Létezésünk viszonyai

Írta: Novák Imre


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 147



Létezésünk viszonyai
Dobai Péter világa

Nem kritika, nem kisesszé, nem recenzió, amit írok, hanem inkább egy „olvasói” jelentés, ajánlás. Ajánlás Dobai Péter írásaihoz, kedvébresztő a gondolataihoz, elmélyedés keserű-száraz szavaiban, miközben vadregényes szellemi tájakon vezet minket, és az út során saját életének megírt változatairól fogalmaz.

Dobai Péter 1944-ben született Budapesten. Az Eötvös gimnáziumi érettségi után két évig tengerjáróhajókon volt matróz, aztán filozófia-olasz szakon szerzett diplomát, majd nyelvelmélettel, szemiotikával kezdett foglalkozni, aztán eljutott a filmig is. A szabadon burjánzó XX. század sodró individualizálódása jelenik meg írásaiban. Filozófiailag fogadja be a világot, a jó és rossz változásairól, és életről, halálról szól. Barbárul hagy nyomot bennünk. Rövid, szaggatott mondatai reteszek, rések. Szigorú tekintetű férfiak, múzeumszagú nők, nevek, tengerek, folyók vonulnak el előttünk, menetük az időn halad át. Minden titokzatos. A vizek rejtélye a medrük, a folyamok alatt temetők fekszenek, mind a múlt titkait rejtik, és az emlékek a titkos hajtóművek. Jó poéta módjára bolyong a reflexiók végtelenében. Történetei attól jók, amik következnek belőlük. Hagyományos novellaírói stílusa filozofikus tartalmat rejt. Írásaiban számtalan természettudományos és művészettörténeti utalásokat találunk.

Dobai Pest lírai krónikása. Lépten-nyomon előtör nála Budapest belvárosa egymásba olvadó impressziókkal. Képszerűen, részleteket kiemelően ír a Nagycsarnok, a Városliget, az Oktogon, a Harminckettesek tere környékéről, merész életű szerepelőkről, cipzárszerűen összekapcsolódó életekről. Aztán érkeznek a vitorlák és a mögöttük magasodó hullámok. Érezzük a tengeráramlatokat. Felbukkannak az egykori szerelmek, régi vagy jelenkori tájak. Hősei sorsát, mintha valami elrendelt végzet irányítaná. Versei belefordulnak belsője végtelenébe, mint akinek semmi nem kell, és ami történik, az ajándék. Műveinek belső szöveteiben rajzolt alakjait, szituációit jól jellemzik az őket körülvevő jelek. Nála jelenik meg, hogy korunk fundamentuma a dosszié, a nyilvántartás, és a diszkréció már csak kifejezés.

Dobai indulásakor az apák ifjúsága a háború volt a XX. század első felében. Ennek emléke áthagyományozódott a gyerekekre. Az ő világlátásukat is befolyásolta, innen a komor hang, a lét viszonyainak kutatása.
Első verseskötete 1973-ban jelent meg. Már induláskor pallérozott gondolkodásmód, európai műveltség, finom formaérzék és stílus jellemezte. Idegen volt tőle a zsúrfiúi magatartás. Sokoldalú művész, hiszen a Balázs Béla filmstúdióban – ami a kor tűrt filmkészítő műhelye volt – rendezett is. A hetvenes években, amely kollektív alkotás ideje volt, Halász Péter újszerű színháza vonzza, aztán a képzőművészet terén Erdély Miklós. Ők a magyar avantgarde hősei. Új művészi látásmódot hoztak. Ez egy váratlan kultúra volt, majd abbamarat, és csak a 90-es években éledt újjá. A hetvenes években róluk forgatott filmjei, nem jutottak túl a cenzorok rostáján.

A versek, filmek mellett regényeket is írt, majd filmkritikákat és szemiotikai tanulmányokat publikált. A műfajok nála dinamikusan egymásba folynak. Regénye lehetne vers, filmje esszéregény, jegyzete novella. Művészeti műfajok között hajózik, mint a matrózok. Életünk tapasztalt tengeri medvéjeként a szavak óceánján, sziklák között a jó és a rossz változásairól szól. Verseiben, prózájában ugyanaz a látásmód, világ jelenik meg. Szikár, tömör verseket ír, amelyek nem csak feszültséget árasztanak, hanem értelmük és súlyuk is van. Szóalkotásai is kifejezőek. Időnként hidegvaj arcok nézek ránk. A szájkodárda, téglaliget szavak jóval túlmutatnak az általuk felidézett képen.

Nem fél a szavaktól, otthonos velük. Tudja, honnan vesszük őket. A pesti flaszter szóhasználatát is ismeri. Kedveli a mellérendelő szóhalmozást. Versei csupaszítások, lebontja a szavakról a mindennapokban rárakódott kormot, hamut. A szavak értéke és egymásutániságuk ritmusa érdekli. Nyelvelméleti logika alapján fogalmaz. A nyelvi transzformációk izgatják, mert szólnunk kell egymáshoz, mert „ha nem értjük egymást, mit remélünk?”

Hol közelítő, hol távolító lencsével szemléli a világot. Hűvös természetességgel mesél az autóval a szippantyúzó kocsiba rohanó pár tragédiájáról, a Balatonba fulladt barátról, a háztetőről leugró építészről, a halál leckéiről. Nála koszorú lapul a csomagtartóban. A város földalatti akusztikáját figyeli, nincs benne erőszakos reménykedés. Tudatos szerkesztéssel rendezi emlékképeit, látomásait. Belelát a konfliktusok konténerébe. Látja azokat, akik az „utolsó szó jogán rohangáltak a városban”, s „csak úgy akartak szeretni, mint akit szeretnek.”

Bekalandozta a világot, így tájékozott idegenvezetőként kalauzol minket. Számtalan helyre és időbe eljuthatunk vele. Redl ezredessel a Monarchia világába, Mephistoval a fasizmushoz jutunk. Csontváryval a Nap sugarainak színeit járjuk be. Aztán hosszabb utazást teszünk Kubában, Havannába érkezünk, kiszállunk a pszeudo-New Yorkba. Olvashatunk buja, érzéki, dekadens hatásairól. A világtérkép böngészése és gazdaságpolitikai meditációk során Dobai Kuba forradalmát Robinson Péntekének forradalmának nevezi. Aztán a hajózás közben írt naplóját forgatva kikötőről kikötőre jutunk körbeutazva a Földet. Soknyelvű naplóbejegyzéseiből írta át magyar nyelvre a naplóját. Azt mondja, „az ember nem lehet annyira gyenge, hogy ne tudja elképzelni az életét máshol is.” Közben elgondolhatjuk, hogy a tenger tényleg élethalálharcot vív az emberi civilizációval.

Idealizmus, illúziótlanság, racionalizmus, rezignáció jellemzi hőseit, világlátásukat. Olyan alakokat találunk, akik „nem akartak operát csinálni saját életükből”, „akiknél a múlt múltat takar.” Olyanokról szól, akiknek „életük legsúlyosabb élményei mindig abból az észrevételről származott, hogy van valaki, aki más.” Az Én és Te alapprobléma áll Dobai műveinek középpontjában. Az ebből fakadó ellentétes érzések kifejezéséhez is ért. Hőseiben a „világ részletei nem állnak össze egy nyugodt pontba”, és a „lényeg nála kihűlve gubbaszt önmagában.”

Képalkotása, valóságlátása mikrorealista, asszociációkat ébresztő. Dobai vershangja nem különbözik az elbeszélő világától, stílusától. Szerinte az „emlékezés teszi lehetővé az élet folytatását”, nála az emlékezés a jövőről szól. Időnként az elképzelt nő elnyomja őt a praxis teréről. Dobai komor, nem engedi meg magának az ironizálást. Távoli tőle a gúny is, de még a vidámság is. Támadó a költői világa. Izgatja és provokálja olvasóit. Az ide-oda hullámzó belső gondolathangsúlyok összecsendülését kedveli világról való tűnődése közben. Figurái is tapasztalatösszegzők és töprengők. Kényelmetlen kérdéseket is szívesen vetnek fel. Az emberi titokzatosság jelenik meg abban az írásban, ahol egy ember nem hajlandó lejönni a tetőről. Nem képes lejönni, képzeletben egyetemi várost álmodott, tervezett a háztömbök helyére, majd leugrott.
Rosszkedvű világról tudósít. Az aggasztó múltról és jelenről szól, de mi a rideg jövőben is ezt a világot látjuk. Szemlélődő gondolatiság vezeti a világban. Pontos megfogalmazásra törekszik, kibontja a jelek jelentéseit, összeveti a fogalmakat. Kerüli az ősáltalánosságokat. Egyszerre szól az észhez és a szívhez. Szavainak markolata erős. Világunk leírásához van szeme meg szava is. Epikájában vérbeli mesélő, jó történetmondó. Úgy tartja, hogy a prózaírás munka, a versírás ajándék. A közösségek érdeklik, létezésünk a világban, hiszen az egész világirodalom arról szól: kettő vagy három?