A hetedik világűr

A hetedik világűr
Mesterséges intelligencia és mesterkélt intuíció

Megkérdezték egyszer Weöres Sándortól egy interjúban, hogyan is éli ő bele magát fordítás közben a versbe. Weöres elég nagy és ünnepelt költő, eléggé eredeti elme és eléggé fenegyerek volt ahhoz, hogy köntörfalazás nélkül ki merje mondani (emlékezetből idézem): „Az én esetemben beleérzésről nem beszélhetünk, én a versfordítást pénzkeresetnek tekintem, semmiféle idegen nyelven nem tudok, ha valaki azt akarja, hogy lefordítsak neki egy verset, akkor ide kell adnia a nyersfordítását, és én akkor azt megverselem.”
Meggyőződésem, hogy egy versfordító esetében sem beszélhetünk beleérzésről, csak ezt más nem vallaná be.
Weöres válaszának második fele az én egyik kedvenc vesszőparipámat is cáfolja: én ugyanis előszeretettel, sőt mániákusan hajtogatom, hogy „A vers az nem rímvégre szedett próza!” De hát, ha lehet prózát (nyersfordítást) versbe szedve fordítani, az eredeti nyelvet nem is ismerve, akkor az mégis versbeszedett próza! Legalábbis az a fordítás. Nem tudok róla, hogy költőink valamelyike is tiltakozott volna ez ellen a költészet meghazudtoló eljárás ellen, nagyban művelték.
Kénytelen vagyok még ennél is jobban ellentmondani saját magamnak: Mi tűrés-tagadás, sok eredeti vers mégis csak tekinthető versbeszedett prózának, ha nem százszázalékosan is, de kisebb (nagyon kicsi), vagy nagyobb (nagyon nagy), vagy közepes mértékben: elbeszélő, anekdotikus, filozofikus, politikai, szatirikus, humoros, abszurd stb., vagy bármilyen fajú, de kevéssé szofisztikált, egyszerű költemények esetében. Lényegük prózában elmondva is lehet érdekes. És mégis az, hogy meghatározott hosszúságú sorokba vannak tördelve, ritmikus lejtésük van, prózában ritkán használt szavakkal, kifejezésekkel, metaforákkal és különösen, ha rímekkel élnek, az hozzátesz valamit – nagyon is sokat – a „prózai lényegnek” a hatásához – nem az értelméhez –, sőt még a gondolatok meggyőző erejéhez is. Főleg éppen ahhoz.
Különösen a rím: a rímet az ókori görög, latin és héber költészet nem ismerte, a középkorban született és fantasztikus karriert futott be, máig tart.
Pedig a vers prózában is elmondható „lényegéhez” csak olykor, egészen kivételes esetekben tesz hozzá valamit a rím. Tudálékoskodó megfogalmazásban: a rím nem szemantikus elem. „A rím puszta szójáték, ha a rímek összekapcsolta szavak között nincs semmi benső összefüggés.” – írta Stefan George; de ez csak afféle fennkölt duma, wishful thinking, költői vágyálom: eszerint a világirodalom rímes verseinek túlnyomó többsége puszta szójátékoktól hemzseg. Stefan George versei is, például: scherz – schmerz = tréfa – fájdalom, beet – geht = virágágyás – megy, halt – lallt = megállás – gügyög, reich – bleich = gazdag – sápadt, sőt anpisst – ist = lepisál – van...
Goethe a Faust első részét első nekifutásra prózában írta meg, csak később szedte versbe azért, hogy mint mondta: „az irdatlan anyag mintegy fátyolon keresztül derengjen át.” Tehát az nem készen pattant ki a fejéből. (Olykor az is előfordul; Coleridge fejéből például – álmában – nyomdakészen pattant ki a híres „Kubla kán”.)
A verset nem csak a versfaragó faragja: a nagy, zseniális versek magva, lényege a szerző intuíciójából pattan ki, nem pedig elemző, mérlegelő tudatából; de aztán farag azon épp eleget ő is: a formai elemeket faragja, változtatgat rajtuk, csiszolja a verset.
De mit is beszélek! Hogy egyik szavamat a másikba öltsem: mi a legjobb és legköltőibb versek magva, lényege? A prózában is elmondható kijelentéseik, „közléseik”? A többi, a fent emlegetett formai elemek csak díszruha, sorminta rajtuk?
Babits mondott valami olyasmit, hogy „…azok a nemzetek, amelyeknek a nyelvére nem menthető át idegen versek zenéje, ritmusa, azok…” Nem emlékszem a folytatás szavaira, de a lényegük az, hogy azok a nemzetek meg vannak fosztva valamitől. Ezek szerint Babits azt hitte, hogy amikor ő vagy más magyar költő az eredeti vers ritmikai képlete szerint fordít le idegen verset, akkor híven adta vissza az eredeti vers zenéjét. Ez óriási tévedés: a nyelvek fonetikája annyira különbözik egymástól, hogy az azonos ritmikai séma (négyes, ötös jambus, soronként ennyi meg ennyi trocheus stb.) ellenére nagyon-nagyon nem egyformán hangzanak azok a versek. Mindazonáltal az is kiderül ebből, hogy ő, Babits a versek ritmusát, lejtését és nyilván többi „formai” elemét nem csak afféle adaléknak, díszítőelemnek tekintette, hanem valami lényeges dolognak. És ebben nagyon is igaza volt, hát ő csak tudta.
Csakhogy: „A formahűség fogalma (...) csak akkor értelmes – írja Nádasdy Ádám, egy nagyon okos ember –, ha eldöntjük: mi a forma, azaz miket tekintünk a költemény formai elemeinek. Például Paul Verlaine Őszi dalának érdekes formai jegye, hogy nincs benne parallelizmus, tehát nincs ugyanannak a dolognak más szavakkal, szinonimákkal való elmondása (mint volna mondjuk »bús és bánatos«). Verlaine mindent egyszer mond ki ebben a versben. A magyar fordítók (...) ezzel szemben eléggé szabadon (vagy inkább: önfeledten) ismételnek, többször, mint feltétlenül indokolt volna. (...) Ezt teszik, s közben őszintén úgy gondolják, hogy fordításuk formahű. Látszik, hogy formahűség felfogásuk csak a hangtanra – vagyis a szótagszámra, hangsúlyra, rímekre, hangfestésre, metrumra – terjedt ki, de a mondatszerkesztésre, a nyelvtanra nem. Ez a hozzáállás a »formahűség« fogalmának radikális szűkítése volt, méghozzá önkényesen (...).” Ezzel tökéletesen egyetértek.
De aztán azt mondja ugyanő – Nádasdy -, hogy „A műfordítás feladata – versek esetében is! – elsősorban az eredeti szöveg tartalmának hű
tolmácsolása. A hangtani szépség, a zeneiség, ideértve a rímelést is, csak másodrendű lehet, ha egyáltalán szerepet kaphat. A műfordítás: fordítás, nem átköltés. A szépség létrehozása egy másik nyelven ugyanis a fordító egyéni alkotása, kreatív hozzáadás a szöveghez. Ezt nagyon kordában kell tartani (...)” Ő sem mondja meg, mi az a „tartalom”, de világos, hogy szerinte a tartalom a vers prózában is elmondható kijelentéseinek összege.
Hát egy csudát. Annak a Verlaine versnek nem az a tartalma, lényege, vagy még szerencsétlenebb szóval a „mondanivalója”, hogy ősszel fúj a szél és ettől el kell kámpicsorodni, mert azt Verlaine nélkül is régen észrevette az emberiség, ilyen mondanivaló fölösleges. Ennek a versnek a tartalma = a „formája”: épp az olyasmik, hogy nincsenek benne szinonímák, meg a hangzás (Les sanglots longs du violon...), amit különben Tóth Árpád meg is próbált utánozni, nemcsak a szótagszámot: „Ősz húrja zsong, jajong, busong”.
Csak sajnos az ilyen dolgokat nagyon nehéz, többnyire lehetetlen utánozni, átmenteni. Oda lehet költeni helyettük valami mást, valami elég jót, elég szépet, olykor – nem is túl ritkán – valami nagyon jót, nagyon szépet, csak az nemigen lesz hű az eredeti vershez. Hű lehet (többé-kevésbé) a prózában is elmondható kijelentésekhez, sőt, ha a ritmushoz nem is, de legalább a ritmikai sémához, ha a rímekhez nem is, de legalább a rímképlethez (A-B-A-B, X-A-X-A stb.), olykor még egy-két egyéb „formai” elemhez is (pl. alliterációk, enjambement). Ehhez, mármint a fordítás hűségéhez nem elég az intuíció, ehhez intelligencia kell: körültekintő, elemző, számító, értékelő agy.
Ilyenje, számító intelligenciája, a számítógépnek, pontosabban a Mesterséges Intelligenciának is van.
Most ideiktatok valamit, ami témánk szempontjából fölösleges, de szórakoztató kitérő: egy vers - Elisabeth Barrett-Browning XLIV. Portugál szonettje - gépi fordításából egy részletet. Az eredetit nem másolom ide, teljesen fölöleges. Íme:

„Szeretteim, sok virágot hozott nekem a kertben, egész nyáron át egész télen, és úgy tűnt, mintha ebben a közeli szobában nőnek, és nem hiányzott a nap és a zuhany. (...) Vedd őket, ahogyan én a te szárnyaidhoz csináltam, és tartsd ott, ahol nem fenyőzik. Utasítsa a szemedet, hogy tartsák meg a színeiket, és mondd el a lelkednek, hogy gyökereik az enyémben maradtak.”

Ezt több évvel ezelőtt találtam az interneten. A Mesterséges Intelligencia (a továbbiakban Gépagynak fogom nevezni, mert az rövidebb szó) azóta intelligensebb lett. A minap megkértem, fordítaná le nekem versben, rímekkel stb. a következő verset:

Világűr

Mászik a holdon egy bogár
a világ háromlába jár
egyik lába far
másik lába kar
a harmadik repülni akar

Vásik a holdi hegedű
a világ három tüdejű
egyik parti sás
másik vízmosás
a harmadik fuldokló parázs

Lángol a holdban egy falu
a világ három homloku
egyik Tien-taj-kuo
másik Ti-ping-kuo
a harmadik férges mogyoró

Előre röhögtem magamban, hogy milyen szórakoztató marhaságokat fog írni, de pofára estem. Íme a gépfordítás:

The Cosmos

A beetle crawls on the moon’s face,
the world walks on three legs of space:
One leg is a rear,
the next a forearm near,
the third one wishes to fly from this place.

A moon-bound fiddle starts to wear,
the world breathes with three lungs of air:
One is marshy reed,
the next a water-speed,
the third a choking, embering flare.

A village blazes in the moon,
the world wears three foreheads too soon:
One is Tien-tai-kuo,
the next Ti-ping-kuo,
the third is maggot-ridden maroon.

Az angol nem az anyanyelvem, nem tudom, mit szólna ehhez egy művelt és jó ízlésű angol versolvasó, tetszene-e neki, de az biztosan nem mondható, hogy a szöveg értelmetlen. Az nem. Sőt: szemantikai szempontból kifogástalan, pontos és még rímel is, méghozzá forsriftosan, és a rímelés kedvéért odaköltött, a magyar eredetiben nem szereplő szavak („a hold” helyett „a hold arca”, „repülni akar” helyett „el akar repülni erről a helyről” stb.) abszolút logikusan lettek odaköltve, és nem zavaróak. Senki sem mondaná, hogy ezt nem hús-vér fordító fordította. Még egy nemlétező angol szót is kitalált a Gépagy: embering. Ember = parázs, de mint ige nem található a szótárakban, tehát a Gépagy kitalálta az embering = parázsló szót!! Ez olyan, mintha intuíciója volna. De hát azt mondják, s a Gépagy maga is azt mondja, hogy olyanja őneki nincs, sőt még az úgynevezett intelligenciája sem intelligencia, hogy az „intelligencia” szó itt csak afféle metafora. Jobb híján: hogy a Gépagy valami algoritmusokkal dolgozik. Sajnos nem tudom, mik azok, de valami matematikai dolgok, iszonyúan bonyolult, de mégis mesterséges valamik. Nem ritkán mesterkélt az, amit létrehoznak– de sokszor az is mesterkélt, amit mi hús-vér emberek írunk.
Először csak azt írtam be a számítógépbe – két ízben is –, hogy „mászik a holdon egy bogár.” A Gépagy mindkét esetben felismerte, hogy ez Weöres Sándortól való, de először azt mondta, hogy a vers címe „Bika, bikaborjú”, másodszor pedig, hogy „Mondóka”, márpedig ez nem igaz.
Hogyan értsük ezt? Ha nem találta meg a verset a belégyömöszölt óriási adathamazban, akkor hogyan „találta ki”, hogy Weöres írta? A stílusa alapján? Az is figyelemre méltó, sőt elképesztő volna, de hát abban, hogy „mászik a holdon egy bogár”, még nem nyilvánul meg semmiféle stílus.
Bizarrnak bizarr, de bizarr dolgot írt már le más költő is. Nem matematikus fejem számára ez a gépteljesítmény nem kevésbé csodálatos annál, hogy a Vörös-tenger kettévált őseim előtt. Pedig nem hihető, hogy a Gépagy csodákra is képes... De hát könnyebben érthető-e az, hogy egy egészséges hús-vér ember képes kiagyalni olyan elképesztően zseniális marhaságokat, mint „mászik a holdon egy bogár”? Szuperteljesítményű algoritmusokkal a fejében született az a Weöres? Talán csak nem?
Na most nézzük, hogy ettől eltekintve mennyire intelligens az a fordítás. A címet fordíthatta volna úgy is, hogy „Universe”, az objektíve ugyanaz. Csakhogy „Universe”, az „a mindenség, minden, ami létezik”, a „Cosmos” pedig „rendezetten harmonikus világmindenség” („an orderly harmonious systematic universe”) az angol értelmező szótárakban. Magyarul a világűr szó nem jelent rendezetten harmonikus mindenséget, éppen ellenkezőleg az „űr” miatt azt sugallja, hogy reménytelenül puszta és üres, és hogy a mindenségnek mintegy csak a tartálya. Mindazonáltal szuggesztív,
esztétikai töltéssel bíró szó, nem úgy, mint az „univerzum”: az stilisztikailag semleges; a „világegyetem” és a „világmindenség” szavaknak is kevésbé sugárzó fényudvaruk, hangulatuk van, legalábbis én így érzem. Úgy látszik, hogy a Gépagy is „megérezte”, azaz „tudta”, hogy itt stilisztikailag nem-semleges szó kell. Az angol „cosmos” szó bizonyára nem annyira szuggesztív szó angol fül és angol agy számára, mint a „világűr” a mi számunkra, de mégsem semleges, mint a „universe”. Egy nem zseniális, de okos hús-vér fordító sem járt volna el másképp. Egy nem okos – vagy okos, de dilettáns – hús-vér fordító azt írta volna, hogy „world” (világ) vagy „Universe”, ha ugyan nem írt volna le valami még rosszabbat. Ismerek olyanokat.
Az angol „wear” = kopik szó szerintem semleges, pedig a „vásik” érdekesebb, színesebb szó, mint a „kopik”, és itt annál is inkább, mert itt hegedű az, ami kopik, márpedig hegedűhöz nem illik a „vásik” szó; a hegedű különben sem vásik el (hiszen még mindig száz meg száz, el egyáltalán nem vásott vénséges Stradivari, Amati stb. hegedű van a világon, épp azok a legjobbak). A fordítás itt alighanem stilisztikailag szegényebb. De nem azért, mert a Gépagynak nincs intuíciója vagy nyelvi intelligenciája, hanem azért, mert az angol nyelvben (gondolom) nincs olyan szuggesztív, hangulatos szó, mint a „vásik”.
Vagyis, ha igazam van, ez azért nem fordítható le igazán jól, mert az angol nyelv nem alkalmas rá.
Az olyasmik, mint „Hervadása liliomhullás volt”, vagy „Párizsba tegnap beszökött az ősz”, vagy „Széles országúton andalog a jobbágy” sem fordíthatók le autentikusan nyugati nyelvekre. A száraz információ lefordítható; az atmoszféra alig-alig fordítható le. Anélkül az „andalog” nélkül nincs semmi érdekes abban, hogy megy egy paraszt az úton. A magyarban rengeteg szuggesztív, hangulatos, színes szó van; a franciában hihetetlenül kevés. Az angolban sok van, de az a benyomásom, hogy az angol költők nemigen élnek velük, nem használják ki azokat a lehetőségeket, és hogy az angol nyelvű költészet sem sokkal kevésbé elvont „agy-költészet” mint a francia: a fogalmak uralkodnak ott, nem a hangulati, festői nüanszok. Az a Verlaine vers inkább kivétel, és a Tóth Árpád „zsong, jajong, búsong-ja”, noha formahűtlenül háromszor mondja ugyanazt, sokkal szuggesztívebb, színesebb mint az eredeti: az eredetiben nincs is hangutánzó szó, nem is igék rímelnek. Ez nem azért van, mert Tóth Árpád jobb költő Verlaine-nél, hanem azért, mert a magyar nyelv költőibb nyelv a franciánál. Összehasonlíthatatlanul költőibb. Legalábbis aszerint, amit mi értünk költészeten. A legzseniálisabb költő is csak addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója, azaz a nyelve, az anyanyelve ér, még Ady is, ez az ormótlanul hatalmas óriás, aki pedig minden versében több ízben szétrobbantja a (magyar) nyelvet. Ha francia, angol vagy német lett volna az anyanyelve, akkor nem robbantgathatott volna ő sem, akkor ő is elvont fogalmakat és mondatokat „font volna körmön”.
Ez azt is jelenti, hogy a „költészet” szó nem ugyanazt jelenti minden nemzeti irodalomban.
Már a rímelés egész jellege, fizimiskája, és nyilván hatása is gyökeresen más abban a három napnyugati költészetben. A rím ott csak tiszta rím lehet, a rímhangoknak azonosaknak kell lenniük, és ama nyelvek fonetikája miatt sokkal kevesebb rímlehetőségben, rímhalmazban keresgélhet a költő. Azt olvastam egy cseh tanulmányban, hogy olyan, költészetileg fontos szóra, mint a „szerelem=love” mindössze két szó rímel angolul (utánanéztem: nem kettő, hanem – négy!), a csehben viszont (láska) ötvenhat szó. A magyar „szerelemre” bizonyára még több, mivel minálunk nem kötelező a tiszta rím, elegendő, ha a mássalhangzók csak körülbelül csengenek össze. És ez óriási lehetőséget ad váratlan és kellemesen, gyakran szellemesen összecsengő rímekre. Találomra: valahol – zakatol, vagon – vastagon, dolga van – boldogan stb. (Ebben az utóbbi rímben ugyanaz a két mássalhangzó van, G és D, de nem ugyanazon a helyen. Ezzel a „trükkel” rengeteget lehet játszani, nagyon hatásos.) Abban a három „fejlett” és állítólag „irányadó”, „haladó” költészetben ritka a váratlan és szuggesztív rím: akárki, egy külföldi is kitalálhatta volna a rímek többségét, különösebben jó nyelvtudás sem kell hozzá: night – light, be – he (see, me, thee, tree...), A németben jobb a helyzet, de ott is hemzsegnek pl. az olyan (nő)rímek, amelyeknek a második szótagja ugyanaz a rag: geschrieben – lieben stb. A franciában még sokkal „rosszabb” a helyzet. Azokban a nyelvekben a rímelés csak afféle sztereotip háttérzümmögés, zenei aláfestés, és az a benyomásom, hogy a költőik többsége nem is nagyon igyekszik leleményt vinni a rímelésbe. Sőt: az angolban pl. a pot és hot „tökéletes rímnek” számít (perfect rhyme), leave és believe pedig nem. Azt gondoltuk volna, hogy éppen ellenkezőleg, leave – believe jobb, mert nem csak két hang azonos benne, mint az O-T, hanem három is: L-Í-V, tehát a kötelezően azonos hangok előtt még egy hang. (Franciául az ilyesfajta eset jobb rímnek, „gazdag rímnek” számít.) Ezek szerint angol költő számára a cél nem is az érdekes, leleményes összecsengés, hanem éppen ellenkezőleg a monotónia. Ezek szerint, ha egy angolból, franciából, németből készült magyar versfordítás szellemesen és kellemesen, leleményesen, bravúrosan rímel, akkor az a fordítás ebből a szempontból – hűtlen. És mi a jobb: a hűtlen de jó, érdekes versfordítás, vagy a hívebb, de közepesen szürke és unalmas? 
A Gépagy három szóval fordította le a „fuldokló parázs-t”: „choking, embering”. Csak az angolok a megmondhatói, én nem, hogy szuggesztív, jó, sőt egyáltalán elfogadható szó-e az az embering. De még ha nagyon jó is, akkor is inkább kihúznám, mert a tömörség itt nem kevésbé fontos a pontosságnál. „Flare” nem parázs, hanem éppen ellenkezőleg erős (fel)lángolás. Ez még nem volna baj egy versfordításnak, Nádasdy véleményével ellentétben nem kell annyira pontosnak lennie, mint egy használati utasítás fordításának, de a fuldoklás nem illik a fellángoláshoz. De ez sem baj, sőt annál jobb: az ilyesminek még neve is van a stilisztikában: oxymoron, logikai önellentmondást tartalmazó fogalompár. „Fuldokló fellángolás” talán még jobb is, mint a „fuldokló parázs”.
Mégis, magyarról nyugati nyelvre fordítani az majdnem mindig szegényítés, laposítás, nyugati nyelvről magyarra fordítani pedig gazdagítás, ha jól csinálják, rágódnak rajta, nem pedig csak úgy odakenik. Egy nyugati vers magyar fordítása lehet sokkal jobb az eredetinél – magyar szempontból a „költészet” szó magyar értelmében sokkal jobb: gazdagabb, színesebb, szuggesztívabb, de éppen ezért – hűtlen. És fordítva: Emily Dickinson például még más angol költőknél is jobban kedveli az absztrakt, hivatalos, papírízű – gyakran görög vagy latin eredetű – szavakat. Ez az ő különleges stílusának egyik fontos eleme. Egyik versében, amelyben Jézus megígéri „a jobb latornak”, hogy még aznap vele lesz a mennyországban, olyan szavak vannak, mint guaranty és Affidavit. Az első még hagyján, az lefordítható: garancia. De affidavit = „eskü alatt, hivatalos személy vagy hatóság előtt tett írásbeli nyilatkozat”. Jézus az Újszövetségben egyáltalán nem esküdözik, és nem légkondicionált ügyvédi irodában ül, hanem keresztre szögezve haldoklik, és nem is ad semmiféle garanciát: a vers ironikus, azt sugallja, hogy jól nézünk ki, ha még a mennyországban is ilyen társaságra, latrokra számíthatunk. Úgy nem lehet lefordítani, hogy „eskü alatt, hivatalos személy vagy hatóság előtt tett írásbeli nyilatkozat”, mert az úgy nem volna vers, márpedig az eredeti az vers volt, noha nem is igen a mi magyar költészetfelfogásunk vagy költészetérzékelésünk szerinti vers; ha prózában, prózaian fordítom le, azzal még jobban becsapom a magyar olvasót, mintha a mondatait nem pontosan adom vissza. „Nyilatkozatnak” fordítottam az affidavit-et; az is hivatalos, nem költői szó ugyan, de mégis csak sokkal kevésbé papírízű és nem is latin eredetű szó. A Gépagy „esküdő nyilatkozat” -nak fordította... Franciául és angolul szenzációsan jól ír; magyarul is elég jól tud, de korlátai vannak.

Más: A Gépagy, ha nem tudja a választ, kiszop valamit az ujjából. Ezt úgy hívják, hogy „hallucináció”. Pedig ez egyáltalán nem alaptalan képzelgés, fantazmagória: éppen ellenkezőleg, olyan ez, mint amikor egy intelligens egyetemista nem tud valamit a vizsgán, és ezért összehalandzsázik egy olyan intelligens választ, amely valószínűnek látszik, hasonlít a jó válaszra. Ehhez nagyobb intelligencia kell, mint ahhoz, hogy a fejünkben tartsunk egy óriási adathalmazt és a megfelelő alkalommal előhalásszuk onnan a megfelelő adatot! De a Gépagy ezt a logikus, intelligens halandzsát állítólag nem logikai, hanem statisztikai alapon csinálja: azon az alapon, hogy milyen szavak szoktak a leggyakrabban előfordulni. Hát, ha ez igaz...

Epilógus

Valaki egyszer azt írta hebehurgyán a legcsekélyebb érvelés nélkül ex cathedra kinyilatkoztatva, hogy minden versfordítás az eredeti műnek kisebb-nagyobb mértékben átértelmezett változata, sőt néha inkább parafrázisa. Ezen felháborodva megírtam akkor a fentieknek körülbelül az ellenkezőjét. Nincs semmi átértelmezve. A legtöbb zseniális, „formailag” is bravúros versnek is van prózában is úgy-ahogy elmondható magva, és az a mag, ha nem tökéletesen is, de lefordítható, és ha az igazi lényeget, az esztétikai lényeget nem tartalmazza is a fordítás, azért az mégiscsak fordítás, semmi parafrázis, semmi átértelmezés: silány versfordítás, de fordításnak fordítás, felismerhetően hozzárendelhető az eredetihez, és valamit csak-csak megtudhat belőle az olvasó – valami felszíneset. De hát dúsgazdag európai kultúránkban nagyon sok felszínesség és középszerűség van, nem csak gyöngyszemek és aranyékszerek.