Kóczián Eszter - Mildred
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 512
Kóczián Eszter: Mildred
A szomszéd néni macskákat tart. Jeremiást és Mildredet. A nevüket csak onnan tudom, hogy a néni unokája néha eljön hétvégénként és játszik a cicákkal. Egyébként, a gazdájuk csak úgy hívja őket, hogy “istencsapása” meg “ördögfattya”. Néha csak ennyit hallani a szomszédból:
– Itt az ebéd! Aztán melyik istencsapása lökte le a broméliámat, he?!
Nem tudom, melyik melyik. De a szürke cirmos amolyan “Jeremiás” fejjel szokott nézni. A másik, a fehér-barna foltos, na, nekem ő a Mildred.
A nénit magát amúgy már nagyon régóta csak Szomszéd Néninek hívja az egész utca. Az unokájának Nagyi, szóval abból se derül ki, mi a becses neve. A postaládára nincs kiírva. A leveleire biztosan, de abba nem illik belenézni és egyébként is van jobb dolgom.
Ha úgy tartja a kedvem és az idő is olyan, a kertben szoktam reggelizni. Egyik ilyen alkalommal odasomfordált hozzám a fehér-barna foltos, lecsüccsent és nézett. Nem ám úgy, mint a jutalomfalatra váró kutyák. Inkább szemrehányóan. Mintha fel lenne háborodva, hogy én nélküle mertem egy sonkás szendvicsbe kezdeni. Végül megelégeltem a rám tapadó macska-szemeket.
– Nesze, légy boldog vele – raktam le egy kis falat sonkát elé. A szájába vette és popót ringatva elsétált.
Másnap, mivel június lévén napos reggel volt, megint kint ettem. Mildred újfent megjelent. Leült és mivel nem bírom, ha néznek, miközben eszem, megkapta a sonka felét. Na jó, csak a harmadát.
A következő nap nem volt kedvem kiülni. Már majdnem végeztem a reggelimmel, amikor távoli nyávogást hallottam. A kis ördögfattya volt az, a tornácajtó előtt. Követelte a sonkaadagját.
A jó ég tudja, miért, de nem tudtam ellenállni neki. Ha jobban megnéztem, nem is volt olyan ellenszenves a feje. Ahogy a bajsza kunkorodott és a fülecskéi mozogtak... egész aranyos volt.
Ezek után ez így ment mindennap. Felkeltem, reggeliztem, megjelent Mildred, adtam neki valamit enni és mentünk a dolgunkra mindketten.
Augusztusban már hozzám dörgölőzött, ha meglátott. Egy esős szeptemberi délutánon pedig az ajtóig követett munkából hazajövet és besurrant mellettem a házba. Mire utánaszaladtam el is helyezkedett a kanapén. Estére azért hazament.
Mondanom sem kell, ekkorra már külön neki vettem a sonkát, sőt egy tányért is kapott. Porcelánt, csúnya kis rózsaszín virágmintával. A nagyanyámé volt valamikor, de ő is csak a szekrény alján tartotta, még a vendégeknek se adta oda.
Egy nap, amikor a kaput nyitottam, felfigyeltem a tanácstalan postásra. Új fiú volt, korombeli, sose láttam még a környéken.
– Elnézést! – szólított meg. – Nem tudja véletlenül, hol lakik Komádi Jánosné?
Nagyot néztem. Az meg ki?
– Sajnos, nem.
– Az 59-es számot keresem, de sehol sincs kiírva – mutatott körbe a postás. Két füle vígan vitorlázott ki a sapkája alól, mint Dumbónak, az elefántnak.
– Ja, hogy azt. – Így már értettem. A Szomszéd Néni lakott az 59-esben, de se házszáma, se csengője, se névtáblája nem volt.
– Ez lesz az – igazítottam irányba a postást, aki hálásan megköszönte a segítségemet és ment is a dolgára.
A lábtörlőmön döglődő Mildred kérdőn nézett. “Késtél”, morrantotta.“Hol a sonkám?”
– Meg fogsz hízni – morogtam vissza. Rossz néven vette. Miután odaadtam neki a husit, peckesen elvonult és három napig nem is láttam.
Néha elgondolkoztam azon, hogy Jeremiás miért nem jött soha. Az lenne logikus, hogyha az egyiket etetem, jön a másik is, nem?
Mildred legközelebb két hét múlva, vasárnap délelőtt nyervantotta el magát a tornác üvegajtaja előtt. Én éppen egy bögre forrócsoki társaságában olvasgattam és vártam Márkót, a nagyfülű postást, akivel azóta közelebbi ismeretséget kötöttem.
– Na, mi van, cicus? – nyitottam ki az ajtót. Mildred minden további nélkül besétált és nagy kegyesen a bokámnak dörzsölte a fejét. “Megbocsátok, emberke. Na, hol van az uzsonnám?”
– Nem te vagy ma a fővendég – mondtam, de hiába, Mildred már birtokba vette a jól berendezett takarókupacomat. Persze, úgy, hogy én nehogy odaférjek.
Mindegy. Úgyis készülődnöm kell.
Márkó pontosan jött, mint mindig, a randi csodás volt, mint eddig minden alkalommal, én pedig elfelejtettem kidobni a macskát, mielőtt elszaladtam. Ez utóbbi egy első alkalom volt.
Mildred jelenlétére akkor döbbentem rá, amikor hajnali kettő felé egy szőrcsomó dörgölőzött az arcomnak, megzavarva poszt-randevús, habos-babos álmaimat. Szívrohamot nem kaptam, de rendesen megijedtem.
– Te... !
Mildred ártatlanul nézett rám.
Néha eltűnt, máskor megjelent, amikor csak akart. A macskák, azt mondják, nem hűségesek.
Aztán decemberben sokáig nem jött el. Egy héttel karácsony előtt a Szomszéd Néni kibicegett a postaládához. Én éppen havat lapátoltam a kertkapum elől és már igen rászolgáltam egy gyors pihenőre.
Az ujjaim rázogatása közben megszólítottam a nénit.
– Csókolom! Hogy tetszik lenni?
– Jaj, tudja, a derekam – lapogatta meg a saját derekát. Aztán elfintorodott. – De a lábaim sem a régiek már.
– Na és a macskák? – kérdeztem.
– A szürke istencsapása olyan lusta, mint a veszedelem! Csak bent ül a radiátornál, a fene enné meg. Villanyszámlát, azt bezzeg nem fizet! A másik, a foltos ördög meg megszökött. Ki tudja, még az is lehet, hogy kilapították. Na, isten áldja! Ez a hideg, jajajaj...
Mildred nem jött. A sonka megromlott. A hó kitartóan esett.
Hiányzott az ördögfattya.
December 24-én, délután, amint éppen lovaltam bele magam a nagy magányosságba, csöngettek.
– Márkó?
– Kedvesem – nyújtott át egy csenevész csokrot szívem daliás lovagja. Nagy fülei pirosak voltak a hidegtől, mert persze kilógtak a sapka alól.
– Azt mondtad, ma nem tudsz...
– A nénikém otthon felejtette a protézisragasztóját. Sehol nem volt nyitva drogéria, csak a környéken, persze aranyáron adnak mindent. Nem távozhattam a meglátogatásod nélkül.
– Oh. – Elmosolyodtam. – Most mondanám, hogy gyere be, de gondolom, sietsz.
Sajnálkozva bólogatott.
– Sajnos, igen. De! – bökött Márkó az ég felé. – Holnapután áll a randi. – Csókot váltottunk és elszaladt.
Este volt már, mire elkészültem a töltött csirkével. Egyedül is megadom a módját az ünnepnek.
Éppen húztam ki a sütőből a tepsit, amikor hangos csattanást hallottam. Majdnem kiesett a kezemből a csirke.
– Mi a... ?
Kiszaladtam a tornácra, ahonnan a zaj jött. A kövön az egyik legrondább virágcserepem darabjai és a bennük maradt föld hevert.
Az egész közepén pedig ott ült Mildred.
Elegánsan felállt, mint aki semmi rosszat nem tett. Hozzám dörgölőzött és követte a töltött csirke mennyei illatát a konyhába.
Amilyen luxushoz szokott, nem is kellett neki más, csak a csirkesült. Pedig vettem friss sonkát.