Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja írói világa

Írta: Novák Imre


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 163



A történelmi események és a biológiai jelenségek írója

Az irodalom az egyetlen dolog, amely segít az embernek a túlélésben, abban hogy megbékéljen a korával.

 

Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja írói világa

Életünk fontos könyvei nem könnyed olvasmányok, hanem nehéz szavakat, mondatokat ránk zúdító szövegek, amelyek lelkünkben és emlékezetünkben mély nyomot hagyó érzésekkel, képekkel élnek tovább. Ilyenek Ulickaja írásai is. Azt tartják róla, hogy a 19. századi klasszikus orosz irodalom és regény hagyományának folytatója. Bár több regényt is írt, kritikusai és saját maga szerint is igazi műfaja a rövidebb elbeszélés, a novella. Nem a rendkívüli, drámai események, hanem a mindennapi élethelyzetek érdeklik; hősei nem alakítói, hanem áldozatai a háttérben éppen csak felsejlő nagy történelmi változásoknak, a szovjet korszak egyéni életet és véleményt megfojtó szorításának. Esendő hőseit, főként változatos élettörténetű nőalakjait kesernyés humorral, iróniával vegyes megértéssel ábrázolja. Írásművészetét Csehovéval rokonítják. Sokoldalú szerző. Írt drámát, mesét, regényt, novellát egyaránt, de színházi emberként műveket adaptált színpadra. A realista orosz regény folytatója

Az éberen figyelő írónő a baskíriai Davlekanovóban született 1943-ban, ahová családját a háború idején evakuálták. A következő évben a család visszatérhetett Moszkvába. Anyja biokémikus volt egy gyógyászati intézménynél, ahonnan a párját és pártját ritkító Sztálin halála után elbocsátották. Nem meglepő, hogy Ulickáját már középiskolásként is a tudomány vonzotta. Moszkvai Állami Egyetemen szerzett genetikus végzettséget. Diplomája megszerzése után a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozott, de 1970-ben elbocsájtották, mert a laborban dolgozó munkatársaival szamizdat irodalmat olvastak és terjesztettek. Nem dolgozott genetikusként kilenc éven át, és ez idő alatt szakmája annyit fejlődött, hogy később már nem is tért vissza a tudományos pályájához. Tipikus sors az övé is, ha felidézzük a Szovjetunióról érkezett híreket, mert jó hetven éven keresztül a munkától való eltiltás, az orvosi kezelés kommunista fegyver volt a hatalom kezében. Tudósnak indult, de aztán a sztálini diktatúráról, a hruscsovi olvadásról és a brezsnyevi pangásról írt. Napjainkban is politizál, véleményt nyilvánít. A demokrácia híve. Nyíltan kiállt a Jukosz olajtársaság egykori vezére, Hodorhovszkij mellett, mert politikai leszámolást látott a börtönbüntetés miatt.

Elbocsájtása után kilenc éven át nem volt állása, második házasságából született két fiúgyermekét nevelte és idős anyját ápolta. Végre 1979 és 1982 között a moszkvai Zsidó Zenés Színház irodalmi vezetőjének helyetteseként dolgozott, utána „szabadúszó” lett, gyermek- és bábszínházak részére darabokat írt és alkalmazott színpadra. Irodalmi riportokat, recenziókat készített, a rádiónak dolgozott. Forgatókönyveiből két film készült: a Liberti nővérkék és a Mindenki asszonya.

Ulickaja gyermekkorától kezdve sok verset írt, de egy kivételével soha nem jelentette meg őket. Első novellái irodalmi folyóiratokban jelentek meg, ezeket többnyire fiatalkori élményei ihlették. Már ötven éves elmúlt, amikor első önálló elbeszéléskötetét Franciaországban, franciára fordítva kiadták. Az igazi sikert Szonyecska című kisregény hozta meg számára, melyért Medici-díjat kapott. Eddig több mint húsz nyelven jelent meg, s ez nem véletlen, hiszen a kritikusok szerint nem kisebb elődök, mint Csehov és Turgenyev szerelmes történeteit idézik fel.

A Szonyecska egy női sors szívet melengető és szívbemarkoló története, szovjet is, meg orosz is, meg nem is. Szovjet, mert Szonyecska élete a vad sztálinizmus, a világháború, majd a létező szocializmus kulisszái között és a pangás idején zajlik, de orosz is, mert a félszeg, előnytelen külsejű könyvtároslány egyetlen feltűnő tulajdonsága, hogy kislány korától kezdve elszántan, szenvedélyesen, mámorosan olvassa a nagy orosz irodalmat. Igazi élete az irodalom valóságában játszódik, Anna Karenina szenvedését legalább olyan mélyen képes átélni, mint a való életben a saját nővére fájdalmát.

2000-ben megjelent regénye, a Kukockij esetei hazájában is osztatlan elismerést kapott és elnyerte a legrangosabb orosz irodalmi díjat, az Orosz Bookert (2001). Kukockij genetikus, aki úgynevezett „belső látásával” képes észrevenni az emberi test műszerekkel sem mindig kimutatható elváltozásait. Felesége, Jelena is látó asszony, aki ezáltal bezárkózik saját belső világába. A regény egy másik cselekményszála a szülők világa ellen lázadó fiatalok útkeresését ábrázolja. Igazi elbeszélőkedvvel, a klasszikus orosz próza legjobb hagyományait követve – és azokat a mai kor embere számára fogyaszthatóan megújítva – mesél el egy nagy ívű, a XX. század közepének Oroszországában játszódó családtörténetben, amelyben azonban a család csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető családnak. A regény főhőse, Pavel Kukockij doktor, a kiváló nőgyógyász különleges képességekkel rendelkezik: belső látásával – mintha csak röntgenszeme lenne – érzékeli a méhet, a magzatot, a női szervezet felépítését, egészen a sejtszerkezetig. Kukockij doktor mégsem tud boldog, kiteljesedett életet élni: karrierje megbicsaklik a szovjet hivatalokkal az abortusz elismertetéséért folytatott reménytelen küzdelemben, házassága Jelenával fokozatosan tragédiába torkollik, nevelt lányával, akinek életsorsa szintén szövevényessé válik, egyre inkább elveszíti a kapcsolatot – és végül Kukockij doktor a kilátástalan helyzetből az alkoholizmusba menekül.

1996-ban hazájában látott napvilágot regénye, a Médea és gyermekei, melyet az írónő családi krónikának nevez. Témája, hogy minden nyáron összegyűlik a rokonság a krimi görög Médea Szinopli hegyi házában. A gyermektelen Médea szülei elvesztése után egymaga tartja össze a viharosan gyarapodó családot. Nyári kalandjaik, tragédiáik, szerelmeik, elválásaik, csetepatéik hátterében pedig folyamatosan peregnek a történelmi események: háborúk és forradalmak. Médea háza azonban végig az összetartás szigete marad. Ulickaja bölcs iróniával, finom távolságtartással, és a legnagyobb orosz írókat idéző, magával ragadó stílusban vall arról, hogy az emberi értékek minden sorscsapás ellenére megőrizhetőek.

Az Életművésznők tulajdonképpen hat történetet dolgoz fel, egyetlen közös szál bennük egy személy: Zsenya. Az írónő hat élethelyzetet mutat be az ő szemén keresztül életének különböző korszakaiból. A történet a legelső mondattól kezdve magával ragadja olvasóját. Novellagyűjteménynek álcázott regény – írták róla kritikusok. Finom érzékenységgel szól a női lélekről, a környezetükről vagy a természetről. Zsenya minden történetben jelen van. Az ő ismeretlen ismerősei ezek a nők, akik mesélnek az életükről. Akad köztük kamaszlány, idős asszony, vallási megszállott, de prostituált is. A fiatal, naiv és befolyásolható Zsenya kezdetben semmit sem ért. Saját sorsával, személyes tragédiájával van elfoglalva, tönkrement házassága és élete aggasztja. És mi sem jellemzi őt kitűnőbben, mint hogy az Anna Kareninát olvassa azért, hogy végre megismerhesse egy igazi nő drámáját. Amikor egy üdülőhelyen találkozik élete legelső életművésznőjével és leleplezi élethazugságát, értetlenül áll a történtek előtt. Aztán ahogy sorra jönnek ezek a különböző korú, különböző foglalkozású nők, akiknek kéretlenül megismeri sorsát, megérti az élethazugságok mozgatóit. A részek Zsenya élettörténetét adják ki, Zsenya egyre idősebb és érettebb. Végül a történeteket és saját életét immár távolságtartóan és majdhogynem flegmán csak filmként szemlélő, öregedő Zsenyáról kiderül: ő mind közül – a szó legjobb és legvalódibb értelmében – a legnagyobb életművésznő.

Vidám temetés című kisregénye Amerikában élő orosz emigránsokról szól. Az írónő fiai 10 évig éltek az USA-ban, és Ulickaja rendszeresen látogatta őket, közben maga is belekóstolhatott az ottani emigráció hétköznapi életébe. Az alaphelyzet az, hogy Alik, a New Yorkba emigrált, tehetséges orosz-zsidó festőművész haldoklik. Műterem-lakásában sorra felbukkannak megcsalt feleségei, szeretői és régi barátai, akiket az köt össze, hogy mindannyian elhagyták Oroszországot, s mindannyian szeretik Alikot. A festőművész különös és szenvedélyes személyiségének hatása alól nem tudja magát kivonni senki, halálos ágya mellett még szeretői is összebékülnek. Könyve az olyan nagy irodalmi témákról szól, mint a szerelem, az élet és a halál. A Vidám temetés a búcsúzás könyve – írja egyik kritikusa.

Következő regénye, az Odaadó hívetek, Surik főhőse egy anyja által elkényeztetett, kedves fiatalember, aki nőismerőseit minden módon kiszolgálja, és miközben igyekszik megfelelni az elvárásoknak, elfelejti vagy képtelen megteremteni a saját, önálló életét. Surik Korn csinos, olyan, mint akikről a nők álmodoznak. Szerelemgyerek, az apja nem sokkal éli túl fia születését, ezért a jóságos, de erős akaratú nagymamája neveli. A nagymama halála után pedig a fiú egyetlen támasza lesz a kissé tétova édesanyjának. De nem csak az édesanyjának: mindenkire figyel a környezetében, akinek valamire szüksége van. Így nevelték. Művelt, jó családból való, vonzó fiatalembernek számít, megbízható, biztonságot adó férfi, érzékeny szerető, jó férj válhat belőle. A nők szemében kiváló társnak és párnak tűnik. Ráadásul Surik – akarva- akaratlan – egyre inkább az ellenszolgáltatás nélküli segítségnyújtásnak szenteli magát; segít a nőknek és a nőkön a főiskolán, később a munkahelyén, a hétköznapi életben, az ágyban. Az idősebb festőnőhöz, aki kamaszfiúként elcsábítja, hosszú éveken át hűséges marad. Lefekszik a csúnya évfolyamtársnőjével, mert más nem szánná meg szegényt. Egy másik lánnyal névházasságot köt, hogy legyen apja a lány törvénytelen gyermekének. Csak az a kérdés, mihez kezd az életével, a keze közt elfolyó idővel, az életét behálózó kapcsolatokkal, amikor felbukkan az igazi szerelem. Az írónő a tőle megszokott áradó mesélő kedvvel és fordulatossággal, finom iróniával beszéli el egy odaadó férfi történetét, aki minden nőnek meg akar felelni.

A Daniel Stein, tolmács (2006) egy fél évszázadot átfogó történetben a zsidó származású lengyel Dániel a Gestapo tolmácsaként is zsidókat szöktet, a háború után katolizál és szerzetes lesz. Később Izraelbe utazik, hogy ott őskeresztény alapokon új egyházi közösséget szervezzen. A könyv a szeretet, a hit, a vallás kérdéseit állítja középpontba és a zsidó-keresztény szakadék áthidalására tesz kísérletet. Keresztények, zsidók, arabok, hívők és hitetlenek, boldogtalanok és megszállottak sorakoznak a műben. Ulickaja kimeríthetetlennek tűnő fantáziával és emberismerettel népesíti be regényében a Daniel Steint körülvevő világot a huszadik század második felének történelmi forgatagában és hétköznapjaiban. Az írónő itt is előveszi legjobb fegyverét: lebilincselően mesél. Válasza mindig egy hős sorsa: ezúttal Daniel testvéré, aki tolmácsként „nyelveken szól”, emberként fáradhatatlanul keresi és meg is találja a fényt – önmagában is, a világban is.

A Történetek állatokról és emberekről című könyve egy Magányos Egér, egy Ignáciusz nevű macska, Zellő, a csikó, Antwerpen, a veréb és még sokan mások bukkannak föl a mesés történetekben. A népszerű orosz írónő a gyerekeknek is ugyanúgy mesél, mint a felnőtteknek: komolyan, de játékos fantáziával, lebilincselően, sok szeretettel.

Az elsők és utolsók című kötete fordulatos történeteket tartalmaz, ugyanolyan bizarr cselekményeket olvashatunk, mint regényeiben. Nem habkönnyű történeteket mesél. Különleges egyéni sorsok, szokások, világok jelennek meg szövevényes családi viszonyokkal, pontosan kidolgozott környezetrajzzal. Az írás iránti alázat jellemzi itt is. Sorai között a történelmi fonódásokat találunk. A nőkhöz és a férfiakhoz is ért, minden során érződik, hogy átélte a társadalom minden rétegének mindennapjait. Minden alakjáról portrét ad, olyat, amit a fotókon látunk. A figurák – akár a fényképen az arcok – mesélnek. Igazi dokumentarista, az irodalom portréfényképésze. Szociográfiailag körüljárt társadalomismeretre épít napi élességgel. Kultúrtörténeti tablókat ad sokféle alakkal, különböző egzisztenciájú és gondolkodású szerepelőkkel. Van félkegyelmű koldus, társadalmi előjogaival élő értelmiségi egyaránt megjelenik nála. Apácalelkű elvált nő, halál előtt álló öregúr, magányos homoszexuális. Néha nevetségessé válnak hősei, hol könnyeket fakasztóan szellemesek, humorosak. Napjaink Popriscsinjei tűnnek fel nála, ezért is hívják sokszor szoknyás Csehovnak.

Az Orosz lekvár Magyarországon is bemutatott színdarab. Sötét van ebben, mint egy fasírtban, hogy a kor jeles magyar íróját, Hajnóczy Pétert idézzük a korról. Nyomasztó és fullasztó, gyertyafényben rozoga hűtőhöz vodkáért vánszorgó idős férfi és testvére beszélget ha. Aztán amikor megérkezik az áram, az sem ígér sokkal többet. A Lepjohin-ház a huszadik század történelmének ívét foglalja keretbe, az egy fedél alatt élők a múlt és a sokféleképpen érzékelhető jelen alakjait rejtik magukban, egy családba szervezve.

A mi Urunk népében csak mesél és mesél a végtelenségig, megunhatatlanul. Bulgakov szürreális világát idézi. Mindenről és mindenkiről van egy jó története: legyen szó önbizalom híján álló vagy bármit eltűrő nőkről, az apaság rejtelmeiről, őrangyalokról. Különösen érzékeny a csodákra, a kivételes eseményekre, ám ezeket is – például egy némának hitt gyerek szavait, az állatoknak tartott szentmisét vagy a beteljesülni látszó jóslatokat – úgy tárja elénk, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól beszélne. Nem meglepő ez, hiszen írói érzékenységét a nagy orosz realistáktól örökölte. Rendkívül sokat tud a legfontosabb dolgokról: szerelemről, boldogságról, hitről és halálról. Mindezek mögött pedig nagy-nagy bölcsesség áll: kerülni minden szélsőséget, elfogadni egymást, felülvizsgálni az előítéleteinket az emberben mélyen megbúvó belső hang és az igazságérzet nevében.

A történelmi események és a biológiai jelenség párhuzamával megmutatja, hogy ugyanaz az esemény vagy életsors hogyan válik egyszerre emelkedetten tragikussá és bohózatba illően komikussá. Az Imágó Ljudmila Ulickaja egyik legkomolyabb, egyben legmulatságosabb könyve. A regényében három jó barát - egy zenész, egy költő és egy fotográfus - sorsán keresztül mutatja be a Sztálin halálától a Gorbacsov-féle ,,peresztrojkáig" terjedő időszakot. A történet középpontjában e három évtized szovjet történelmének ellenzéki törekvései állnak: konspirációk, illegális kiadványok terjesztése, csempészése, kényszerű külső és belső emigrációba vonulás. A szövevényes történetből kibontakoznak a szovjet diktatúra elleni küzdelem mindennapjai; megtudhatjuk, miként őrizhető meg ilyen körülmények között az ember személyisége, anyagi és szellemi függetlensége, vagy épp miként semmisíti meg a rendszer azokat, akik szembeszállnak a hivatalos ideológiával. A regényben metaforaként megjelenő biológiai fogalom, az imágó, a rovar kifejlett állapotát jelenti. A rovartan ismer olyan ritka eseteket, amikor a rovar, anélkül, hogy végső fejlődési stádiumát elérné, bábállapotban ivaréretté válik, és önmagához hasonló bábokat hoz létre. Ulickaja az imágó metaforájának segítségével próbálja megfejteni, hogy a XX. század második felének embere miként képes - ha képes egyáltalán - a szó erkölcsi értelmében is felnőtté válni.

Az orosz próza hagyományainak folytatója. A közös emlékekkel terhes múlt még él közöttünk. Hősei között valaki megissza ebéd után a fél liter vodkáját, a nők kipingált arcúak. Van, aki magával viszi a sírba gyanúit a világ disznóságairól. Gazemberek, besúgók tűnnek elő. Az embereket valamilyen betelepítési és kitelepítési hullám dobálja. Hőseiben mélyen élnek a negyvenes évek, amikor némelyeket ki akartak irtani. A történelmi események mindent átitató jelenléte érezhető műveiben. Kiolvasható, hogy a szocializmus egyik nagy bűne volt, hogy éretlenül léptek a felnőttkorba az emberek, és a hatalmon lévőket nem érdekelte az emberek véleménye, mert az államnak alárendelt emberekre volt szükség.

Természettudományos szemlélete azonban regényeiben is tetten érhető. Eszmeisége a nyugati kereszténység gondolatvilága mellett megidézi a judaizmust és a pravoszláv kultúrkör világszemléletét is. Kitűnő atmoszférateremtő és jellemábrázoló. A kisember áll a középpontban mindennapi élethelyzetével. Szembesítésre tanít, miközben azt keresi, hogy mi irányítja az életünket. Nem ritkán akadunk hősei között egypetéjű ikrekre, akik egymást kiegészítik. Nála is a múlt a jelen egyik eleme. Saját fikcionális világa szerint fogalmaz. Alakjai igazi emberek, olyanok, akik közöttünk mászkálnak. A közösségek problémájának megfogalmazója. A megírás eleganciája jellemzi. Hol romok között, hol egy elképzelt világ között vagyunk.

Tudja, az számít az irodalomban, hogy megtudjuk, mi történt, vagy mi történhet velünk, és tudja, hogy az alkotás felelősséget és tudatosságot igényel. Érzékeny az értelmiségi lét hanyatlása iránt. Az irodalomtörténészek a „nüanszok prózájaként” is számon tartják művészetét, különösen az emberi természet apró rezdüléseinek ábrázolását, a mindennapi élet részletes és pontos bemutatását emelik ki – írta róla a tragikusan elhunyt Vári Erzsébet műfordító, aki az orosz irodalom jó ismerője.