Költői döntés
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 323
Költői döntés
Kedvetlenül poroszkáltam a cuppanós sárban. A lovam is lógatta a fejét, mintha a minden undoksággal teli utcán valami fontosat keresett volna. Én meg majdnem előrebuktam. S bántam az egészet, de már nem fordíthattam a dolgon. Mint aki restelli zuhanás közben, hogy annyira kitolta a farát a vártorony ablakán, hogy kipottyant. Pottyantás közben. De már estem. Puhára vagy kőre, s ha puhára, nem olyanba-é, hogy elmerülök?
Egy-két fertályórája még nem volt baj, semmi. Heti mustrát tartottam negyven emberem fölött. Harminckilenc, mert a kis Lazicz lázban fekszik, tán a holnapot sem éri meg. És én? Zsoldosztás volt, kinek hegyes a lándzsája, éles a kardja, fényes a vértje, felporozva a pisztolja, az megkapja a járandóságát. Akinek meg nem, az kevesebbet érdemel. És a lova! A patkó nem laza vagy kopott-e, jó-e a nyereg, szakad-e a kengyel. Fényes-e a szőre, erős-e, kehel-e, tüzes-e.
A magyar huszárok hadnagya békeidőben, a lengyel király kenyerén. Aranyélet. S most tán felrúgtam.
Midőn a mustrára indultam szállásomról, láttam én, hogy más a város, mint szokott. Nem lehetett nem észrevenni, hogy kevés a jó ruha, az iparosok fekete vagy barna posztója, a majszternék főkötője, alig van nemes az utcán, sehol egy hintó vagy áruval teli szekér, de csoportokban hemzsegnek a condrás, környékbeli parasztok, kisebb rajokban susmutolnak, s egynek se üres a keze. Ki a kaszáját hozta, mintha a mezőre menne, de a tavaszon még nincs mit sarabolni, ki a kisbaltát, ha erdőre készülne, ki csépet hadarna, pedig még hol van az aratás, ha ki se kelt a mag? De egy fütykös legalább mindegyiknél volt. No, ezek vért akarnak inni, gondoltam. Úgy is az a vége, hogy a magukét nyelik. Amint a lovam sarat csapott az egyik csoportból egy vénebb, hajlott paraszt hátára, az megpördült, rám emelte gyulladt szemét, de a társa a vállára tette a kezét, csitítólag. Erre lehajtotta a fejét, pedig már azon voltam, hogy végigvágok rajta. Mintha azt mondták volna, hogy ölős kedvükben vannak, de nem az én bőrömet akarják, ha nem bántom őket, mehetek a dolgomra.
Beértem az udvarba, ott vártak rám az embereim, s onnan nem törődtem az egésszel. Mit nekem, ha a csőcselék egymást eszi. Persze nem egymást, a zsidókat. Tudtam én, ismertem már a szokást. Ha sokára jön a tavasz, agyonvernek néhányat, megcsúfítják a szebb lányokat, asszonyokat, elhordanak-rabolnak mindent, úgy kihúzzák aratásig. Ha túlságba viszik és egy majszter, vagy nemes házára is rárontanának, akkor lészen parancsolat, rájuk megyünk, letiporjuk őket.
Javában a mustrát tartottam már, amikor Jakobi berontott az udvarra. Ha láncot vernének az aranyból, amivel tartozom neki, igencsak lehúzná a nyakamat. Berohant, és térdre vetette magát a patanyomos sárban. Arca kormos, mint a szerecsené, szakálla, fövege perzselt, kaftánja is, a vállánál véres. Úgy térdelt ott, mint egy kiirtott város egyetlen túlélője. Az futott végig a fejemen, ha ezt agyoncsapták volna, nem lenne adósságom. Hálás is lehetnék az aljanépnek. De elöntött a szégyen, mintha anyámat lestem volna meg a fürdőben. Elvert pénzemért mások élete? És ha szentebb az ő hite, mint az enyém? Vértanúságot szenved érte, az ükapjának az ükapja is szenvedett, mégis megtartja a hitét. Tudni kéne, mi tartja meg őket, mi az az igazság, amit ők tudnak, amiért megéri nekik állandó fenyegetettségben élni, s tavaszonként meghalni a csőcselék fattyainak kenyeréért. Leszálltam hát a lovamról, fölemeltem a térdepelésből. Halkan kérdeztem, mintha nem tudnám, mi a baj. Nem magáért jött, nem legyilkolt családjáért. Van egy rabbijuk, azt akarja megölni a vérre-pénzre éhes csürhe. Hogy menteném meg, csodarabbi, neki élni kell, megválthatom vele a tartozásomat. Meg minden vitézem, aki velem jön. Hogy megvenné a rabbi meg a családja életét. Szent ember az, nagy titkok tudója, meg kell őrizni.
Még hogy én pénzért védjek-öljek? Földetlen senki bárócska? Hát ez a munkám! Ezért tart a lengyelek királya is! Nem! Pénzért nem! Sziszegve-morogva megmondtam neki, hogy elmegyek, szólok az embereimnek, jön, aki akar, ebben nem parancsolhatok, de a lelkem üdvéért teszem, az én Jézusom mentse meg az ő rabbiját, ha tudja, ha meg nem, akkor nem fizetem meg a pénzt, hiszen a mennyek országában vagy a pokolban nincsen arany, amiből törleszthetnék.
Kihirdettem emelt hangon, hogy megyek a fosztogatókra. Jön, aki akar. Ha nem jönnek, új hadnagyuk lesz. Intettem a két szolgámnak, akik eddig a lovak patájánál hajlongtak, meg a fegyvereket vizsgálgatták, most nyeregbe huppantak ők is, otthagytunk katonát, Jakobit, mentünk a füst, a gettó, a halál felé.
Kedvetlenül poroszkáltam a cuppanós sárban. Aprószemű eső esett, tán hópihe volt mind, de megolvadt odafönn, s most bosszúsan áztatta a köpenyem, szurkálta arcomat. Néztem a sötét kis pöttyöket a vaddisznóbőr kesztyűmön. A lovam hirtelen felkapta a fejét, hisz eddig, mint az eb a nyomon, szaglászott. Megérzett valamit, amitől nyugtalan lett, másfele fordult volna, alig tudtam megrendszabályozni. Füstöt orrolt, égő emberi húst, vért, jajkiáltást hallott? Nem lehetett már poroszkálni, lassú vágtába hajtottam. S egy magas deszkakerítés mögül kifordulva ott volt a tömeg. Asszonyok is néhányan, de a többség férfi, dühödt, őrjöngő, megállíthatatlan. Akkor már a balomban pisztol volt, disznóláb, a jobban a szablya, én is, mint a lovam meg a tömeg, lélekszakasztó és felemelő zuhanásban. Beledurrantottam egy arcba. A golyó kihullhatott, mert lobot vetett, hosszú lángot. Ruha és csont reccsent a pengém élén, más lövéseket is hallottam, s felpillantva – egy kés közben a combomat súrolva a nyeregbe állott – láttam, hogy ott vannak mind, az én legényeim, eljöttek az igazságért, a hadnagyukért, a zsidókért! Végig ott jöttek mögöttem, s mostantól a pokol tüzébe is együtt megyünk, mi, vértes huszárok, s ettől oly boldog és erős lettem, hogy a csőcselék megszaladt, tiportuk, vágtuk.
Misley lova a lábát törte, estében tán a gerincét is, mert csak egy patával kapart, de neki nem esett baja. Ott guggolt a szegény pára mellett, rítt erősen, s töltötte a pisztolját. Valaki odanyújtotta neki a magáét, azzal lője fülbe.
Megrángatták a köpenyem. Megfordultam a nyeregben, s rögtön tudtam, hogy a rabbi az, s bár már régen nem volt bennem kétség, most mindennél jobban tudtam, hogy azt tettem, amit kellett.
- Balassa báró – mondta magyarul, de szavát szakasztotta a lövés és a ló végrángása. Én megráztam a fejem, ne folytassa. Imádkozni fog értem. Rám fér.