Kényszerkeresztút
Írta: Szabó Szilárd
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 292
Kényszerkeresztút
(Vasi Ferenc Zoltán: Érdemkeresztek. Könyvműhely, Miskolc, 2013)
Vasi Ferenc (a Zoltánnal, bevallom, nem tudok megbarátkozni, hisz Feriként ismerem őt már a gimnázium óta) a Magyar Naplónál megjelent első verseskötete, a Gyógyulás kertje után nemrég új gyűjteménnyel állt elő. Magánkiadásról van szó, ami sejteni engedi, hogy nem lubickol a lehetőségekben; a szerény kivitel – a kapocstűzés, a kontár tördelés, az igénytelen tipográfia – szegénységre vall, a gondozatlan szöveg pedig azt a benyomást kelti, hogy a hozzáértő baráti kör jó tanácsait is nélkülözni kényszerült. A kéziratnak nem volt szerkesztője, talán olvasója sem, mielőtt nyomdába adták, a kész könyvnek még esélye sem arra, hogy értő kritikát és elismerést kapjon a mérvadó helyeken. A szerző reménye a sikerre abban merülhetett ki, hogy szerencsés esetben talán sikerül eladnia negyven példányt a közkönyvtáraknak. Ilyen mostoha körülmények között nem elég a türelem és a felfokozott önkritikai érzék; a lángelme magába vetett hite kell ahhoz, hogy művét tökéletesre csiszolja. Nem lett tökéletes Vasi Ferenc könyve semmilyen tekintetben, de a kettős cél, amit maga elé tűzött, világos, az erőfeszítés, amit célja érdekében tesz, folyvást érezhető.
Könyvének célja, mint mondottam, kettős: emléket állítani 1956 után meghurcolt édesapjának és az alkotás révén távol tartani magától a romlás démonait. Az első, olyannyira tiszteletre méltó célt látszólag máris elérte, hiszen a versek bőven tárgyalják az apa kálváriáját, maga a könyv pedig, bármilyen szegényes, mégiscsak monumentum. Ám a mumifikálás rítusa a művészetben csak úgy lehet hatékony, ha a balzsam egyszersmind elixír is, mely feltámadást ígér – mint ahogy a második cél, a mallarméi „önmentő kísérlet” is csak akkor valósulhat meg, ha nem az elkeseredett kibeszélésre, hanem a nyelvi önteremtésre irányul. Abban persze nincs semmi meglepő, hogy Vasi Ferenc saját nyomorúságát taglaló verseivel a Panasz rilkei lányalakjának hódol (a Dicséret kora az ő szemében nyilván még nem érkezett el), viszont annál sajnálatosabb, hogy a nyelvi anyaggal való harcban néhol erőtlennek bizonyul, azaz inkább a harcot látjuk, mint a diadalt.
És ez a harc ritkán látványos, hiszen nemigen használ nehezebb kötött versformákat, csak a magyaros felező nyolcast vagy hetest; ír néhány haikut, néhol ötletszerűen rímeli meg homályos metrumú sorait, egyszóval, technikai arzenálja nem gazdag és nem is kifinomult. Kapcsolata a világlíra irányaival eklektikus jellegű. Ez a szépen formált verskezdet:
Édesanyám, édes hazám!
Bűnbánatban csatakosan,
szilaj égi vágtájában
bokrosodott árva lovam:
De nehéz is! Pata-verte
erős, novemberi fáknak
árny-alakos hét ágáról
hét bakának lóg a lába –
a népdalt személyesre hangoló Nagy László-i örökség erőteljes jelenlétére vall. Ugyanebből a forrásból merít különcködő, néhol modorosnak ható szóhasználata, amikor kócsag helyett „kólcsagot” ír, „zsozsettá”-t és „garabonc”-ot mond. A „borongolat” a Kazinczy-kor nyelvi túlkapásait, az „Isten-ségesség” Eckhart mester frazeológiáját idézi. Mintha a felajzott, de teret nem lelő szereptudat itt a szóalkotásban élné ki magát. Cseh Tamást kamaszos lelkületű versekben siratja el, a nyolcvanas évek lázadó fiatalságának letűnt külsőségeit idézve a vele egykorú olvasó elé: a rongytarisznyát, a babos kendőt, a szakadt farmert és a hosszú hajat. Máskor „Csoórit, Oláht, Ördöghöt” olvas, akiknek, persze, nem az értékük kétséges, hanem hogy az együttállásuk mögött fölsejlik-e valami mélyebb hagyományréteg. (Talán nem is a megfelelő helyen keresi rokonait, hiszen míg Csoóri igyekezete – például – arra irányul, hogy a szónoki lendület szépen vakolt felszínével elfedje a személyiség töréseit, addig Feri verseinek nagy része nyíltan, nyersen vallomásos jellegű.) Csak ritkán tesz művészi hitvallást, ám ezek a helyek mindig tanulságosak:
Hézagos a lélek határtudata.
Sok rom, törmelék, vagy szemre-formás
ósdi edény folyatja át-s-tova
évszázadok szennyét vagy [!] tiszta vizét.
Koholt önmutatás lehet [!] az öntelt vers,
izzad inkább, mint felelve érteti félre [?],
magával ugyan meg mi történt,
szavait mért félti [?], életét éli
vagy csak reméli? [Kiemelések tőlem.]
Az első öt sor tiszta, éles rajzú képpel mond ítéletet a formai játékokba vesző költészet általa „ósdinak” vélt (valójában cseppet sem korhoz kötött) beszédmódjáról. Ám a bizonytalanság már ide belopódzik („vagy”, „lehet”), hogy aztán a gondolat a hatodik sortól zavaros maszatolásban oldódjék föl, jeléül annak, hogy még nem tisztázta magában látszat és lényeg, beszéd és személyiség viszonyát. Mert ha itt olyasmit akar mondani, hogy az artisztikus versformák kötelmei szükségképpen elfedik az egyéniséget, akkor nem csak a líratörténet terén mutatkozik járatlannak, de a nyelv működésmódját sem ismeri. Mintha a nyelvben nem a szobor nyersanyagát, hanem csak az állványzatot látná, amely segít felemelni a mögötte rejlő, némán szenvedő hús-vér emberalakot, hogy aztán elbontassék és tűzre vettessék. A formátlan, ömlenyszerű vallomás fölmagasztalása ugyanakkor a Kassákkal vállalt közösséget jelzi, újabb szeletét mutatva meg annak a talajnak, amelyből táplálkozik.
A gondolati líra, mint láttuk, nem erős oldala; a hagyományban csak fél lábbal áll benne, alig ismerve átmenetet lelkesedés és elutasítás között; van azonban két hang, amelyet nagy erővel üt meg: a népdalé, és a romlást panaszoló, jeremiádszerű szabadversé. Három-négy gyönyörűen sikerült dalának a magyar líra örök értékei közt van a helye, és nem csak a részleteik miatt. A dal egysége iránt, amit Arany János oly fontosnak tartott, Ferinek kiváló érzéke van; apró egyenetlenségek inkább a kidolgozás terén mutatkoznak (főleg a „mert [a]mi”-, „mint [a]mi”-féle papírízű, formakényszer szülte sűrítményeket kéne kerülnie). Az a dala, melynek első két szakaszát följebb idéztük, három közbülső strófa után ilyen szép és pontos állapotrajzzal zárul kerekre:
Ami érték, másnak jutott.
Jó fiatok hajótörött.
Édesapám sírgödrében
civillé vált, bábkatona.
Hadbírói ítéletek:
zubbony helyett kölcsönzakó.
Édesanyám, édes hazám,
ruhát váltok! Szívet soha.
Másik hangja az átkozódásé: az elemi erejű szóáradat egy figyelemre és együttérzésre méltó élet romjait sodorja. A költői személyiség, amit vallomásos verseiben kialakítani igyekszik, az elátkozott franciákkal és az amerikai beat-költőkkel tart rokonságot, de mély pokoljárásának részletei egészen sajátosak. Néhol azonban meglepő szellemi kihagyások tanúi lehetünk, és ilyenkor bizony kínos helyzetbe hozza még jóakaróit is:
Felkoncoltan fekszem a fűben.
Áttáncolnak testem fölött lovak.
Rám ereszkednek esték árnya [sic!],
Az eddig valók legkomorábbja [sic!].
Hogy ez költői bravúr-e vagy valami egészen más, döntse el az olvasó. Egy rosszmájú kritikus nyilván József Attila dühös kifakadását ismételné („no majd szóba állok vele, ha egyes számú alanyhoz egyes számú állítmányt tesz”); de talán csak sajtóhibáról van szó, vagy egy nyers vázlat keveredett a kész versek közé. Vagy hihetjük akár azt is, hogy Feri a kétségbeesés végső ormaira jutva egy torz kacajjal már csak legyint arra, mit ad ki a kezéből. Ez a magyarázat mélyebb, megrázóbb és talán igazabb is, mint a szégyenlős mentegetés. Mert ha így van, az a legsúlyosabb váddal ér fel az ellen az irodalmi közeg ellen, amely megakadályozta, hogy művének szelleme a világba költözzék. Ez a közeg, amely a nyilvános beszéd tereit és a visszhanggyár gépezeteit bitorolja, önelégült hallgatásával és közönyével büntetni akarja a kitaszítottat, de valójában csak önnön megvetésre méltó semmisségét nyilatkoztatja ki. Hiszen közönyből és hallgatásból sem méltó elfogadás, sem jogos elutasítás nem született még soha.
„Ily jelennél a múlt is többet ér” – mondhatta volna a költő. Álmodjuk hát a múltba magunkat, a régi közös osztályterembe, a tatai Eötvös József Gimnázium padjaiba, ahol szép, fiatal magyartanárnőnk, Sándorné Trauer Mária bársonyos hangját, értő és érzékeny magyarázatait hallgatva az irodalom világa édenkertnek tetszett, ahová idővel magunk is bebocsátást nyerhetünk. Feri történelemből osztályelső, s persze irodalomból is a legjobbak között volt, míg én mentem a magam feje után, összeolvasva mindent, csak azt nem, ami kötelező. Őrzöm egy hajdani röpdolgozatomat, melyben Horatius versét szonettnek minősítettem, s amelyet jó szívű tanárnőnk hármassal jutalmazott. Nehezen tudom elképzelni, hogy Feri valaha ekkora bakot lőtt volna. Ez a kis emlék arra figyelmeztet, mennyire csalóka lehet a jövő képe, amit a pillanat jeleiből alkot meg az ember. Hogy az Érdemkeresztek verseiből miféle jövő sejlik, miféle sors, pálya és utóélet ígérete, találgatni sem merem. Ferinek most a reményvesztettség tudatából kell erőt merítenie: nehéz szert tenni rá, de végső fokon ez a legjobb fajta erő.
Szabó Szilárd