Epiprológus
Írta: Baranyi Ferenc
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 297
EPIPROLÓGUS
Boldog vagyok, hogy kortársa lehettem
Tersánszkynak, Ladányinak és néhány
hónapig József Attilának is.
Boldog vagyok, hogy láttam ezt a népet
kinyílni rom-hegyek csúcsán gyopáros
szívóssággal még rosszkedvünk telén is.
Boldog vagyok, hogy tanúja lehettem
annak a történelmi mozdulatnak,
mely azokat próbálta felemelni,
kiket porig alázott s megtiport a
századokon átcsörtető szegénység.
A háborúk, gazságok ellenére
nem szégyellem, hogy a huszadik század
költője voltam, amikor e földön
korántsem volt lángoszlop már a dalnok,
legföljebb rőzsetűz a melegedni
vágyó didergők millióinak
szolgálatában – ám sok köszönet
nem volt ezért azok között, akiknek
fárasztó volt a szent fa pengetése,
ezért gyújtóssá felaprítva önnön
pecsenyéjüket sütve eltüzelték.
Ki mondja meg, hogy kell-e rőzseláng ott,
hol hulladékot égetnek a pusztán?
Ki mondja meg, hogy mit tehet a költő
egy kiszámíthatatlan ezredévnek
legelején, hisz végét járja minden,
amiért érdemes volt verset írni!
Ki mondja meg, lesz-e porig lehajló
mozdulata még a történelemnek?