Figyelő dédmamák
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 228
Figyelő dédmamák
Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége megrendít,
sorstárssá emelkedik. A kopott kartonfedél alól kiszabadul
az ősök lehelete, életre kel a múlt.
Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám báli ruháját,
az első szerelem érintését, egy pillantás ígéretét,
amiből nem mi lettünk, magába zárta egy hajdani tánc illatát,
beledermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,
bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos szaténcipő
tapintásától emlékezni kezd a bőröm, dédmama bőrének folytatása,
bordó bársony pongyoláján szerettem visszafelé simogatni a sorokat,
hallgatni a sercegést. Isten kezébe tette kilencven éve gondját,
vele a ráncait, hogy aztán kisimult arccal és kitárt lélekkel
csusszanjon át az örökkévalóságba.
A családi relikviák előhívják anyu meséit esténként.
Ez a hátul kapcsos alsóruha lehetett német ükanyámé,
– fiatalon vitte el a szíve – halálos ágyán levelekben búcsúzott
testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta köztük,
mint valami örökséget…A préselt virágminta kifakult szirmai alatt
gótbetűk gurultak végig a levélpapíron, nyomot hagytak,
mint könny a szemráncban, ahogy patyolatlelke
átgyöngyözött a másvilágra.
Kotorgálok a doboz alján, belemászom, kiemelem
az utolsó slingelt terítőt is, minden emlék szembejött már,
generációk lépték át egymást a selymeken, papírba csomagolt
dísztárgyakon át, beelőztek a nevezetesebbek, nagypapa ötvenhatos
újságcikkei rivalizálnak ükapám szabadságharcos ezüstpoharával,
míg Berta nagymama gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul
egy bársony erszényben, magába zárva az Operaház bal hármas
családi páholyát, ahonnan a Zenedés lányokkal felszökött a kakasülőre;
Mici néni ezerkilencszáznégyes karácsonyi kívánságlistája
az angyalkának, ahol az alumínium szót háromszor próbálta
leírni, olyan ismeretlen volt még a fogalom…
Gubbasztok az üres dobozban. Kiüresítem magam is,
hogy elférjenek bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek rám, figyelő dédapák,
dédmamák, úgy élek-e, ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult bársonyaikat,
töltekezem belőlük, ahogy majd belőlem fognak az utódaim,
mikor alig hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.