit kellene elolvasni, mennyi restanciám van. És bár ars longa vita brevis, az művészet hosszú, az élet rövid, és bepótolni a bepótolhatatlant nem lehet, de állandóan fejben kell tartani, hogy amíg élek, olvasok. Egy olvasó akkor hal, meg, ha már nem vesz kézbe könyvet, amikor már nincs rá igénye.
Popper vallja: „Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor az embernek jó egy időre egyedül maradnia, befelé szemlélődnie, elszámolnia önmagával. Valamiféle belső megtisztulást átélnie. Ez a lehetőség sohasem adatik meg annak, aki retteg ötpercnyi csendtől, magányosságtól is, aki, ha egyedül van egy szobában, azonnal bekapcsolja a televíziót, rádiót, magnót, mert nem tud háttérhangok, képek nélkül élni./”/ Kiegészítés. Igaza van Poppernek. És most a vírus király regnálása idején kipróbálhatja minden karanténba zárt, mit jelent egyedül maradni otthoni csendben gondolatainkkal. Amikor feltehetjük végre a legfontosabb kérdéseket: miért élünk, mi a célunk, ki vagyunk. Valóban sok ember van eben a zajos világban, akik félnek a csöndtől, félnek egyedül maradni önmagukkal, mert akkor számot kell adni cselekedeteikről. Egy ember felnőtté válásának legfőbb bizonyítéka, ha belső útjait karban tarja, állandóan vizsgálja. Faludy idéz egy Peter Ustinov nevű orosz emigránst, aki azt tanította: „Arra vagyunk ítélve, hogy szellemünk börtönében töltsük el életünket. Bútorozzuk be tehát, tegyük lakályossá szellemünket, amennyire csak lehet”. Igen. Olyan az olvasás, mint a takarítás; ma olvasok, és holnap mindent újra elkezdek, azaz folytatom elölről. Az olvasás - gondolkodás.
Popper mondta: Mint író, sok jogos szemrehányást kaptam azért, hogy gondolatok tömegét vetem fel anélkül, hogy kifejteném őket, és nagyon gyorsan váltok témákat, és ezzel az olvasót egyfajta szellemi éhezésre ítélem. Ez tudatos alkotási módszer: ibseni szavakkal szólva, én is kérdezni akarok valamit az olvasómtól, netán a társadalomtól, de semmiképpen nincs szándékomban véleményt sugallni. Kiegészítés. Igaz is meg nem is. Popper a szókratészi, kérdve kifejtő módszerrel él, mintha beszélgetne. Írásai előadásai kérdések és feleletek sora. A szánt szándékkal a kételkedést, a bizonytalanságot erősíti, és arra készteti olvasóit miközben hallgatják, vagy olvasás közben vagy után, hogy feltegyék maguknak a kérdést: hogy is van ez? Popper ugyanis tudja, hogy egy-egy előadása, könyve hat a hallgatóira, könyveire és így befolyásolja őket, miközben azt is mondja, nem akarlak benneteket befolyásolni. Ti döntsétek el, mi lehet az igazság. Vagyis azt a képzetet kelti az olvasóban, hogy nem akarja befolyásolni, és mégis manipulálja. Ő, mint a „bizonytalanságok guruja”, ahogy valaki őt nevezte, feldob egy témát és hagyja, hogy az olvasó, a hallgató töprengjen rajta. Popper nem akar készételt adni, még látszólag receptet sem, főzzön az olvasó. És aki nem akarja ránk kényszeríteni mozgópontját, tudja, hogy az álláspont megmerevedett tudás, előítélet. És mert életünk állandó változásban van, természetes, hogy véleményeink is változnak, ezt nevezi szellemesen mozgópontnak. Így, aki nem akar többnek látszani, mint aki, valóban őszinte hozzánk, annak mozgópontját szívesen elfogadjuk.
Popper vélekedése: Lassan minden üzletté válik? Vagy sokan csak érdekessé akarják tenni magukat? Talán némi tudatos csalafintaság, megjátszás, simlizés sem kizárt? Honnét került elő ez a sok beavatott, látó, jós, misztikus, keleti mágus? Kik hirdetik síppal, dobbal, nádi hegedűvel a szigorúan zárt ezotéria állítólagos tanait, nem kis összegű belépőjegyekért vagy tandíjért? Kiegészítés. Azt tartja Popper, hogy lassan minden üzletté válik. Pontosabb és pesszimistább és talán a valósághoz közelibb, ha azt állítom, már minden üzletté vált. Kivált a kultúra, vagy annak kikiáltott „ezoterikus csalafintaságok” – Popper udvarias, nem fogalmaz olyan erősen, mint én, amikor azt állítom ezoterikus blődségek, butaságok, aminek sokan áldozatul esnek, mert nincs hitük és ezért valamiben hinni szeretnének, szükségük van a vallásra.
Popper írta: Amikor egy kiadó úgy hirdet egy könyvet, hogy Igaz történetek, azt én biztosan nem veszem meg, mert engem az igaz történetek – mint regény – nem érdekelnek. Engem az író fantáziája jobban érdekel, az igaz történeteket én az újságokból akarom olvasni és nem egy szépirodalmi alkotásból… Füst Milán esztétikája, a Látomás és indulat a művészetben, leteszi a garast amellett, hogy jelentős alkotás csak és kizárólag a lázadás talajából sarjadhat ki. A kiindulópont az, hogy a művész elégedetlen Isten művével. Elégedetlen a világgal. És nekiáll „kijavítani a teremtést”. Amilyennek lennie kellene a világnak. Ez a Látomás. Kiegészítés. Poppernek megint igaza van. Mert tudja, hogy a művészet, látomás, vagyis a fantázia és az indulat, vagyis az érzelmek összekeverése versbe, regénybe, szoborba, képbe… És mert több ezer könyvet elolvasott, ezért tudja, azt is, hogyan kell értelmezni egy olvasmányt, írót. Nem véletlenül idézi többször Füst Milánt. Füst azt állítja a Látomásban egy baleset szemtanúinak különböző véleménye alapján, hogy a történteket nem lehet pontosan felidézni, a fantázia mindig közrejátszik a történtek elbeszélésben. Hogy valójában mi történt, az a rendőr feladata. Hogy egy könyvnek mi az esztétikai értéke, azt nem a kormánynak és mamelukjainak, hanem a hozzáértő irodalmároknak és az olvasóknak kell eldönteni. És az egyoldalúságot bírálja, amikor egy indiai mesével szolgál: „A jaipuri maharadzsa összegyűjti a város vak embereit. Közéjük vezetett egy elefántot. – Milyen az elefánt? – kérdezte. Aki az ormányát tapogatta, így felelt: - Az elefánt egy vastag tömlőhöz hasonlít. Aki a lábát tapogatta: - Az elefánt olyan, mint egy hatalmas oszlop. Aki a farkát fogta: - Vékony bőrredő az elefánt.” Popper hozzáfűzi: így tapogatjuk a világot évezredek óta és csak azzal egészítem ki, hogy sokan a könyveket és az írókat is csak egyoldalról, egyoldalúan mérik.
Popper véleménye: Dicsérjük Szókratészt, hogy szépen halt meg? Mennyivel inkább kellene dicsérnünk azt a kultúrát, amelyik engedte, hogy szépen haljon meg. Kiegészítés. Ma már az emberek többsége nemcsak méltatlan körülmények közt hal meg, hanem emberhez méltatlan körülmények között élt és él. Nem vigasztaló, hogy ez az ókori Göröghonban is így volt. Szókratész kivétel volt. Joggal kérdezheti az olvasó, ennek a gondolatnak mi köze az olvasáshoz. Hát csak annyi, hogy egy nem olvasó társadalom nem tudja megbecsülni embertársait, köztük az öregeket sem.
Popper mondja: A világban csak egy évben, milliónál több könyv jelenik meg. A többségüket nem érdemes elolvasni. Mégis van művelt ember. De ehhez jól kell olvasni: azt kell elolvasni, ami fontos és jó. Az értéktelenbe bele kell lapozni, és félre kell tenni. Én erre képes vagyok és a mai napig bízom az ítéletemben. Kiegészítés. Popper méltán lehet büszke arra, hogy jól tud választani. De ehhez évtizedek gyakorlata szükséges. Egy műveletlen, nem olvasó ember nem jól választ. Viszont van egy csapda, egy könyvről csak akkor állapíthatjuk, hogy csapnivaló, ha elolvastuk. Legalább egyszer.
Popper véleménye: Életem során gyakran megkérdezték tőlem, hogy kit tartok a legnagyobb magyar költőnek. Én ezt a kérdést besorolnám a butaság lélektanának példamondatai közé. Kiegészítés. Igaza van. Ez valóban besorolható a butaság lélektanának példamondatai közé. Mert a könyvírás, a versírás nem verseny, még akkor sem, ha pályázatokat írnak ki. Verseny közben nem lehet mélyen gondolkodni, futás közben nem lehet írni.
Popper szerint: Nagyon sokan azt hiszik, hogy könyvekből meg lehet tanulni, hogyan lehet jó anyának, szülőnek lenni. Nem lehet könyvből megtanulni. Dehogy lehet. Ehhez belső biztonság kell. Kiegészítés. Csak sok gyakorlással, sok kudarc árán és siker árán lehet megtanulni a szülői mesterséget. És minden mesterséget: az írás és az olvasás mesterségét is.
Popper vallja: Miért írja ezt a könyvet? Mindenki meg fog haragudni magára. A zsidók, a zsidógyűlölők, az izraeliek, a mélymagyarok, a fasiszták, a kommunisták, az ateisták és a hívők egyaránt.
– Tudom. De én fontosabb vagyok mindannyiuknál. Ezt a könyvet kizárólag magamnak írtam…
- Az identitásról van szó? Az asszimilációról?
- Talán inkább a maceszgombócleves és a paprikásszalonna ízéről. Arról az emberről, aki bűnös módon mindkettőt szereti. Erről a bűnről van szó. Vagyis az európaiság bűnéről. No comment.
Popper írta: Az ember úgy küzd a lelki egyensúlyáért, ahogy tud. Szvatoszláv Richter… zongoráján egy papírlap állt, saját magának szóló utasításokkal: és este alaposan fogat mosni, és mindennap olvasni egy kevés Proustot vagy Thomas Mannt. Kiegészítés. Nem kisebbíti Popper-Richter igazát, hogy ugyanezt tanácsolja a Popper Péter által sokat idézett író, Márai Sándor is: „Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszólaltasd, s ha néhány pillanatra is. Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképpen nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozodban Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamelyik tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át Brughel vagy Dürer vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtölteni lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával. Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd. Élj vele mindennap, ahogy lélegzik az ember.” Meg lehet ezt valósítani? Ki képes erre? Én most a karanténban megpróbáltam; lehet, de igen fárasztó.