Hajnali abszurd
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 224
Hajnali abszurd
Álmomban szétszaggattak a vérebek.
Nem fájt, csak lassan elfogyott belőlem
minden, ami addig hozzám tartozott,
amiről azt gondolhattam, én vagyok.
Ahogy lenéztem, eltűntek lábaim,
és pont ugyanolyan messze volt a föld,
lebegtem testem hiányzó tájain,
fölöttem az ég szelíden tündökölt.
A kezem is megtart, nyugtattam magam,
és ott lengedeztem hűlt helyem fölött,
a nedvektől lucskos gyepen gondtalan.
Ahol az állkapocs zárja megjelölt,
eltűnt a szám, orrom, jobb és bal fülem,
(végem közelebb lett, mint a kezdetem,)
s már csak a két figyelő szem maradt,
így vizsgálgattam, a mélységben alant
hemzsegő szorgalmas hangyacsapat
hogy spájzolja ízes maradékomat.
Csak egy fogas kérdés rágta még lelkem:
vagyok-e még, ha eltestelenedtem?