Egy kérdező emlékei - 6. rész
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 152
EGY KÉRDEZŐ EMLÉKEI
Írta: Szecsődy Péter
hatodik rész
XV.
A kérdező úgy érkezett bérelt lakásába, mintha valami nagyon jó hír várná. Szeretettel gondolt Julára, a háziasszonyra, aki törülközőt is készített a mosdó mellé, boldogan ideiglenes beosztottaira, akik nemsokára megérkeznek. Kitárta az erkélyajtót, hogy a tavaszi alkonyat beragyoghassa a szobát és a kedvét. Aztán kezébe vette a kérdőívet, még egyszer átfutott rajta, hogy okosan és gördülékenyen mutathassa be vendégeinek. Főzött teát is, és üvegtálba öntötte a kekszet, amivel majd megkínálja őket. Végül leült, könyvet vett a kezébe és várta az első csöngetést.
Éva érkezett először, a segítője, egy gyönyörű, feketehajú barnaszemű kolléganőjével, aki először jött. Majd a többiek, pontosan, szinte egy csomóban. Az új nővel együtt kilencen. A kérdező elmagyarázott nekik mindent, megválaszolta kérdéseiket, kiosztotta a címkártyákat és a kérdőíveket, aztán teáztak, beszélgettek még egy órát. Utána szedelőzködni kezdett a társaság, mindenki elment, csak a fekete hajú nő maradt, őt meg kellett tanítani a munka trükkjeire. A kérdező szerette ezt a feladatot, a példákat, amiket felhozott, a történeteket, amik elrettenthették, de fel is csigázhatták a hallgatót.
Mióta meglátta az asszonyt (férje nevén mutatkozott be), tudta, hogy nem csak a szépsége igézte meg. Valami más is van köztük. Így nem csilloghat valakinek a szeme, amikor csupán figyel, ilyen szapora nem lehet a légzése csak azért, mert izgalmas történetet hall, s a hangja sem lehet ennyire fojtott csak azért, mert idegen helyen van. A kérdező magában is érezte a feszültséget, amely addig nőtt, amíg meg nem érintette a nő karját, egymásba nem kulcsolódott a kezük, össze nem ért a szájuk. Innentől kezdve szédült, mohó kapkodás és kéjes késleltetés, erőfeszítés és elernyedés, nyugalom és zűrzavar volt az éjszaka a végső feszültség pillanatáig. Onnan csend, törleszkedés, béke szeretet. A kérdező hanyatt feküdt, nézte a függöny mintáját a plafonon, amit az utcai lámpák fénye vetített oda. Az asszony hozzábújt, feje a kérdező karján, keze a mellén, combja a lábán. Mesélt.
„Öt éve házasodtunk össze, nagy szerelem volt, pedig anyámék mondták, hogy ne menjek hozzá, mert iszik. De nem érdekelt, tudtam, hogy eddig nem találta meg az igazit, de velem minden megváltozik. Egy időre abba is hagyta a piálást, munka után rohant haza és én boldog voltam, azt hittem, megmentettem, rendbe hoztam az életét. Aztán teherbe estem, és talán az volt a baj, hogy elkezdtem egyre inkább befelé figyelni, meg a barátnőkkel, akiknek már volt gyerekük, összejárni. Lehet, hogy úgy érezte, hogy már nem vagyok fontos neki. Nem nagyon maradozott ki, legalábbis nem feltűnően, de valami megváltozott közöttünk. Aztán egy szombaton elment vásárolni, és amikor csöngettek, rohantam ajtót nyitni. Egy magas, kifestett szőke csaj állt kint, megkérdezte, hogy itthon van-e a férjem és azt mondta, hogy velem akar beszélni. Leültettem a konyhában, ő meg belekezdett, hogy remélte, hogy itthon van a Gábor, mert így beszélték meg, hogy ő feljön, és együtt mondják meg, hogy szeretik egymást és váljunk el. A gyerek nem számit, mert ők előbb kezdtek el járni, hogy én teherbe estem volna. Akkor bementem a szobába, volt ott egy üveg konyak, kibontottam, megkínáltam a csajt és magamnak is vettem egy poharat. Kihoztam a férjem cigijét, rágyújtottam, leültem, megkértem a csajt, hogy meséljen el mindent. Mondta, ittunk, füstöltünk. Aztán megjött Gábor, hárman beszélgettünk tovább. Amikor elfogyott a konyak, lement, hozott másikat. Ha egy szóval mondja, hogy ne igyak, nyomjam el a cigit, vigyázzak a babára... De nem. A csaj végül nekiszegezte a kérdést, hogy akkor kit választ. A férjem meg csak magyarázott, hogy semmi sincs úgy, ahogy bármelyikünk látja. A nő elrohant. Én meg bementem a szobába, lefeküdtem és két napig nem keltem fel csak pisilni. A harmadik napon elöntött a vér, kórház. Megszületett a babám. Holtan.”
A kérdező, amikor elbúcsúzott az asszonytól, csak a homlokát csókolta meg. Úgy érezte, tudja, hogy miről szólt ez az éjszaka. A nőből ügyes kérdező lett, de fél év múlva abbahagyta. Teherbe esett, s a kérdező elvesztette szem elől. Mástól hallotta, hogy fiút szült.
„Miért mutogatja ez a lány a mellét? Nem tudtam úgy helyezkedni, hogy egy percen belül ne tegye elém meghajolva a kivágását.”
„Azért mutatja, mert szép. Neked, mert sejti, hogy gyönyörködni fogsz benne Miért nyújtózik olyan kecsesen a macska? Ha a lánytól kérdezted volna meg, hogy miért látszik a keble, megsértődik, talán szemtelen fráternek nevez. Nem tudja ő, mit tesz, csak jól érzi magát közben. Simogatja a tekinteted, az apró, felelőtlen vágy, ami ébred benned. S ha te nem vagy elég erős és okos, hogy tudd, ez a vágyacska csak felelőtlen, nem arról szól, hogy társat találj magadnak, hanem olyan, mint a dörgölőzés, nos akkor a tiéd minden felelősség. Menj, próbálj randevút kérni ettől a lánytól, hogy többször és alaposabban is megcsodáld, esetleg meg is érinthesd halmait. Érdekel, hogy milyenek lehetnek ágyéka pihéi? Vagy nem is olyan fontos az egész, hiszen rád várnak, igazi bizalmat csak akkor érzel, ha igazi bizalmat éreznek irántad? Akkor meg elégedj meg a pillantásnyi szépséggel, tőle ennyi járt neked..”
„Jó, csak dicsekedni akartam. Nekem mutatta, a szeme is ragyogott közben. Most megyek haza, senki sem szenvedett semmiben sérelmet. Itt és most csupa nyertes van. De jó lenne így intézni az egész életet!”
XX.
„Nagyon megváltoztak a pesti úrhölgyek azóta, hogy nem konflison vagy hintón utazgatnak. A hangjuk megmélyült, arcuk határozott, s nem esnek kétségbe egy kis elbukástól”, gondolta a kérdező, míg a vele szemben ülő nő az elé rakott tizenhat kártyából megpróbálta kiválogatni azt a hármat, amelynek felirata legközelebb áll az ő véleményéhez. A kérdezett nagyon meg akart felelni feladatának, elmélyülten böngészte, s csoportokba szedegette az igénytelen, rózsaszín kartonlapokat. Kényelmes, haragoszöld karosszékben ültek egymással szemben, csavartlábú világosbarna dohányzóasztal előtt, koloniál jellegű, diószínű szekrénysor mellett.
„Én ebből csak kettőt találok” sóhajtott az asszony, és olyan szomorúan nézett, ahogy érettségin adhatta vissza az első tételt, hogy másikat húzhasson a kettesért.
„Nem baj” mosolygott a kérdező, mint egy üzletemberből lett terapeuta. „Ha egyet se tudott volna elfogadni, az se lenne gond. (Legföljebb a nagyképű hülye kutatók, akik íróasztal mellett mindent jobban tudnak, észrevehetnék, hogy izzadmány kérdéseikkel semmit sem tudnak kezdeni az emberek.)”
„Tényleg nem lesz kellemetlensége abból, hogy erre nem tudok válaszolni”, kérdezte aggódva az asszony, s a kérdező hiába nyugtatta meg, legközelebb újra megkérdezte más szavakkal.
A kérdező már ment volna. Előre tudta az asszony válaszait, nagy volt a kísértés, hogy azt mondja, készen vannak, s otthon öt perc alatt kitöltse az egészet ahelyett, hogy még egy órát, de talán többet is itt gubbaszt.
„Nem tartunk egy kis szünetet?” kérdezte a nő. „Főzök egy teát. Olyan kevés időt tudok mostanában okos emberek társaságában tölteni.”
A kérdező mélyen beszívta a levegőt. Menekült volna, de nem tudta, hogyan. Megteáznak, tűri a nő kedveskedését, mert az első pillanatban, amikor belépett ide, nem tisztázta pillantásával a helyzetet. Nem kalandért jött ide, hanem nyomorúságos fillérekért, amit ezzel a munkával meg akar keresni. És nem azért kedves, mert rögtön szerelmes lett, hanem, mert tudja, hogy rajta keresztül használják ki az embereket, rabolják idejüket, véleményüket. De most a saját szabályai szerint nincs menekvés. Elkerülheti, hogy ez a nő lefektesse, de csak keserves harccal.
„Nem iszik egy kis Metaxát? Ötcsillagos, nyáron hoztuk Görögből!” kiáltott a nő, talán a konyhából. A kérdező először meg se akarta hallani, aztán csak a fejét rázta. Kevés idő múlva az asszony tálcán egy karcsú üveget és két apró pohárkát hozott be. Az egyiknek az alján pár csepp ital maradt, kint már töltött magának bátorságot.
„Pedig nem szabadna a szívem miatt”, szabadkozott. „Néha rendetlenkedik.” Csábosan mosolygott a kérdezőre, aztán felállt és egy furcsa, a helyzethez nem illő fintort vágott. „Nagyon meleg van itt, nem kellene kinyitni az ablakot?” kérdezte torz arccal, majd mindkét karját fölemelte, ráejtette az asztalra, huppanva visszaült a székbe, bőre elveszítette minden pírját és barnaságát. Fehér lett, azaz inkább szederjes. Rettenetes pillantást vetett a kérdezőre, valamit motyogott, miközben szája sarkán nyál csordult, aztán székével együtt felborult.
A kérdező felpattant, odaugrott, egy pillanatig bénán állt, aztán addig szaladgált a szobában, míg eszébe jutott, hogy felhívja a mentőket. Megtalálta a telefont, tárcsázott, amikor kérdezték a címet, másodpercekig törte a fejét a válaszon. Amikor megígérték, hogy jönnek, letette a kagylót és a halott hóna alá nyúlt, hogy elcibálja az ágyig. Felrángatta rá, miközben borzadva érezte a ruhán keresztül is, mennyire hűvös, nyirkos a bőre. Ezután nem volt dolga a rettegésen kívül. Eszébe jutott, mi lett volna, ha lefeküdt volna a nővel, és szeretkezés közben történik mindez.
Megkereste a konyhát, mert kiszáradt a szája, de amikor megtalálta a poharakat, rájött, hogy egyikből sem tudna inni. Menekülni akart ebből a méltatlan helyzetből, amiből valamilyen mondvacsinált poénnal anekdotát farag majd, hogy valaha valahogyan oldani tudjon egy keveset ebből a feszültségből, és el tudja mondani másoknak.
A szoba közepén állva, dermedt félelemmel a szívében várta a mentőket, a csöngetést, de ehelyett kulcs zörgött a zárban.
Amikor meghallotta a férj jókedvű köszönését, elindult az előszoba felé.
Ki vagy te? Meddig kell sikálni, hogy lejöjjön rólad a máz, s mit kell tenni, hogy ne keletkezzen újra? Mitől leszel az, aki vagy? Nem csak titkolva, rejtett pillanatokban és bizalmas érzésekben, hanem minden percedben? Hagyd el a megsértett kisgyerekedet, nem illik a ráncaidhoz! Ha tudni akarod, hogy mit bír a szíved, mit az agyad, akkor azt kell tudnod legelőször, hogy ki vagy. Az-e, aki csak udvarias tapsot arat, mégis minden alkalmat megragad, hogy színre lépjen, vagy az, aki a maga világában minden szót ért és értet? Mi fontosabb? Az elérhetetlen, ami után kapkodva görcsös leszel, vagy az, ami úgyis a tiéd, s ha finoman nevelgeted, talán olyan jó lesz, mint maga a tökéletesség? Valaki kiválasztott arra, hogy neked mondja utolsó mondatát. Ne keresd ennek az értelmét, mert nem ott van, ahol hiszed. Őrizd meg, ne változtass rajta egy jottányit sem, akkor fogadtad legillendőbben. Neked is lesz utolsó mondatod.
XXI.
Két nappal azelőtt, hogy összeszedve az összes ívet, átnézve mindet és kiszámolva, hogy melyik beosztottjának mennyi jár az elvégzett munkáért, végre hazamehetett volna, késő este csörgött a telefon. Ilyenkor már fáradt, fásult mozdulattal, a szokásosnál nagyobb erőt feszítve lehetett csak kiemelkedni a karosszékből, ahol kényelmetlen tartásban olvasott, mert nem volt ereje korán lefeküdni, aludni.
„Igen,” szólt a kagylóba olyan hangon, hogy akinek nincs nagyon fontos mondanivalója, azonnal tegye le és hagyja őt békén.
„Te vagy az?” kérdezte egy bátortalan, sírós női hang.
„Ha ismersz, akkor igen.” kedélyeskedett a kérdező. Fogalma sem volt, kivel beszél.
„Gabi vagyok. Nagy baj van. Ide tudnál jönni?”
„Igen, indulok.” Letette és kiment az előszobába, hogy fölvegye a cipőjét és a zakóját. „Persze, rohanok,” gondolta a vécé előtt állva, miközben a lehúzott víz zubogását nézte a kagylóban. „Jó akarok lenni, mindenkinek megfelelni, lehet engem ugráltatni. Miért nem jön Gabika ide? Ugyanannyi távolság neki is.
Azért érezte, hogy valami rossz. A lépcsőn már szaladt, piros lámpánál türelmetlenkedett, rá is villantott az előtte totojázó mazsolára, és szinte azonnal megtalálta a házat és a lakást. A lépcsőn is rohant, zihálva nyomta meg a csengőt. Bentről édeskés, szomorú sláger hallatszott. Amikor kinyílt az ajtó, mintha levegőtlen, dohos pincébe lépett volna. A nő meg, aki ajtót nyitott, egy pillanatig egyáltalán nem hasonlított Gabira. Kócos volt, a szeme duzzadt, alatta vörös foltok, máskor mosolygós arca fájdalmas görcsben. De ő volt. „Gyere be”, préselte ki magából, aztán felzokogott és berohant a szobába. A kérdező követte. A dohányzóasztalon papírzsebkendők halma, a hamutál csordultig csikkekkel. Füst- és nehéz testszag, mélységes szomorúság úszott a levegőben.
„Na, mi a baj?”, próbált atyáskodni. Tudta, hogy a lányban még van egy hektó könny, egy tonna fájdalom, és ő kevés ahhoz, hogy ezt mind kivegye belőle. Nem tud segíteni.
„Ott maradtak nála a kérdőívek, becsapott, kirúgatott a feleségével, azt hittem, azért megyünk oda, hogy megmondjuk neki, hogy vége, det még a szatyrom is ottmaradt!”
„Várj, így nem értem, ki rúgatott ki? Ugyanaz, aki becsapott? Hol maradt a szatyrod és miért tartozik ez rám?”
Gabi szavaiból kiderült, hogy három éve jár egy férfival, akinek a felesége egy nagyvállalat vezetője. Az asszony a férfit kutyasorban tartja, s ő, Gabi volt az egyetlen vigasza annak a szerencsétlennek. Tíz nappal korábban végre úgy döntöttek, hogy dűlőre viszik a dolgot. Fölmennek a feleséghez, megmondják neki, hogy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni. A fickó azonban nem volt ott a randevún, Gabi egy óra várakozás után egyedül ment fel hozzájuk. Ott a nő már az előszobában lökdösni kezdte, miután ő elmondta, hogy mi járatban jött. A férfi otthon volt, de nem mert kijönni, a szobában kuksolt a tévé képernyője előtt, már mindent bevallott a nejének, aki úgy uralkodik rajta, mint a sárkány az elrabolt királylányon. Mindenesetre Gabi egyszercsak a folyosón találta magát, ahova ez a félelmetes hárpia kilökte, a holmija meg bent maradt a lakásban. A kérdőívek is, még kitöltetlenül.
„Most visszaszerezzük a holmidat, aztán elválnak az útjaink. Többet nem alkalmazlak, mert rossz példát mutatnál a többieknek”, préselte ki magából a kérdező. És tudta, hogy ez csak ürügy, meg tudná védeni Gabit, ha nem járna eszében az a lány, aki egy éjszakát vele töltött, hogy elmesélje, hogy terhes volt, amikor ugyanígy megjelent nála a szerencsétlen, elnyomott és rabságban tartott férfi megmentője. Haragudott Gabira, olthatatlan, több mint egy hete tartó bénult bánatára, arra, hogy nem szólt időben, hogy baj van, arra, hogy a keserves bírvágy ennyire erőt vesz rajta.
Felhívta a férfi lakását. A feleség vette föl, aki pökhendi indulattal elmondta, hogy ő bizony Gabika minden cuccát, amit úgy hagyott ott, mintha máris oda akarna költözni az ő lakásába, kivágta az ablakon, ahogy magát a szemtelen kis rüfkét kellett volna. „Előbb ért le, mint a maga kis barátnője, vagy védence, vagy micsodája.”
Ezt nem kellett volna. A kérdező felhívta a hölgy figyelmét, hogy más hivatalos iratainak megsemmisítése a büntető törvénykönyv paragrafusaiba ütköző cselekedet. „Ajánlom, imádkozzon, hogy meglegyenek Gabriella kérdőívei, különben az intézet kénytelen lesz följelenteni magát, esetleg egy kis hivatalos személy elleni erőszakot is hozzáveszünk, és ha nem is csukatjuk le, új munkahelyet, azt kereshet magának.”
„Meglesz a kis barátnőjének a holmija, mert a házmester szólt másnap, hogy megtalálta hiánytalanul, ott átvehetik, nem kell beijedni”, hadarta a nő. „Mellesleg megvan a véleményem az olyan cégekről, akik ilyen nőket alkalmaznak!”
„Ha kegyed minden beosztottjáért tűzbe teszi a kezét, ám égesse szénné!” suttogta a kérdező, és lecsapta a kagylót. Amikor számba vette érzéseit, szembe kellett néznie azzal, hogy mindenkit utál, de legjobban a gondnokot, aki – mint büszkén kijelentette, nyugdíjaztatásáig rendőr volt, s ezen a jogon - legalább tíz percig arról tartott előadást, hogy ő szíve szerint már három napja leadta volna a rendőrségnek az egész holmit. Csak azért nem tette, mert a drága Klárikát nem akarta kínos helyzetbe hozni.
Gabi visszakapta retiküljét a tárcájával, irataival, a kérdező pedig a szatyrot, amiben tíz kitöltetlen kérdőív volt. Még volt két nap arra, hogy kiossza beosztottjainak.Időre elkészült. Körülbelül ez volt az egyetlen dolog a történetben, amivel elégedett lehetett.
Akkor most kit szeressek? Azt, akit éppen akkor akar elhagyni egy ködös érzelem reményében az élete párja, amikor szövetségük értelme már megfogant, vagy azt, aki az egyetlen és megismételhetetlen élete nevében jogot formál a boldogságra? Mi közöm ehhez? Nem vagyok bíró, s nincs törvénykönyv, amelyből kileshetném a vonatkozó ítéletet. Nem tanulhatok belőle, mert ha hasonló történne velem valaha, nem ez a két eset lebegne a szemem előtt. Letörlök minden könnyet, ha tudok. Ha elég hozzá a simogatás, megnyugtatok minden fájó szívet, ha a magamét nem zúzom közben össze. Az jó. De igazolni egy ostoba, vagy lekicsinyelni egy bölcs döntést csak azért, mert nem jól látom, azt nem akarom. Miért kell azt hirdetni, hogy van igazság? Csupán, mert így érezzük? Talán ez is múlandó, mint az éhség. Belakunk, s mintha sohasem lett volna. De mit kell magunkhoz vennünk az ilyen jóllakásért? Aki tudja a választ, keressen meg.