Mindenkit várnak Ithakában

Mindenkit várnak Ithakában
Interjú Sóskuti Zoltán református lelkésszel

Hálával tartozom a sorsnak, s nem utolsó sorban a Hetedik főszerkesztőjének, hogy a Szemléző rovat rám testálásával egy különleges lehetőséget is adott az alkotó emberek megismerésére és bemutatására. Az idők folyamán rádöbbentem, mennyire szűk is a látókörünk, s hogy ebben a megosztott, érdekek mentén működő világunkban vannak csodákat teremtő emberek. Olyanok, akik reménnyel töltik el a kisebb vagy nagyobb közösségekben élőket, hitelesen viszik közelebb őket a valódi értékek, világuk és önmaguk megismeréséhez. Adventi időszakban beszélgetek Sóskúti Zoltán református lelkipásztorral,aki Budapest-Rákoskeresztúron szolgál immár 18 éve. A csend és a dalszerzés, az Istennel való egyedüllét és a testvérekkel való őszinte elfogadó találkozás, a család és a szolgálat fontos számára. Ami összehozott bennünket, az kezdetben az irodalom volt. Három kötete egyfajta trilógiaként jelent meg a Szülőföld kiadó gondozásában. Ám nem csupán a könyvekről váltottunk eszmecserét.

1. Rendhagyó módon kezdeném a beszélgetést, mert sok gondolat, kétely vagy éppen bizonyosság lappang körülöttünk, s elsősorban önmagunkkal kell tisztában lennünk. Olvastam egy nyilatkozatát erről : Azt tapasztaltam, hogy időnként “ki kell utaznia az embernek az életéből”, hogy “kívülről” nézzen rá – ezt a fizikai értelemben vett messzebbre utazás segíti. Ilyenkor maga az utazás is már fontos, ihlető, eszméltető, ahogy az idegenbe való megérkezés is.(Látóhatár, 2020.) Hogyan értelmezzük ezt mi egyszerű emberek, s van-e visszatérni belső Ithakánk?

A “kiutazás” bár fizikális, felülünk egy buszra, vonatra, autóba szállunk, és elmegyünk egy másik városba, egy másik tájra, kiszakadva életünk megszokott keretei közül. Ezt mindenki megteheti. Utazás közben és az idegen vagy már otthonos tájon gondolkozunk magunkról, életünkről, lelkünkben csendesen vagy írásban megfogalmazzuk, milyen vágyak, fájdalmak, félelmek, kérdések, célok foglalkoztatnak minket. Hagyjuk, hogy közben a táj, vagy váratlan találkozások, benyomások hassanak ránk, és ezekre is reflektáljunk. Sok minden távolabbról másképp látszik… Aztán jó hazatérni, mindaz valami bennünk és velünk történt.

Igen, az jó érzés, hogy várnak Ithakában, van otthonunk, ahova mindazt bevihetjük, amit egy ilyen utazásban nyertünk.

2.Múlnak ez évek, mindannyian a korral s korunkhoz igazodva változunk. Az ember, túl a sokadik ikszén, lassan leveti kamaszkori lázadásait, hite mentén kialakulnak elvei, belső és külső igényei. Mesélne olvasóinknak, hogyan vált lelkésszé, milyen jel volt a „meghívás”?

Nehezen találtam meg az utat, műszaki technikumban végeztem, majd nem vettek föl magyar-történelem szakra, ami nagyon meglepett, mert minden esélye megvolt rá, szolgalmasan tanultam. Katona voltam egy évig, majd újra felvételiztem, és magas pontszámmal felvettek. Már akkor tudtam, hogy mindezek nem voltak hiába, ezeken is keresztül kellett mennem, olyan tapasztalatokhoz jutottam, amik formáltak. Két esztendeig jártam az ELTE TFK magyar-történelem tanári szakára. Akkor már mélyebben hívő, gyülekezetemben szolgáló fiatalember voltam, úgy gondoltam, megtaláltam a társamat is, és majd tanárként fogom szolgálni Istent. Azonban olyan krízisek következtek, amik megráztak, és újra kellett mindent gondolnom, magamat újra “definiálni”. Már korábban is többen mondták, akik ismertek, hogy miért nem megyek Teológiára, de bennem még ellenállás volt előtte. Ebben az újra rendeződésben, sok történés, beszélgetés, imádság nyomán, több kisebb “útjelző” bátorított fel végül is, hogy beadja a jelentkezésemet a református Teológiára. Az egyik ilyen volt, hogy akkoriban kaptam jogosítványt, és vidéken voltunk egy rokonom temetésén, én vezettem. Visszafelé nagyon nyomtam a gázt, Édesanyám hüledezett, és kérdezte , hogy miért rohanunk ennyire. Mondtam, nekem lelki alkalmat kell tartani a templomi ifjúságban aznap, és vissza akarok érni. Erre ő azt válaszolta: “ez a pap dolga”. A lelkem pedig erre “harangozott”, akkor ez az én dolgom! Minden szemeszter minden napján egyre jobban erősödött bennem, hogy megtaláltam a helyem, alig vártam, hogy lelkipásztor legyek. Már közben is végeztem olyan szolgálatokat, melyek bizonyos értelemben visszaigazolták: erre vagyok teremtve.

3 Életrajzában református lelkipásztori megnevezés olvasható, ám sok nyilatkozatában olvastam, hogy mit is jelent protestánsnak lenni. Vallásos vagyok a magam módján, s katolikus. Tudom, hitünk alapja közös és szilárd. Mégsem egyszerű a helyzet. Segítse eligazodni olvasóinkat protestantizmus világában, hisz tudjuk a reformáció óta ez sokat változó gyűjtőnév.

A protestáns egy gyűjtőfogalom, a XVI. század reformációjából kinőtt történelmi felekezetek, és az azokból kinőtt későbbi újabb közösségeket jelenti.
Nyilvánvalóan van ennek egy történelmi háttere, vannak kulturális részletei, hitvallásos különbségek például a katolikus testvérekhez képest, vannak tipikus formák és szokások, egyfajta megközelítés, spirituális örökség. Erősek ebben a gyökereim, és örülök hogy református lehetek ezen belül, annak minden szépségével, küszködésével és árnyoldalával. Talán a legfőbb sajátosságink, hogy fontos érték számunkra, hogy minél közvetlen ebből kapcsolódjunk Istenhez, semmi ne vegye el a figyelmet Isten Igéről, a Szentírásról. Ez sok mindenben tükröződik nálunk. Ugyanakkor eszembe jut egy ciszter atya, aki egy ökumenikus imahéten azt mondta egy baptista imaházban: most itt ömlesztve vagyunk, katolikusok, evangélikusok, baptisták, reformátusok - jó lesz hozzászokni, mert a Mennyben is így lesz. Sosem felejtem el!

4. Emlékeimben élnek a katolikus liturgiák, gyermekkoromban ministráltam is kis falunkban. Akkor még vasárnaponként tele volt a kórus és a padsorok. Mára a katolikus lelkipásztorok panaszkodnak. Kevés a hívő. A liturgia az egyház által megszabott, hivatalos istentiszteleti rend, amely magában foglalja a szertartások (pl. mise) sorrendjét, a szövegeket, énekeket, imádságokat, valamint a liturgikus színeket és eszközöket; lényegében alig változott . A Budapest–Rákoskeresztúri Református Egyházközségben hét éve bevezetett struktúra figyelembe veszi, hogy a hit egyszerre megismerés, szívbéli bizodalom és engedelmesség, így ennek mind a három aspektusára odafigyelnek a fiatalok felkészítése során. Bevezették a mentorrendszert, az évenkénti közös vizsgákat, a menet közben elvégzendő feladatokat, és azt, hogy csak az konfirmáljon, aki valóban készen érzi magát rá. Erre egyedül volt képes vagy segített a közösség ereje? Olvasom, az eredménye tiszteletre méltó. Avasson be a titokba, legyen szíves!

Próbálkozik az ember, figyelve a világ változásait, mit tehetünk azért, hogy egyrészt ragaszkodjunk ahhoz, amit értéknek tartunk, de ne veszítsünk abból, hogy ezt hitelesen át tudjuk adni. A fiatalok konfirmációra készítésében a személyességet és az őszinteséget sikerült a középpontba helyezni. Az konfirmáljon (vagyis mondjon igent a keresztségben megkezdett útra már személyesen), aki őszintén kész erre. Legyen egy őszinte hittel teli pillanat, amire visszaemlékezhet évekkel később is a fiatal, akkor is ha az élet elsodorja. Nem mondom azt hogy megtaláltuk a biztos módszert. Eleve nem hiszek a módszerekben, mert a lelki dolgok sokkal titokzatosabbak annál, hogy mi tudnánk irányítani. Azonban ez nem ment minket attól, hogy érzékenyen keressük a megfelelő “nyelvet”, “formát”, és közben elődeink nyomába lépve őrizzük a ránk bízott kincseket.

5. Beszéljünk egy kicsit a konfirmációról. Mi takar ez az elnevezés, hogyan történik a fiatalok konfirmálása?

Az elnevezés azt jelenti: megerősítés. A keresztségben szülők és keresztszülők akaratából kereszteljük meg a gyermeket. Olyan, mint egy szövetségi dokumentum, amin azonban csak egy pecsét és egy aláírás van még: Istené. Amikor konfirmál egy fiatal (vagy éppen egy felnőtt, akinek ez valamiért elmaradt annak idején), akkor az ő aláírása és pecsétje rákerül erre (természetesen szimbolikus értelemben). Azt fogadja meg a fiatal ezen az ünnepi alkalmon, hogy Jézus Krisztus követője lesz. Ezt megelőzi egy felkészülés, egyfajta tanfolyam, amiben föltehetik a kérdéseiket, tanulhatnak hitről, Bibliáról, közösségünkről és egyházunkról, önismeretről és sok fontos értékről. Ezek interaktív, közvetlen és jó hangulatú alkalmak.

6.Hogyan értelmezzem azt a bizonyos atyai pofont a kamaszkorú civilizációnak, amelyet Ön szívből ajánlott mindenkinek megfontolásra?

Inkább általánosan fogalmaznék: kellenek pofonok, kudarcok, megrendülések ahhoz, hogy megismerjük magunkat, elkezdjünk az igazi nagy kérdésekről gondolkozni, Istenre rátalálni. Személyesen az életemben magam is megtapasztaltam, sokféle mélységben. Amikor az ember ezekben van, a kijáratot keresi kétségbeesve, de utólag látjuk, ezen végig kellett menni. Persze akkor látjuk ezt ilyen pozitívan, ha elvégeztük benne a lelki feladatunkat, tanultunk belőle, megértettünk valamit a világról és magunkról, legfőképpen pedig arról, mennyire szükségünk van az Istenre figyelésre.

7. Többkötetes szerző, könyveit a Szülőföld kiadó vezetője, Farkas Csaba ajánlotta figyelmembe. A trilógia nem egyszerű olvasmány. Hogyan születtek meg a könyvek?

Az írás mindig csoda, titok, és csak úgy jön. Persze az alkotás egyben kemény műhely munka, dolgozik közben az ember az anyagon és önmagán. Ilyen értelemben pedig nagyon is emberi küzdelem. Harmadszor pedig van benne valami csodálatos kölcsönkapott ajándék Istentől, hogy alkothatunk, létrehozhatunk valamit. Talán egy negyedik vonás pedig az, hogy valamit megfogalmazhatunk, szavakba önthetünk mindabból, amit mi felfedeztünk és megláttunk. Engem mélyen fűt az átadás öröme, ennyiben tanár maradtam, szeretem átadni azt, amit én is tanultam. Egyébként az első regényen mögött Feleségem rengeteg bátorítása áll. Novellákat korábban is írtam, régóta dalszövegeket és verseket, de álmomban nem gondoltam volna, hogy regényem jelenhet meg. 2021 ezért fordulópont volt az életemben. Háláson tekintek vissza arra, hogy a kiadómtól ilyen nagy bizalmat kaptam.

8. Első kötete A partra vetett címet kapta, amely bennem Pilinszky János Halak a hálóban című versét hozta fel, ám amíg a vers egy misztikus látomás az emberi életről, a regény alapkérdése az irgalom. Sok emberi sors találkozik benne. Mi a kulcsa a regénynek? Milyen volt a fogadtatása?

Sokan mondták, olyan mintha tükörbe néztek volna, ahogy olvasták. Több ember találkozik egymással lovrani villában, a Kvarner öbölben. Hiszek mélyen abban, hogy az igazi őszinte találkozások nagyon sokat formálnak rajtunk és rengeteget tanítanak. Így találkozik ez a nagyon sokféle ember itt, és szép élményeken át, megrendítő beszélgetéseken keresztül és hatalmas indulatokat felkavaró összeütközések révén keveredik össze ez a sokféle életút, személyiség, elnyomott indulat, titkok, vágyak, remények. Közben a magyar múlt, a horvát kultúra és történelem, tájak és ízek keverednek ebbe a színes, különleges hangulatba.
A Villa Jadranka talán folytatása az első kötetének, de önállóan is megáll, mint spirituális regény. Itt hat ember, hat élethelyzet szövődik a Csend szálain át szembenéző önmagukkal . Talán véletlen a horvátországi kis sziget, mint helyszín, vagy üzenete van ennek is.
Annyiban nem véletlen, hogy nagyon szeretem ezt a részét a világnak, vagyis Cres szigeten Beli hegyen épült kis falucskáját. Odaképzeltem el azt a Csend házat, amit valószínűleg nem lesz módon megcsinálni, de legalább a képzeletemben felépült, ahová eljöhetnek az emberek csendben lenni, a természettel, önmagukkal, Istennel. Ebben kapnak segítséget a könyv főszereplőjétől, aki már az első regényben is feltűnik. Kálmán egy olyan ember, aki alkalmas arra, hogy kialakult lelkiségével, tapintatos és bölcs személyiségével vezető lehessen ezen a spirituális úton. Olyan ember, aki szeretnék majd egyszer lenni. Ebben a regényben is találkoznak emberi sorsok, aminek csodálatos gyümölcsei lesznek. Jó lenne egyszer egy ilyen házat létrehoznom, de egyelőre ez csak álom…

9.A trilógia befejező kötete 2025-ös évet jelzi már, tehát friss, és a Még egyszer, utoljára címet viseli, és amíg az első kötet középpontjában az Irgalom áll, addig a második rész pedig a Csendre, ez pedig az Alázatra. Túl a misztikumon, mi az a szál, ami összekapcsolja a három kötetet?

Egyrészt az említett Kálmán személye, másrészt az őszinte találkozások, beszélgetések. Átfogja mind a három kötetet a horvát táj, kultúra, történelem, ez is közös bennük. Arra hív mindegyik, hogy komolyan kell vegyük az életünket, és mindenen átvergődve szembe kell néznünk életünk legfontosabb kérdéseivel. Így a harmadik kötetben azzal, hogy mi az életünk summája, miért érdemes élni, mit gondoljunk arról ami mögöttünk van, és mi a reményünk az előttünk lévő útra nézve.

10.Megismerve Önt, érzem, lesz folytatása a könyveknek. Milyen tervei vannak a jövőre nézve, beleértve közösségi, lelkipásztori és irodalmi tevékenységét?

Természetesen, ha elindul bennem valami, akkor szeretnék írni. Több ötletem is van, amiből novella ciklus, kisregény lehet. Azt hiszem, ebben a három kötetben leírtam mindent, amit eddigi 52 évem alatt tanultam. Így egyelőre nagyobb írásra nem vállalkoznék. Ahhoz többet kell még tapasztalnom. Szeretnék továbbra is dalokat írni, a tékozló fiú példázatáról írtam korábban például egy musical vagy rockopera szerűséget, ezt szeretném esetleg felújítani és előadni, ha mód lesz rá. Legfőképpen pedig, vágyom helytállni a közösségben, aminek lelkipásztora vagyok, jól vagy még jobban szeretném feleségemet, három gyermekemet és mindenkit, akit Isten rám bíz.

Köszönöm szépen a beszélgetést. és örülök , hogy megismerhettem, ezáltal be tudom mutatni a Hetedik irodalmi periodika olvasóinak. Hithű tevékenysége és gazdag irodalmi munkássága megfogott, s remélem, olvasóinkat is. Szeretném, ha a megjelenésen túl a Hetedik szerzői közé is bekerülne. Írásai tiszteletre méltóak, s velem együtt szerkesztőtársaim is hívják, várják ebbe a nagyszerű csapatba. Nevükben is Hitben erősödő közössége szeretetét és nyugodt, alkotásokban gazdag új évet kívánok.

Pődör György