Kongó

Kongó

Álmomban süt a nap, hiába van hold
is az égen, s kormozza feketére
elszenesedett ujjaival a fű
fölötti részeket a vak irgalom,
a versek papírra nem kerülnek,
csak az emlékezet tartja meg őket,
s adja tovább, ami arra érdemes,
minden egyebet elfúj a forró szél,
árnyék gyerekek kacagnak ott össze
házfalakon, visítva kergetőznek,
az irgalom őket is elmorzsolja,
emberi rózsafüzér, tíz gyermek
után jön egy felnőtt és egy fohász –-
még miről költhetnék verset, ha tudnék,
ezután nincs értelme a szónak –-
egynek sem, amit álmomban láttam
Afrikában, az magával vitte
az összes szót, érzést, mi formálódna
még bennem, de csak a helyük marad,
az pedig kong, kong üresen, feketén.