Dom
Írta: Tom S Knight
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 403
Tom S. Knight: Dom
Már három hete voltak összezárva azon a szigeten. Pontosan hol? Azt sem ő, sem Dom nem tudta megmondani. Nagy vonalakban valahol félúton Japán és a Fülöp-szigetek között. Az is lehet, hogy ez utóbbi hétezer-hatszáznegyvenegy kisebb-nagyobb szigetének valamelyikén. Kate agyában megfordult, hogy épp a negyvenkettediken, amit azért nem fedeztek fel, mert a nagy hódítók belefáradtak a számolásba.
Csak ők ketten és az alig három négyzetmérföldesre becsült esőerdő élővilága alkotta a faunát, ami minden éjjel hangját adta jelenlétének. Madarak vijjogtak és repülő rovarok zümmögtek, a szél kísértetiesen süvöltött át a fák között, és persze minden éjjel esett az eső. Három hét nagyon hosszú idő, miközben a segítség érkezését várja az ember. Közben átestek a gyászfeldolgozás minden fázisán, amit útitársaik és saját maguk miatt éreztek. Kate napokig csak guggolva hintázott a lábán, és maga elé meredve azt hajtogatta, hogy „nem hiszem el”. Néha Dom odaguggolt mellé és megsimogatta. A nő nem értette, ennek a barnás képű fickónak miért nincs semmi baja azzal, hogy ide vetődtek.
Nagyjából egyidősek lehettek, a húszas éveik közepén. Azelőtt nem ismerték egymást, amíg egy kéz ki nem emelte Kate-et a tengerből a repülőgép szárnyára, ami lassan sodródott az áramlattal efelé a kihalt sziget felé. Egyszerre érkeztek. Szóval hogyan lehet, hogy a férfi nem esett olyan apátiába, mint ő? Ehelyett horgászott. A fedélzeti bár egyik óriási chipses zacskója úszott a felszínre. Talált valami vékony madzagot, pár szegecset és kapcsot, amelyekből horgot hajtogatott. A madzagot egy keskeny fémlemezzel vágta el, amiből a két és félnapos sodródás alatt kést csiszolt. A nyers hal nem volt jóízű, de az első nap végére a legízletesebb étekké nőtte ki magát.
Mikor végre elérték a szigetet, Dom a partot kezdte járni. Idilli lehetne, gondolta a nő. Homokos part, kék óceán, napfény, pálmafák. A legszebb csapda, amit látott. Dom olykor frusztráltnak tűnt. Néha üvöltött egyet-egyet, bele a nagy kék semmibe. Céltalan és hasztalan. Ez eleinte idegesítette Kate-et, aztán hozzászokott, majd ő is helyeselni kezdte, mi több, maga is üvöltött. Olykor-olykor Dommal, aki épp csak visszaért a körútjáról, a partról. A férfi ezt figyelemre méltó módon, türelmesen viselte.
Akkor kezdett megbékélni, mikor a férfi különböző tárgyakat is magával hozott körútjairól. Előbb egy sátrat, ami jó nagy volt. Kívül citromsárga, belül sötétkék, két hálófülkével. Nyilván az egyik, gépen utazó családé lehetett. Aztán kókuszdiót, egy-egy kisebb futómadarat, halat, amit meg is sütött a hevenyészett tűz mellett. Hozott még pár, Kate számára ismeretlen gyümölcsöt is, ami olyan volt, mintha egy lime és egy narancs házasságából született volna. Dom dalandannak mondta. Fanyar, mégis édeskés íze oltotta a szomjat. Másnap már ezt és a párját, a calamansit is Kate maga gyűjtötte be. Dom megismertette a sziget növényeivel. Melyik ehető és melyiket kerülje. Láthatóan otthonosan mozgott ebben a környezetben. Viszont feltűnően szótlan volt. Valójában alig találkoztak. Az első hetet követően Dom minden reggel eltűnt, és csak későn este tért vissza a sátorhoz. A tűz fényében olyankor Kate megfigyelhette, hogy a férfi talpát számos vágott seb borítja. Próbált rákérdezni, de Dom csak legyintett egyet és annyit mondott, majd beforr. Az egyik reggel a férfi ásott egy kisebb vermet négy fa közé az árnyékba. A nő először azt gondolta, mellékhelyiséget épít. Épp könnyíteni akart magán, amikor a férfi nevetve megkérte, hogy ezt végezze inkább a tengerben.
A verembe indákkal szorosan rögzített faágakat csúsztatott, a réseket pedig faforgáccsal és növényi levelekkel tömte ki. Az ágakból épített fal és a verem fala közötti, alig egy centis résbe az óceán vizét vezette. Amikor Kate a Dom által rögtönzött létrán leereszkedett az aljára, érezte a sósvíz hűvösét. Ekkor fogta fel, hogy egy hűtőszekrényben áll. Dom másnap reggel már megint nem volt sehol. Mire Kate felébredt mindent ismét a helyén talált. Minden egyes reggel ott várta a kosara a sátor mellett, a verem pedig mindig rejtett magában halakat és húsokat. A hűtőverem melletti víz is friss volt és hűs.
A nő minden nap készített valami meleg ételt, amit egy közepes pálmalevél tányéron otthagyott esténként a férfinak a sátor mellett. A tányér minden reggel üresen került elő, rajta valami új, egzotikus gyümölccsel, ami nagyon ízlett Kate-nek.
De ez sem pótolhatta a társaságot. Szólni akart valakihez. Néha-néha megvárta, hogy a férfi hazaérjen. Olyankor viszont csak két téma jutott az eszébe. A helyzetük feletti siránkozás és a panasz, hogy ő kidolgozza az utolsó leheletét is, amíg a férfi eltűnik és Isten a megmondhatója, mit csinál az idő alatt. Dom minden alkalommal türelmesen elmondta, azon dolgozik, hogy el tudják hagyni a szigetet. Kate nem hitt neki. Látta, hogy már a férfi kezét is sebek borítják. Azokra is rákérdezett, de az továbbra is legyintett rá. A nő unszolta, hogy vigye magával másnap, hátha tudna neki segíteni. Ezt Dom minden alkalommal elvetette azzal, hogy túlontúl veszélyes. Jobb, ha itt marad és türelemmel lesz. Kate azonnal kikérte magának, de a férfi hajthatatlan volt.
A nő végül egy alkalommal nem bírta tovább, és utána ment. Egy ösvény egyenesen az erdő szívébe vezette. De a végén sziklafalba ütközött, amin úgy találta, nem lehet túljutni.
Visszafordult a táborba.
A férfi egyre több sebbel tért vissza esténként. Kate folyton nyaggatta, hogy mondja el, mi történik. A válasz minduntalan ugyanaz volt: dolgozik a menekülésen. Kate ekkor elhordta mindennek. A végén már azzal is meggyanúsította, hogy egyedül tervezi elhagyni a szigetet és azért nem avatja be őt.
Érdeklődése a férfi iránt átcsapott mérhetetlen haragba. A további napokon már nem készített neki ennivalót. Dom ezt eleinte szóvá is tette, de aztán idővel elhaltak szavai, mint Kate sirámai azért, hogy magával vigye őt is a sziget gyomrába.
Így teltek a napok és a hetek. Egyre kevesebbet beszélgettek. Végül már az sem érdekelte, hogy a férfi visszajön-e éjszakára vagy sem.
Egy reggel Kate arra ébredt, hogy Dom nem tért vissza a sátorba. Az előző este után ezt nem is csodálta. Ezzel a pojácával még veszekedni sem lehet. Inkább elmenekült megint. Nem értette, férfi hogyan viselkedhet ennyire gyáván. Elindult hát a szokásos reggeli beszerző útjára a part mentén. A parti homok még nem szívta teljesen magába az előző esti eső cseppjeit, és a Nap mohó sugarai sem tudták eltüntetni a nedvesség nyomát.
A férfi délre sem került elő. A Kate-ben élő haragot felváltotta az aggodalom. Dom nevét kiáltozva indult el a sziget közepét jelentő sziklacsúcs felé.
A férfi által vágott csapást követte. Ekkor gondolt csak bele, hogy hány napon keresztül járt erre, hogy a tisztás, amit maga után hagyott, ennyire követhető legyen. Majdnem félórányi séta után az erdő véget ért és megszaporodtak a szürke kövek, amelyek egyre nagyobbakká és nagyobbakká váltak, mígnem eljutott a szikláig. A férfi nevét kiáltotta, de válaszként csak visszhang és a közelben felröppenő, megriadt madarak szárnycsapásai érkeztek a háta mögül.
Kereste, hogy hol juthatott fel a férfi, de mindenhol csak szürke, egyforma sziklákat látott.
Picit leült a fal tövében. A páradús levegő kiszívta minden energiáját. Dom minden nap megtette ezt az utat és még fel is mászott. De hogyan?
Amikor erőt gyűjtött, lassan felállt és ismét végigtekintett a falon. Ekkor akadt meg a szeme néhány jelölésen. Kusza, mélyvörös, itt-ott fekete, máshol inkább piros foltok voltak a sziklákon. Ekkor ötlött fel benne, hogy a férfi talpa mennyire sebes volt. Azokon a sziklákon támaszkodva kúszott fel a falon.
Megfogta az első sziklát és elrugaszkodott, onnan a másodikba kapaszkodott, ami az elsőtől balkézre esett. Felhúzta magát, és a lábára irányította tekintetét, hogy rálépjen egy kiálló darabra, amikor meglátta a férfit.
A szikla tövében feküdt a hátán, oldalról levelektől gondosan takarva a bozótos sűrűjében. Csak így, felülről volt látható. Szeme az égre meredt. Tekintete üveges volt, ajkai enyhén nyitva. Feje alatt már fekete volt az apró tó, amelyet vére duzzasztott.
Kate remegve mászott vissza a föld szintjének biztonságába. Térdre rogyott. A gondolatai ott keringtek a férfi körül. Hogyan történt? Lezuhant? Leugrott? Miatta? Majdnem sötétedésig ott ült. Nem mert közelebb menni, ránézni. Egyik pillanatban gyűlölte, másikban legszívesebben magához ölelte volna, de mindenekelőtt azt akarta, hogy ismét éljen.
Az óceán felszínén tükröződő Hold képe mutatta számára az utat vissza az ösvényen.
Maga mögött húzta a férfi testét egy óriási pálmalevélen. Meglepően könnyű volt. Dom rengeteget fogyott az elmúlt három hét alatt.
Az ezüstfényben úszó parton, a sátortól néhányszáz méterre, a pálmák tövében hantolta el. A nap már majdnem virradt, mikor befejezte. Mondott érte pár szót. Mondandója hol dühös volt, hol szomorú. Nem tudott keresztet készíteni, ezért a férfi kését szúrta le fejfaként. Mivel már majdnem ráköszöntött a reggel, elhatározta, hogy elmegy élelmet gyűjteni. Ez volt az utolsó gondolata, mert az elmúlt nap kísértete utolérte és ledöntötte a lábáról. Délután ébredt fel a homokban, alig néhány lépésre a dübörgő tengertől. A kosarat pontosan ott találta, ahol kihullott a kezéből.
Felállt és elindult, hogy begyűjtse a napi gyümölcsöket. Néhány órát volt távol. A sátorhoz visszaérve kinyitotta a verem tetejét, hogy kivegye belőle a napi húsadagot. Ám az üres volt. Nem volt benne sem vad, sem hal. Aznap csak dalandant és calamansit evett.
Dél lehetett, mikor meghallotta a motor berregését. Aztán meglátta a kis hidroplánt, amihez tartozott. Kecsesen körözött éppen a sziget felett. Kate a partra rohant és a sátor mellé odakészített narancssárga mentőmellény foszlányaival kezdett integetni. A gép ereszkedni kezdett, míg a vízen landolva kikötött a part mellett.
A csomagolás és a búcsú a szigettől nem volt hosszú. Nem volt mit elvinni, és nem volt kinek köszönni. A gép óvatosan emelkedett a magasba. A pilóta balra döntötte, és átrepült a sziget felett. Kate utoljára még lenézett.
Ekkor pillantotta meg azt a hatalmas feliratot, amit a sziget közepén magasló sziklán raktak ki a lezuhant repülőgépük tükörüvegeinek darabjaiból. „Mentsétek meg!” Kate szemét elöntötték a könnyek.
Néhány nappal később a légitársaság egyik túlbuzgó munkatársától megtudta, hogy utastársa, Dom Ventura a Fülöp-szigetekről származott. Otthon akart lenni, hogy utolsó napjait békében, idilli környezetben töltse el. Végső stádiumú hasnyálmirigyrákkal kezelték, akkor már hónapok óta. Iszonyatos fájdalmai lehettek, amelyekre nem volt gyógyír. Nemcsak a szigeten, a világon sem. Kate ekkor értette meg, hogy Dom nem reménykedett abban, hogy megmenekül. Ő már hazatért, és csak azért tett még erőfeszítést, hogy Kate is elmondhassa ugyanezt.